Németh Attila:
A BÖRZSÖNY SZÍVÉBEN VADÁSZTAM

A vadászház teraszán állva hallom a Kemence patak csobogását. A kiszolgáló épület kéményéből a vastagon gomolygó füst, fojtón tölti be az elnyúló völgyet. Az öreg fenyőfák integetnek az enyhe széltől, ölelve őrzik a nagy múltú épületet. Mesél Királyháza! A vadászlakot kővel burkolták, zöldre festett teraszkorlátjával és zsalugátereivel beleillik a meseszép környezetbe. A kihelyezett virágládákban még virágoznak az árvácskák.

Gondolatban visszarepülök a XV. századba, amikor a vaddús bércek oldalán szóltak a kürtök, a nemes vadat hajszoló falka zajától visszhangzott az erdő. Csattogott a lópatkó, repült a dárda, majd pillanatnyi csend után hirtelen felhangzott a kiáltás: „éljen a nagy király, Mátyás az igazságos!”

A hideg végigfutott a hátamon és átadtam magam az érzésnek, hogy e helyen hódolhatok szenvedélyemnek.

Bényei Tamás vadászbarátom, már az autóban várakozott. Mélázásom után elindultunk a területre. Az elmúlt napok esőzései ellenére is jól járhatóak az erdei földutak a köves talaj miatt. A hatalmas, idős bükkfák varázslatos látványt nyújtanak, az ősz minden színe megtalálható a természetben.

A vastag avarrétegben gyakran elkapart a Niva kereke, de könnyedén leküzdöttük a terepakadályokat. Rövid cserkelés után a Rend-köveken épített lesről gyönyörködhettünk a Börzsöny festői szépségében. A Rend-kövek kisebb andezit sziklacsoportokból állnak, hasonló színű a kőzetük, mint a Mátrában. Régebben csak két fatuskó szolgált leshelyül, de Tamás épített egy kényelmes tetővel ellátott lest az egyik szikla tetejére, amiről jól ráláthattunk a szóróra. A les egyik deszkájára valaki tollal ráírta Hobó Vadászat című albumának prológusát, ami számomra mindent elmond a vadászatról.

„A Vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez.
Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel.
Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez.
A Vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását.
Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, amely nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna.”

Tamással, valamelyik decsi vaddisznóhajtáson találkoztunk utoljára, ezért sokáig halkan diskuráltunk. Az alkonyat közeledtével szavunk is elhallgatott, egybeolvadtunk a természettel. Kisvártatva halkabb ágreccsenések kíséretében négy tarvad bukkant elő az erdő sűrűjéből. A szelünk gyakran változtatta irányát, így a szarvasokat csak rövid ideig távcsövezhettük, mert könnyed kocogással visszaváltottak a menedéket adó bükkfák közé. Húsz perc várakozás után egy magányos disznó suhogása borzolta fel idegeinket, de a kevergő szél miatt ő is szagot fogott és elsurrant az éjszakában.

Visszamentünk a vadászházhoz. Tamás felesége, Szilvi fenséges vacsorát készített nekünk. A vacsora elfogyasztása után jobbnál-jobb borokat poharazgattunk, a vadásztörténeteink is egyre színesebbé váltak. Tamás mesélte, hogy nemrég az egyik vadőr barátját a decsi vadaskertben felöklelte egy bőgő bika. Etetés után hátulról rontott neki és görgette a földön agancsával. Az etetővödörrel próbálta ellökni magától, ami beleakadt a bika agancsába és ettől meghátrált. Szerencsére kisebb zúzódásokkal megúszta az esetet.

A rövid éjszakai pihenő után hajnalban három órát cserkeltünk. Barangolásunk közben a mellettünk húzódó fiatal, átláthatatlan tölgyesből hallottunk menekülni valamit, később egy suta keresztezte utunkat. Hatalmas területrészt bejártunk.
– Hol vannak a régi vaddal teli erdők? Mi lesz veled vadászat? – gondoltam magamban.

A hajnali hold még mosolygó ajkát mutatta, amitől nekem is derű kerekedett arcomra. A friss levegő teljesen felébresztett, ám kezdtem érezni gyomromban az éhséget. Elhaladtunk egy fakereszt mellett, amit egy kanász emlékére állítottak, akit felfaltak saját disznói. Nem messze innen szintén állítottak egy emlékkeresztet. Nevét arról az erdészről kapta, akit fatolvajok vertek halálra, miközben lefülelte őket gaztettük közben. Holttestét kutyája találta meg a Kemence-patak medrében. Ezt az emlékhelyet Foltán-keresztnek hívják, a Csóványos csúcstól két és fél kilométerre található.

Barátommal végiglátogattuk a közelebb eső szórókat; mindegyikre hintettünk kukoricát, de vadnyomot csak elvétve találtunk. A disznók a felázott földben turkáltak, a szarvasok a zölden lehulló kőrisleveleket eszegették. Utunk a vadásztanyánkra vezetett, itt bőséges reggeli fogadott, majd újra elkezdtem elmélkedésemet.

A nagy étkezőasztalán írom történetemet, érzem a cserépkályha melegét a hátamon, és ontja magából történelmét az épület. Száz éve 1909 szeptemberében Királyházán vendégeskedett József királyi herceg és ebben az időpontban ejtette el ezredik szarvasbikáját. Az ágyam felett elhelyezett márványtábla is őrzi emlékét, amit Szokolyi Alajos vadászatbérlő megörökíttetett.

A szerző a Királyháza felső vadászházban

Hamarosan délutánra fordult az idő, már vártam az estét. Feledhetetlen pillanatokkal gazdagíthattam élménytáramat.

Aznap a Verebes nevű erdőrészen fürkésztük a vadat. Lesünket sűrű szederinda övezte, helyenként néhány szál fiatal tölgyfa kukucskált ki a tüskék közül. Az alattunk kígyószerűen tekergő völgyet, a tölgyfák vörösbarna lombjai díszítették. A kőrisek zöldje és a vörösfenyők világosbarnás árnyalata adta a tökéletes színharmóniát. A keleti szél nagy erővel próbálta megemelni kalapomat, az apróbb zajokat nem lehetett elkülöníteni a falevelek csörgésétől. A völgyből az erős szél ellenére is több irányból hallottuk a disznók visítását, a búgás lázában mérkőzhettek a kanok az erdő takarásában. A hangok erősödéséből arra következtettünk, hogy a konda felénk közeledik, mintha ágropogás is kísérné mozgásukat. A les vonalával párhuzamosan fel s alá mocorogtak, de nem váltottak ki a ritkásabb növényzetbe. Egyszer a puskámat is vállamhoz emeltem, de a fekete szellem láthatatlan maradt, és morgó hangon lassan eltávolodott. A szemközti hegyvonulat felől róka ugatás hallatszott, majd később egy bika kocogtatta agancsával a fák törzsét.

A lesen állva maradtam, mert kicsit fájlaltam tomporomat. Két napja mikor lovammal jártam a Velencei-hegység erdőit, sikerült Nimród feje felett fenékre landolni a talajra. Kedves paripám hazavágtázott, így gyalog meneteltem utána.

Az éj leple és a köd leszállt a Börzsönyre, ezért másnap hajnalban cserkeléssel folytattuk a vadászatot.

A Nagy-völgy meredek lejtőit figyelmesen átvizsgáltuk, muflonok után kutattuk az erdőt. Pár kilométer megtétele után felkapaszkodtunk a gerincre, és csendesen jártuk az Irtás bükksűrűjét. Kísérőm lépkedett előttem. Jobb lábán a gumicsizmája kerékpár gumiragasztóval volt precízen megjavítva. A szitáló esőben lépteink ropogása csak halk zajt okozott, de mégis néhány gímszarvas hamarabb észlelt bennünket, mint szerettük volna. Nemhiába, az erdő az ő környezetük és élőhelyük.

Egy régebben kidőlt fa szétzúzódott törzsét átléptük, ami sziklára zuhant élete utolsó percében, ahol több darabra szakadva lesz majd táplálója a növényzetnek. Gyaloglásunk közben hajtottuk magunkról a szarvas legyeket, nem bántam volna, ha kevésbé ragaszkodnak hozzánk. Az Irtás-bükkből kiérve a Nagy-völgyön keresztül visszabaktattunk az autóhoz.

A vadásznapok lövés nélkül maradtak, de a korona felkerülése nélkül is megmarad a királyi erdők emléke. Ebéd után három és fél óra alatt megjártam a Csóványos csúcsát, lefelé jövet a Rend-kövek felett gímszarvasok futottak át előttem. Még ha kevés is, de akad azért szarvas a Börzsönyben.

2009. november 20..