Németh Attila:
CIGÁNDI ŐZBAKVADÁSZATOM TÖRTÉNETE

A vendégvadász hatodik őzét hozta terítékre az idei szezonban. Néhány hibázással, de végül eredményesen zárta a vadászhetet. Az elmúlt évhez képest még nehezebben mozgott, és zihálva vette a levegőt. A tavalyi vadászat közben rendszeresen lehetett hallani horkolását az autóban. Pisti mesélte, hogy amikor megállította a járművet, gyakran oldalba kellett böknie a közel százharminc kilós puskást.
– Ott a bak, lőjön! – adta az utasítást István.

A vendég hatalmas szuszogások kíséretében kitápászkodott az autóból és tüzelt. A lövedék a bak hasa alatt vágta fel a nedves talajt. A vadász visszamászott az első ülésre, és hamarosan megint álomba szenderült. Néhány perc elteltével Pityu ismét megállt, és felrázta a bérvadászt. Hamarosan terítéken feküdt az elejtett őz – mesélte telefonon a történteket barátom.

Miközben a vezetés alatt elkalandoztak gondolataim, átszaladt előttem egy riadt suta; hirtelen fékezéssel kerültem el az ütközést. Hajnalban az autóról kaparni kellett a jeget, a határban burjánzó növényzetet is egybefüggő dér borította. A csatornák melegebb vize erősen párolgott; vízpárába borult a bodrogközi régió. A bokrosabb részeken foltokban, a sík földek felett tejfelszerűen ködfátyol takarta el az aljnövényzetet. Olyannak tűnt a látvány, mintha repülőből kémlelnénk a vidéket. A Bodrogköz negyven százaléka víz alá került, gépkocsival csak a töltések tetején lehet közlekedni.

Ricsét elhagyva közeledtem Révleányvárhoz, ahol Laci, a vadásztársaság fővadásza várakozott a kapuban. Átszálltunk autójába, öcsém a puttonyba került egy hokedlira. A szélvédő teljesen jeges volt a hajnali ráfagyott párától, alig láttunk ki az üvegen. A töltésen araszoltunk a szlovák határ irányába, az útszéli gazosból néhány őz ugrott át előttünk az ártéri berekbe. Félreálltunk a járművel, és gumicsizmára váltva elkezdtük a cserkelést.

A csapat elillant az átláthatatlan bozótban, egy pillanatra még meg-megvillant hófehér tükrük a közeli tuskósorban. Cserkészésünk közben nem láttunk lőhető bakot, csak fiatal még barkában lévő titánokkal találkoztunk. Nadrágszáram nedvessé vált, bakancsomon összegyűlt a fűszálakról lepergő jégdara. Az erdőt megkerülve visszaértünk az autóhoz. Lacin éreztem a fáradtságot, bár nem akarta említeni, de lábát is nehezen mozdította.

– Itt a fiatalos és a nyaras között húzódik egy út. Gyalogoljatok végig, és a szemközti nagyerdőnél megvárlak benneteket! – Jelezte nekünk Laci.
Testvéremmel a nyomomban átfürkésztem a fiatalos sorait, lassan, figyelmesen cserkeltünk. A nyaras előtt kanyargó nádszegélyben, kirajzolódott két őz alakja, de a nagy takarás miatt nem bírálhattam biztosan. Megkerülve a nádat már nem találkoztunk velük, szellemként rejtette el őket a kusza rengeteg. Őszintén megvallva örültem, hogy Laci nélkül jártuk a vadászösvényt, mert így figyelmesebben nézelődtem, és nem kellett másra hagyatkoznom.

Mögötte sétálva gyakran a cigaretta füstöt szívtam, és nem érezhettem a tavasz illatait. Alaposan átvizsgáltam a fák sorait, hosszan átláttam a kitisztított léniákon. Odaértem a jegenyék széléhez. A megbeszélt helyen a szemközti erdőnél, Laci guggolt egy bokor mögött, és maga felé integetett. Nem láthattam izgalmának okát, ezért lassan megközelítettem. Kicsit előrehajolva osontam felé, gondoltam, hogy nem véletlen vette fel a rejtőzködő pozíciót. Mire észleltem, hogy mi keltette fel érdeklődését, a sűrűsödő gazban az elugró rókának, csak a hatalmas lompos farkát láthattam. Kisétáltunk a gáthoz ahol az autót hagytuk, majd beszálltunk, és visszazötyögtünk „jányvárra”. Elhaladtunk a kiürült gátőrház mellett, ahol a tavalyi üzekedéskor Farkas István barátom próbálta terítékre hozni a kiszemelt gyilkos bakját. Laci szerint még él a bak; szintén gyilkos agancsot rakott, kicsit nagyobbat az előző évinél.

Délután már a cigándi víztározó szárazabb szigetein vadásztam. A fagyos hajnal után tavaszias melegben hódolhattam szenvedélyemnek. A bakancsban fájt a bal lábam, mert a vadászat előtt a Tisza töltésén kifutottam a cigándi hídhoz, és a tizenkét kilométer alatt hólyag nőtt a nagylábujjamon. A megragadó természet hamar feledtette velem a negatív érzést. A tocsogókban récék sokasága emelkedett a magasba, a ragadozó madarak szoborrá meredve figyelték a táplálékul szolgáló prédát. A sarjadó búzában feltűnt egy hosszú szemágú bak alakja. Agancs párja annyira lépegetőnek mutatkozott, hogy oldalról X-et formált. Mire puskámat vállamhoz emeltem, elrohant a közeli erdő felé. Egy óra leforgása alatt, úgy két tucat őzet láttunk. A fiatal bakok még barkában mutatkoztak, az öregebbek a territóriumért vetélkedtek. Több helyen a tocsogók tavakká fejlődtek; a horgászokat is vonzották ezek a vízfelületek. A szálkeresztemet ráhelyeztem egy jó formájú érett bakra, de meglepetésemre a közeli nádas takarásából sajnos előbukkant két kerékpáros.

Tovább mentünk. A frissen leégetett nádas helyén már sarjadt az új élet, a tűz általában felfrissíti a régi növényzetet. Nézzük csak a hatalmas szavannatüzek ezen pozitív hatását. A zöldellő növények hátterében lépcsőszerűen emelkedett az őszies színekben pompázó kora tavaszi erdő. Az előtérben fűzfa bokrok alkották a vezető oszlopot, mögöttük barnás nádszegély húzódott, majd vadkörtével és vadeperrel tarkított tölgyes zárta a századot. Mögöttük az idősebb jegenyék, mint a lépcső legfelső foka, rá-ráhajoltak társaikra, világosbarnás átmenettel nyújtóztak az ég felé. Fácánkakasok teljes harci díszben készültek a párzási időszakra, egy-egy kakatolással kurjantottak bele a csendbe.

A nádszegély és a fűzfabokrok előterében, hírnökként érkező őzeket kémleltem. Talán kétszáz méterre legelésztek. A baknak erősen gyöngyözött, visszarakott agancsa egybeolvadt a kórók száraz száraival. Sutája elindult a gyérebb terület irányába, majd a bak is követte. Puskámmal kísértem mozgását, ahogy keresztbe fordult dördült lövésem. A golyóérett bak megpördült, és pár méter futás után hatalmas fröccsenéssel esett bele a közeli tocsogóba. Odasétáltunk hozzá. Az erős vérzést követve hamarosan megtaláltuk az őzet, az RWS lőszer kicsi lyukat ütött a testén. A töretátadás után kihúztuk az autóhoz, és feltörtük a vadat.

A végtisztességet, a felejthetetlen látványt nyújtó pirosodó napkorong is elkísérte. A bak elmúló életét a naplemente áradó fényei búcsúztatták. Hazaérkezéskor már besötétedett. Kiálltam a ház verandájára, és a kutyák ugatásától visszhangzott az utca. Az égre pillantva nem látszódtak a csillagok, beborult.

Másnap reggel csepergős esőben indultunk vadászni. Mivel az ártéri erdő a víz nagysága miatt megközelíthetetlen, ezért ismét a víztározó zeg-zugait vizsgáltuk. A búza zöldje élénken pompázott a nedves időben, az őzek világosbarna és szürkés szőrzete erős kontraszttal emelkedett ki a környezetből. Két sutából és egy bakból álló csapatot távcsöveztem. Közeledésünkre elindultak, mint a távirat, de követtem a lőhető bakot puskámmal. Az őz csak az árapasztó töltésén állt meg, a lövedék becsapódási pontját nem tudtam meghatározni, így nem lőttem. A belvíz szemmel láthatóan emelkedett a tegnapi naphoz viszonyítva. Elhiszem, hogy milliós költségek mennek el az államkasszából belvízvédelemre, de nyomát sem látni itt valós tevékenységnek. A csatornatöltés szomszédságában található Szenna-tanya udvara is teljesen víz alatt állt. Véleményem szerint a víztározó megépítésével a Bodrogköz vízszintje emelkedni fog, ezzel lehetetlenné teszik a környező termőföldek mezőgazdasági művelését. Az előző napon talán az alkonyat gyengébb fényei, vagy a rosszul mért távolság miatt elhibáztam egy sánta bakot. Alacsonyat lőttem.

A mellettünk vetett sípcsontig érő búzatáblában, megint megláttuk a beteg állatot. Fegyveremet biztosan feltámasztottam, és a bak a tompa becsapódás után tűzbe rogyott. Bal első lábán sérült, egy korábbi lövés okozhatta sántaságát.

Hosszú szemágú agancsa a jobb felén hátsóág hiányos, szűkállású, tetszetős trófea.

A délutáni vadászat előtt levezettem négyszáz kilométert, mert dolgoztam Romániában. Öt órára beszéltük meg Pistivel az indulást, de ebben az időpontban még Nyíregyházán jártam. Hat óra környékén tudtuk elhagyni a cigándi városhatárt, és haladtunk a vadászterület felé.

Egész nap szakadt a hangulatot romboló és a fáradtságot fokozó eső. Pistinek csörgött a telefonja, a szomszéd vadásztársaságból keresték. Külföldi vendégek vadásztak ott három napot; lőttek is őzet szépszámmal. Sárospatakon szálltak meg, és vadásztatójuk szállította őket a vadászterület és a hotel között. Egyik hajnalban, amikor a vadászmester odaért a vendégekért, a hotelben jelezték, hogy a kuncsaftok kiköltöztek a szállodából. Ez igazán érdekes szituáció. Az agancsok maradtak, a vendégek elillantak, kíváncsi leszek a fejleményekre…

Azon a délutánon fiatal és barkás bakokat lestünk, de valamire való agancsossal nem hozott össze a szerencse.

A következő vadásznap hajnalán, Tiszacsermely közelében a „szőke” Tisza töltésén álltunk félre a terepjáróval. Az ártéri sáv, ami az Észak-erdő kezelésében áll, nagyrészt öles tölgyfákból és nyarasokból áll. Az erdőt körülveszi a Tisza holtága, amiben sokan pecáznak szabadidejükben. Gyermekkoromban én is fogtam itt, néhány kárászt. Ezen okból a kitűnő élőhelyen nem áll meg a szarvas és a vaddisznó, csak váltó vadként van jelen.
Másfél órai cserkelésünk alatt, csak két barkás bakkal akadtunk össze. A gyaloglás végeztével, autónkkal átugrottunk a kiscigándi oldalra.

Az itteni ártéri pagonyt fiatalabb nyaras alkotta, átláthatóbbak voltak sorai, mivel művelés alatt tartották a körzetet. Fél órás fürkészés után ugrasztottuk ki fekvőhelyéről azt a sutát, amelyik pár pillanat alatt eltűnt a sűrűben. A tegnapi erős eső miatt ma nagyobb mozgásra számítottunk, de gondolatunk nem igazolódott be a mostani hajnalon.

Utolsó reggeli reményünkként becserkeltünk egy keskenyebb glédán*, ami akácokból és bodzabokrokból állt. A közeli lucernából erre a helyre ugrott be az előző nap estéjén egy bámulatos bak. Pistivel halkan beszélgettünk. Testvérem Csabi, mögöttünk töltötte be a fotós szerepet, az autóban már elszundított a jóleső sétától. Elmélyedtünk a diskurzusban, a négy órája tartó összpontosítás és figyelés miatt, alábbhagyott a lelkesedésünk. Fújt az átható keleti oldalszél, most erre fogtuk, hogy kevesebb vadat látunk. Megfigyeltem, hogy örökösen találunk kifogást, amit persze elkönyvelve megmagyarázunk magunknak…

– Figyeljetek! Kijöttek az őzek a fasor végénél! – Suttogtam a többieknek.

Azonnal behúzódtunk a cserjék takarásába, az eddigi műveletünk sikeresnek bizonyult. Százkilencven méterről távcsöveztük a csapatot, libasorban váltottak ki a sparét rejtekéből. Hat sutát és egy bakot kukkereztünk. A bak egyik agancs szárának teteje letörhetett, de az ellentétes oldala épségben díszítette a nagy létszámú háremet tartó uraságot. Erősen gyöngyözött, vastag rózsájú bakot bíráltunk. Csabiék helyben maradtak, egyedül loptam közelebb a távolságot, bokorról-bokorra osontam feléjük. Leültem egy bodzából álló rejtekhely mögé, ahonnan ráláttam a legelésző őzekre. Megcsörrent a telefonom, Krisztián kollégám keresett az irodából, később egy ölyv reppent fel a bokor tetejéről. Ettől megrezzentem, mert váratlanul történt az esemény. Azonnal kinyomtam a telefont, de az acélos szél által okozott suhogás miatt, az őzek mit sem hallottak malőrömből…

Puskámat nekifogtam a mellettem hajlongó cserjének, de az erős szél, célzásomat bizonytalanná tette. Amikor két széllökés között megpihent szálkeresztem a bak oldalán, lőttem! A sütés közben újabb fuvallat mozdított ki egyensúlyomból, ezért elhibáztam a lövést.

A zúgó, viharos huzat elvitte a dörrenés hangját, az őzek megugrottak, de tíz méter megtétele után újra legelni kezdték a friss repcét. Szerencsém volt!

Közelebb kúsztam még pár métert és elértem egy elkorhadt, kettétört farönköt, amely elvált részei között fél méteres távolság lehetett. Fegyveremet feltámasztottam, és kényelmes fekvő testhelyzetből, mintha belövő padról céloznék, elengedtem a lövést. Hamarosan újra töltöttem, de már Pisti hangját hallottam a háttérből:
– Ne lődd!

Céltávcsövem ismét a tántorgó bak blattjára irányult, de már láttam az oldalán a vérző sebet. Kisebb félkör megtétele után összeesett, majd megint felállt. Tett pár lépést és végleg elesett a repce sarjai között. Hanyatt feküdtem, és az égre szegeztem tekintetemet. A felhők versenyt futottak a szelek szárnyain, a nap melegen simogatta arcomat. Gondolataimban az idő minden másodpercét élveztem, tetőfokán hágó energiaszinttel szívtam magamba a friss levegőt.

Odabattyogtunk a bakhoz, és együtt gyönyörködtünk a kiváló agancsban. Csabi és Pityu visszasétáltak az autóhoz, puskámat és távcsövemet is kivitték. Nadrágszíjammal nyolcszáz méteren keresztül húztam elejtett bakomat, ruháim átizzadtak a melegtől. A bakancsomra ragadt kétkilónyi sár nehezítette lépteimet, de egyedül akartam az elejtett őzet kihúzni. Szenvedjek én is, ha terítékre hoztam a vadat, akkor sem állt szándékomban elfogadni a segítséget, ha valamelyikük velem maradt volna. Mire kiértem a felázott talajon a távoli csatorna gátjához, jöttek is értem terepjáróval társaim. Mire mellém gurultak, éppen végeztem az őz zsigerelésével. Szép élményt kaptam ismét a cigándi határtól.

Cigánd évszázadokon át a Tisza, a Bodrog és a Karcsa folyók szorításában élő, néhány dombtetőre épült település volt. Az állandó áradás következtében szinte átgázolhatatlan mocsaras, lápos területek vették körül. A lápok között csak télen és meleg nyarakon voltak járható utak, az őszi-tavaszi áradáskor sajkákkal lehetett közlekedni, melyek egyetlen fatörzsből készített lélekvesztők voltak. Apám elmondása szerint, még az ő gyermek korában is, a nagy sár miatt, gyakran a kerítés szegélyeken tudott elmenni az iskolába.

Termőföld nem volt, a megélhetést a halászat, vadászat, harmatkása és sulyomszedés, gyékényszövés jelentette. Az 1347-ig egységes birtokként említett települést egy birtokosztályos per szakította ketté. Ekkor nevezték el a Tisza melletti területet Nagycigándnak, az ettől távolabbi részt Kiscigándnak. Az iratok tanúsága szerint Cigánd tulajdonosai, földbirtokosai voltak többek között a Berencsi, Losonczy, Serédy, Anárcsy, Sennyei, Vay és Ibrányi családok. A Tisza hosszú ideig meghatározta az itt élő emberek életét. A folyó szabályozását hosszas huzavona után 1857-ben kezdték meg, és két év alatt elkészítették a tiszai és a bodrogi töltéseket Tokajig. A folyóktól elhódított településeken megkezdődhetett a mezőgazdasági termelés.

Édesapám kérésére én főztem aznap a sertés pörköltet, mert néhány hete evett nálunk az elkészült vaddisznó pörköltből, és megkívánta az akkori ízeket. Nagymamám pedig megsütötte a cigándi apróbélest, amiből degeszre ettük magunkat.

A jóleső ebéd után, a korábbi írásaimban már említett Klán-tagban vadásztunk. A belvíz hatása itt is hatalmas méreteket öltött. A Cigándon eltöltött utolsó tavaszi vadászdélutánon rengeteg őzet láttunk. Megint jöttek az elméletek, hogy most miért lehet ennyire jó a vadmozgás, talán eltaláltunk néhány feltételt…

Egy különösen számomra fotóra illő pillanatot örökítettem meg emlékezetemben, amikor a rohanó őzek lába alól felfröccsentek a napsugár által megvilágított víztócsák csillogó cseppjei. Gyönyörű látvány volt! Amerre csak távcsöveztünk mindenhol őzek csapatait kémleltük. Megközelítésükről a víz miatt nem is álmodhattunk, tudták, hogy merre találják a megfelelő búvóhelyet.

Elértük azt a fiatal tölgyfákból sorakozó erdőrészt, ahol a tavalyi üzekedéskor megpillantottam egy rendkívül rendellenes fekete agancsú bakot. A tölgyfák glédái között akkor is csipegette a hajtásokat egy lőhető bak. Öcsémnek március 24-én volt a születésnapja. Ígéretemet betartva ennek a baknak az elejtését szántam ajándékául. Sorról-sorra lépkedett mellettünk úgy száz méterre, miután megállt. Csabi parádésan váll-lapon lőtte!

A durranás után mindene remegett, csak a töretátadás és a zsigerelés után lett nyugodtabb. Boldognak éreztem magam, hogy osztozhattam örömében. A fiatal erdő nyugati részében a tölgyfák a sík vízben ácsorogtak, egy gácsér úszkált törzseik között…

Alkonyodott, még fél óránk lehetett, hogy tisztán bírálhassunk. Tovább haladva egy lucernatáblában tizenhat őzet számoltunk. Akadt közöttük barkában burjánzó fiatal bak, és több legelésző suta. A bal oldali csatorna gát vonalában, legalább háromszáz méterre teleszkópommal szemléltem egy golyóérett, felettébb erős agancsú, négyszáz gramm feletti bakot. Sutája pár méterre feküdt mellette, a bak a repce hajtásaiból falatozott.

Közeledésünkre és az óvatosságunk ellenére lassan távolodott tőlünk, de párja fekve maradt. Lövésre nem is gondolhattam, mert a távolság egyre nagyobbra növekedett. Bánatomra már lemondtam a fenomenális agancsot viselő bakról, és megkerültük a repceföldet.
– Pityu! Menjünk vissza megint, és nézzük meg újra az őzet! – kértem bizakodva barátomat.
– Rendben! Tegyünk még egy kanyart – nyugtázta Pisti kérésemet.

Láss csodát a csatorna partjától kilencven méterre, ott állt keresztbe fordulva a hatalmas bak. Előre nyomtam puskám gyorsítóját, és megfontoltan sütöttem. Az őz megpördült, majd futott húsz métert és irányt váltva, erőre kapva tovább szaladt. Kisvártatva megingott és elfeküdt a lucerna zöldjében.

Hangtalanul vártunk, csak a békák monoton ummogása és brekegése festette alá az eseményeket. Negyed órát kullogtunk mire átjárót találtunk a kanálison. Csabival az autóhoz húztuk a bakot, és elkészítettük a fotókat, agancsa négyszázhúsz grammot nyomott a bírálaton.

Közben ránk sötétedett. Cigánd és a Bodrogköz örökre a legkedveltebb vadászterületem marad!

2010. május 1..