Pintér Gábor:
BÚCSÚ AZ ERDŐTŐL

Görnyedt háttal, megtört lélekkel ül a vadász egy korhadt tuskón, ölében békésen pihen fegyvere. Búcsúzni jött. Búcsúzni az erdőtől, búcsúzni harminc év emlékeitől.

Egy régi kedves vadásztárs invitálta: Gyere, köszönjünk el illendően a Feketevízi erdőtől, a közös emlékektől, a fiatalságunktól! Két hét múlva másé lesz a terület. Ide már a lábunkat puskával a hátunkon többé be nem tehetjük!

Özönvízként tolulnak rá az emlékek: a bélaházi családi nyaralások, telelések, a sok kedves vadászcimbora, a közös vadászatok soha nem felejthető emléke, az átvirrasztott éjszakák édes fáradtsága, harminc év minden gyönyörűsége, keserve, sikere, kudarca.

A puskatusra pottyanó kövér könnycsepp hangjára eszmél.
Ejnye no, Öregfiú!
Hát nem dőlt össze a világ!
Egyszer minden elmúlik, egyszer mindentől búcsút veszünk, végezetül még az életünktől is. Mire föl hát ez a nagy búslakodás?! – dorgálja belső énje.

Kétségbeesve próbál kapaszkodót keresni. Eszébe ötlik Trianon…, amikor Európa hiénái a nemzet testét tépték, szaggatták darabokra. Mit érezhettek vajon azok az emberek, akik este Magyarországon hajtották nyugovóra a fejüket, reggelre meg egy másik nemzet megtűrt polgáraként ébredtek!?

Aztán gróf Eszterházy Lászlóra gondol, akinek ez az erdő a tulajdona volt. Vajon ő mit érezhetett mikor kiseperték a negyven szobás kastélyából és minden tulajdonából? Aki – nem mellesleg – neves vadászember és híres vadgazda is volt. Mégis volt ereje, tartása, hogy méltatlan helyzetét elviselje.

A háború alatt tiszttársai kinevették mikor tisztiszolgájától elsajátította a szíjgyártó mesterséget. A sors fintora, hogy a nehéz időkben éppen ez biztosította megélhetését. Az erdőgazdaság alkalmazásában a lovak hámját agyusztálta nyugdíjazásáig. Méltósággal viselte sorsát, és tudott a valamikori főrendből, a nagyhatalmú gróf úrból mindenki „Lacibácsija” lenni..

Aztán eszébe ötlik gróf Széchenyi Zsigmond esete, miszerint: a Rákosi éra egyik államtitkára egy vadászat alkalmával megkérdezte tőle: Zsiga bátyám, neked Burgerlandban nagybirtokos testvéred van, ugyan miért nem mentél már ki hozzá, hiszen itthon csak bántás ért, még lágerbe is csuktak?
Nagy példaképünk így válaszolt : „A Zsiga még csak ment volna, de a Széchenyi nem engedte!”

Muszáj erőt meríteni a fenti példákból, meg kell tanulni az életet elviselni számunkra méltatlan és sérelmes helyzetekben is.

Mégis fájón sajdul fel benne a gondolat: e vadásztársaság több mint 60 éve megbonthatatlanul, irígylésre méltó és elismert módon gazdálkodott. Akkor miért hagyják szétszaggatni, feldarabolni? Úgy tűnik, a kor hiénái ma sem tétlenkednek.

Emlékszik, amikor még ő viselte a felelősséget e közösségért, akkor is szemet vetettek már erre a területrészre. Ő azonban futott „fűhöz-fához”, alkudott, érvelt, ha kellett fegyegetett, de a területet egyben tartotta. Elvárható lenne a mai képviselőktől is ugyanez az igyekezet!

Vagy talán hiányzik az önjelölt „managerekből” az elődök példamutató állhatatossága, hiányoznak a gyökerek, hiányzik a több évtizedes múlt kötelezvénye? Vagy talán egyszerűbb veszni hagyni? Könnyen jött, könnyen megy! Szégyen, hogy „békeidőben” ez megtörténhet!

Háborgó lelke úgy elragadja, hogy csak most veszi észre az előtte lévő völgykatlanon átsétáló dámokat. A beidegződés, a rutin vállba repíti a fegyvert. Mikor a szálkereszt a borjú oldalán táncol, csak akkor eszmél. Restelkedve ereszti vissza az ölébe a fegyvert. Majdnem megfeledkezett magáról, hiszen ma búcsúzni jött. Búcsúzni a Feketevízi erdőtől, annak lakóitól, az elmúlt harminc évtől, a vehemens ifjúságtól, mindattól a gazdagságtól, amit ez az erdő adott.

Amikor ismét könnybe lábad a szeme, feláll, és elindul az oly sokszor megjárt ösvényen a találkozóhely felé. Útközben az erdő minden bokra, minden fája emlékekkel zsongja körül, még ezzel is nehezebbé téve az elválást. Harminc évvel ezelőtt zöldfülű vadászként lépett először a Feketevízi erdő ösvényére. Emlékszik – mintha csak ma lenne – az első cserkelésre. Minden elágazásnál jeleket hagyott, hogy visszataláljon. Bezzeg most bekötött szemmel is hazatalálna bárhonnan.
Csoda-e hát, ha nehéz az elválás?

Elnehezült léptekkel igyekszik a találkahely felé. Nem tud szabadulni a torokszorító érzéstől, hogy itt vadászként minden lépése… az utolsó.

Szinte megkönnyebül, mikor meglátja a nagyfa árnyékában várakozó terepjárót. Ahogy a zárdugattyút hátrahúzza, meg sem lepődik, hogy a fegyver nem volt csőre töltve. Lám, még a sors is a „néma” búcsút tartotta helyénvalónak.

Ahogy felpattan a zárfedél és a töltények a tenyerébe potyognak, oly módon pattan el a szívét szorító bilincs. A töltényekhez hasonlóan harminc év dédelgetett emléke kiömlik belőle, hogy visszaadja a Feketevízi erdőnek, akitől évek alatt oly nagylelkűen és önzetlenül kapta.

Aztán a megrendült jáger fogadkozik: Ha vadászként búcsúzni kényszerül is, azért az erdőjáró barát itt marad.

– Ne kocsizzunk utoljára még egy kört? – kérdezi az időközben megérkező cimbora.
– Én már nem szeretnék – hárítja el a szíves invitálást…

A többit már nem mondja, csak gondolja: Isten veled Feketevízi erdő, annak minden dombja, völgye, minden kedves zuga, ösvénye, vadásszá válásom és ifjúságom néma, s mégis oly beszédes tanúi. Lehet bárki az utód, a barátságunk örökre megmarad, és soha nem felejthető emlékként a szívemben őrzöm azt, amíg a sors engedi!

2008. október 6.