BŰN ÉS BŰNHŐDÉS

Becsukódik az utolsó Mercedes ajtaja is a Bakonyalján megbúvó feketevízi vadászházunk előtt. Vegyes érzésekkel nézünk a lelkesen integető vendégek és a tetőtartón imbolygó trófeák után. Az az érzésünk, mintha a meredező ágvégek nekünk is integetnének. Nincs már kinek és minek tartani magunkat, fáradtan rogyunk le a vadászház lépcsőjére Endre barátommal, a társaság egyik hivatásos vadászával. Hosszú percekig egyikünk sem szólal meg.

Talán Ő is gondolatban végigpergeti az idei bérvadásztatás eseményeit, s tán őt is hasonló gondolatok kötik le: a szükségesség, a helytállás, a siker, a kudarc, a szomorúsággal vegyes beletörődés a kétszeresen is „eltávozott” bikáink miatt. Megint többek és megint kevesebbek lettünk.
Váratlanul Endre töri meg a csendet:
–Te… láttam egy irdatlan nagy disznónyomot a bárói sűrű szélén, érdemes lenne foglalkozni vele. – Összenézünk, és már ugrunk is bele a GAZ kocsiba: indulás helyszínelni!

A hír igaznak, a csapa elképesztő méretűnek bizonyult. A szemlélődés következményeként azt lehetett megállapítani, hogy a nyomok tulajdonosa rendszeresen jár a közeli Hántai-tóhoz dagonyázni. Némi tanakodás után – mely természetesen a nagy disznó elveszejtésére irányult – Endre lakonikus rövidséggel közölte, ide a szerencse kevés, csapdát kell állítani.

Igen ám, csak a Házi szabályzat szerint – melynek egyik alkotója voltam – ún. „maszek” szórót létesíteni szigorúan tilos. Így előállt a bort iszik, vizet prédikál dilemmája. Aggályomra az én cimborám az erdei emberekre oly jellemző tömörséggel így reagált:
– Te… most nem izé… az izé.”

Mivel ez számomra túlságosan is tömör volt, tettem egy újabb kísérletet:
– Endrus, mi is az, ami most nem izé?
– Hát az – fakadt ki türelmét vesztve –, hogy nem jár erre kutya sem, aztán ha mégis, majd azt mondom, én tettem ide ezt a nyüves kukoricát. Ha nem tudnád, nem lehet egy ilyen disznóval szórakozni. Meg kell kötni, mert ha elcsámborog, a szomszédok még meglövik.
Na ennek még a gondolatától is kivert a víz.

Egyszer valakitől azt a tanácsot kaptam, hogy ha döntés előtt állsz, a képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjébe tedd bele a mellette szóló érveket, a másikba az ellene szólókat, ahol több van, az a nyerő. Jelen esetben egyik serpenyőben a Házi szabályzat tilalma szerénykedett, a másikban a barátom által felkínált kibúvó, valamint egy kivételesen nagy disznó elejtésének a lehetősége. A kísértés a kan csapájához hasonlatosan óriási volt. El is buktam a mérlegelést, ahogy illik.

Miközben az alkalmas szóróhelyet kerestük, megint hatalmába kerített a tilosban járás nyomasztó érzése, némi rossz előérzettel párosítva, miszerint nem lesz ennek jó vége.

Hétközben minden gondolatom az álomdisznó körül járt. Százszor elképzeltem, ahogy csatakosan kibújik a sűrűből, és se vége, se hossza… Mit szólnak a vadásztársak, hogy élvezem majd az irigy pillantásokat. Erősítette bennem a siker reményét, amire Endre is hivatkozott, hogy valóban ritkán látogatott részről van szó. Így megvan az esélye, hogy hétvégéig nem történik zavarás.

Végre eljött a péntek délután. Az összes sebességkorlátozás megszegése sem segített abban, hogy időre kiérjek. Máskor örültem, ha a házhoz érkezve kocsit láttam. Most, hála Isten, egy sem volt. Ez mindenképpen bíztató jel! Nézzük a beíró könyvet! A héten nem volt senki. Ez is nagyon jó. Az utolsó beírás a lap alján volt. Lapoztam egyet…
„Október 2-án, pénteken érkeztem a területre. 14:15-kor vadászni indulok. Kocsimat a Fehérbikahibázó helynél hagyva a bárói sűrű–Bélaházi tető útvonalon folytatok cserkelő vadászatot, majd esti lesre a Nyúlvesszősi sűrű lesére ülök. Id. K. György vadászmester”

Az első perc a döbbeneté, azután rögtön a pánik, hogy tudniillik én tudtam, én megmondtam. Ahogy egy kicsit magamhoz tértem, elővettem a jó öreg serpenyőket helyzetértékelési segédeszközként. Egyikbe a jó híreket, a másikba a rosszakat tettem.

Rossz hír, hogy a cserkelés útvonala beleesik az érintett területrészbe, és itt könnyen történhet nemkívánatos esemény. Jó hír, hogy az esti leshely távol esik a zugszórótól. Az is jó, hogy lassan vége a lővilágnak, és amióta itt vagyok, lövést nem hallottam. Talán nincs is semmi baj – zártam le a mérlegelést.

Távoli traktorhangot hoz a szél. Végre történik már valami! Feltehetően Endre jön Sátorrétről.
Valóban ő volt id. D. Laci vadásztársammal. Laci, ahogy kikászálódik a traktorból, izgatottan újságolja, mi történt:
– Amikor bejöttünk a vadászatból, már várt ránk a vadászmester. Arra kért bennünket, jöjjünk át a traktorral. Ő meg bement a faluba segítségért, mert akkora kant lőtt, mint egy szamár. – Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hol lőtte, de a hangszálaim felmondták a szolgálatot.

Lacitól érkezett meg a segítség:
– És tudod hol lőtte ?
Nem fogod elhinni! Délután cserkelés közben, a bárói sűrű mellett! Azt mondja, hogy leült egy kidőlt fára pihenni és dohányozni. Éppen készült tovább indulni, amikor meghallotta azt a jellegzetes hangot, ahogy roppan a kukorica a fogak között. A hang irányába nézett, és köpni, nyelni nem tudott. Tőle balra békésen lakmározott egy ősállat. Még csöpögött róla a sár. Valószínű, a Hántai-tóban fürdött közvetlen előtte. Azt mondja a Gyuri, eltelik 15–20 év, nemhogy lőni, de látni sem fogunk ekkora disznót.

A jótékony sötétség eltakarta arcomon a kezdődő agyvérzés tünetét, amit a „természetes vadászirigység” okozott. Ha nem veszek magamhoz életmentő üveges medicinát, talán be is következik a baj. A kezelés azonban csak tünetinek bizonyult Még sokáig emésztett a tiltott szóró okozta büntetés „nagysága”. Endre tartotta a szavát: bevallotta, hogy ő volt a kísérleti szóró elkövetője. A mester ezek után természetesen meg is dicsérte, hogy milyen jó érzékkel választotta ki az új szóró helyét.

Két évtized telt el az eset óta. Bizonyára ez idő alatt sok disznó megfürdött a Hántai-tó nádasában, de akkora, mint a történet szereplője, a jóslat szerint valószínűleg egy sem.

A fenti emlék csak egy a számtalan közül. Érthetően nem is a legkedvesebb, és mégis a fiatalságnak és a megszépítő múltnak köszönhetően, meleg szívvel gondolok rá.

Ma már csak csendes derűvel mosolygok akkori önmagamon. Időközben megtanultam az erdei iskolában, hogy a nagy akarásnak… és, hogy csak alázattal… és, hogy nem minden áron…

A szerencsés elejtő már jó pár éve az örök vadászmezőkön követi a nagy kanok nyomait. Vajon ott is vannak „sarlókat viselő” ajándék kanok? Kell, hogy legyenek!
Gyuri bácsi, egy kalappal!

Pintér Gábor
2008. február 22.