Pintér Gábor:
CÉLKERESZTBEN…

A bokrok ágai között süvöltő szél hangjára ébred. Ahogy a szemét kinyitja, jeges hószilánkok csapnak bele. Rögtön talpra szökken. Az oldalára rakodott hó belehuppan a gőzölgő vackába. Összeborzong. Beköszöntött megint a cudar világ!
Életében eddig négyszer kellett megküzdenie a tél viszontagságaival. Most itt van a nyakán az ötödik. Eszébe ötlik mindjárt az első, amikor alomtársaival összebújva, a mama meleg ölében sikerült átvészelni a hideg, ropogós időket.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban terhére lett, egyre jobban zavarta a családi zsivaj. A felelőtlen zajos társaság több alkalommal kis híján bajba sodorta. Így aztán elváltak útjaik. Egyedül halkabb a járás, biztonságosabb az élet.
Lombhullatás után azonban olyan ingerlő szagok terjengenek erdőszerte, melyek hatására mérhetetlen vágyakozás fogja el a kerek tomporú, szelídszemű kocák után. Ilyenkor átmenetileg újra együtt a família. Ám a vágy csitultával megint visszahúzódik rejtett magányába.

Szembefordul a viharos széllel. Beleszimatol. Friss és hideg. Irtózik az ilyen cudar időtől, a ropogós, zörgő erdőtől. Ilyenkor kiszolgáltatottnak érzi magát, hiszen az évek alatt gyűjtött tapasztalat most mit sem ér. Csak a szerencsére számíthat.
Ezt ő nem engedheti meg magának. Akkor van elemében, amikor halk szavú az erdő, amikor a legkisebb zajt, ágroppanást meghallhatja még nagy távolságból is. Ilyenkor van esély a kétlábú ellenfél kijátszására, mely folyton a nyomában lohol.

Évek alatt olyannyira kifinomultak az érzékszervei, hogy szinte már a bőrén megérzi a jelenlétét. Bizony nem könnyű létezni az állandóan nyomában settenkedő végzet árnyékában!
Az éhség, sürgetően feljajdul a gyomrában. Hányszor és hányszor kellett megálljt parancsolni a gyötrő éhségnek saját biztonsága érdekében!
Csak egyszer ingott meg, csak egyszer győzte le éberségét a sajgón üres gyomor, és ebből is baj lett.

A múlt télen történt. Csonttá fagyott minden. Az élelemszerzésre szinte semmi esély nem volt. Ekkor talált rá véletlenül a sűrű szélétől nem messze lévő élelemre. Csikorgó gyomra ösztökélésére könnyelműen rárontott az ölébe hullott ételre.
Alig harapott néhányat, amikor szemből az egyik fa mellől fény lobbant, mellyel egy időben égető fájdalmat érzett az első lábán.
„Menekülni!” – jött a belső parancsolat. Hatalmas ugrásokkal vetette magát a sűrűbe, és csak rohant, amíg szusszal bírta.

Nehéz napok következtek. Gyötörte a sebláz, s meg kellett tanulni három lábon járni. Szerencsére lassan megenyhült az idő így a rejtekhelyén turkálással némi élelemhez tudott jutni. Aztán a friss tavaszi széllel eljött a gyógyulás is.
Ösztönösen érezte, hogy a bajt a kétlábú hozta rá. Ettől fogva még rejtőzködőbb, még óvatosabb lett. Sajgó lába is minden lépésnél erre figyelmeztette.
Az emlék hatására nagyot szippant a levegőbe, de az orra – mely oly sokszor óvta, védte – most nem jelez veszélyt.

Lassan, a bokrokat kerülgetve, elindul szembe a széllel, mely mintha már nem orgonálna olyan éktelenül, s mintha a hó szilánkok is ritkulnának. A sűrű széléig biztonságosan eljut. „Ebből kilépni csak sötétben szabad!” – figyelmezteti belső énje.
Várni kell! Csak az éhség ne gyötörné olyan cudarul! Szemben a szálerdőben ismer egy helyet, ahol rendszeresen szokott élelmet találni. Igaz, a környéken gyakran érzi a kétlábú büdös szagát.

Csak sötétedjen már be! Az orra, a szimata a sötétben sem csalja meg. Bizton rátalál az élelemre. Szoborként áll, meg sem rezdül. Minden idegszálával az előtte lévő szálerdőt kémleli. A szél elcsitult, a hóesés is megszűnt. Lassan sötétbe burkolózik a táj, bár a hótakaró miatt nem olyan mély a sötét, amint azt szeretné.

Kilép a sűrűből az első szálfa mellé. Ismét szoborrá merevedik. Hosszasan hallgatózik, de sem a füle, sem az orra nem jelez veszélyt. Viszont egyéb zavaró körülmény jelentkezik. Néha egyik pillanatról a másikra, fényes lesz a táj, majd megint elsötétül. Régi ismerőse az éjjeli lámpás, de bizony nincsenek baráti viszonyban. Megrémíti, ha a biztonságot nyújtó éjszaka hirtelen kivilágosodik. Nem mer kockáztatni. Vár tovább. Újból sötétbe borul minden és így is marad. Lassan megnyugszik. Fától-fáig óvatoskodik, meg-megállva, hallgatózva. Az orra finom radarként már érzi az élelem savanyú szagát. Arra veszi az irányt.

Végre itt van! Minden érzékszervét szolgálatba állítja, de veszélyt nem érez. Valahogy mégsem akaródzik kilépni a tisztásra. Valami megmagyarázhatatlan balsejtelem keríti hatalmába, mely az éhséggel együtt versenyt gyötri.
Átélte már máskor ezt is, és ilyenkor előbb, vagy utóbb mindig a kétlábú szagát hozta felé a szél.
Egy vastag szálfa mellé lapul és vár. Talán csak megcsalják az előérzetei – nincs is semmi baj. Lassan enged a gyomra sürgetésének: a szükségtől hajtva kilép a takarásból. Mohón rágja, nyeli a silóval kevert kukoricát. Ebben a pillanatban a felhők mögül előbújik az éjszakai lámpás, s ragyogó fényben fürdeti a tájat.

Az egész teste összerándul. Menekülni… menekülni! Acélos izmai katapultként löknék előre, ám ebben a pillanatban hatalmas ütést érez az oldalán. Megszédül, orra bukik, majd csülökre kapva próbál elfutni. Nagyot huppan, ahogy egy fának ütközve elterül…
Már nem érzékeli a külvilágot. Halványan egyre távolabbról még felsejlik a mama tejszagú melegsége, mely védelmezőn ölelte át, és ahol olyan jó volt megpihenni, aludni… csak aludni… és egyre mélyebben aludni…

Álmában már nem láthatja, ahogy fedetlen fővel, meghatottan tisztelgek ravatalánál. Torkomat ismerős érzés szorongatja. Elment hát ismét egy „nagybölény,” újra szegényebb lett az erdő egy álommal. A rédei tarvágás nagy kanjának a képe azonban itt maradt, hogy megható emlékként gazdagítsa vadászéletem színes palettáját.

2008. április 30.