CSENGÕDI KACSÁZÁSOK

Két esetet mesélek el, Csengõdröl, augusztus 1-jei vadkacsavadászatról. Egy hajnali és az aznap esti húzást. Nem mai a történet, több mint húszéves. Ifjú puskamûvesként állandó vendégként voltam számontartva a helybéli vadásztársaság elnökénél. A mûhelyben történt az ismeretség, és késõbbi vendéglátóm valószínûleg azt gondolhatta, jól jön a társaságnál egy pesti kapcsolat fegyverjavítás terén. Én e rejtett kívánalomnak nagyjából igyekeztem is megfelelni, bár visszagondolva kicsit léha ifjúságomra, bizony elõfordult, hogy cserben hagytam a bennem bízókat. Szóval a vadászmeghívásokért cserébe soron kívül történt a javítgatás, az öltözõszekrényem nemegyszer a ruhanemûn kívül azonnali javítást igénylõ csengõdi puskát rejtett. Augusztus elseje volt, kellemes nyári, hajnal elõtti idõ. Vendéglátóm házában voltam elszállásolva, így együtt indultunk. Pista egy kis Simsonnal robogott a szõlõk között, én meg 175-ös Cetkámmal dübörögtem mögötte. Csillagos volt az ég, de a lámpafényes sötétben bizony nem nagyon volt fogalmam arról, merre is megyünk. Mentem Pista után. Megérkeztünk egy tanyára, ahol a gazda – talán rossz alvó volt –, felöltözve fogadott minket. Itt terv szerint letettük a motorokat, közben a tanya tulajdonosa egykedvûen megjegyezte, hogy az enyimét vigyem odébb, mert reggel ott jön ki a tehén. A töksötét udvaron alig láttam, nemhogy tudjam, hol az istálló. Innen aztán tovább, gyalog. A Pék-tó, aznap hajnali vadászatunk színhelye még nem volt ismert elõttem. Pista szerint néhány négyzetkilométernyi területû nádasövezte víz, belsõ nádfoltokkal tarkítva. Egy ilyen nádfolthoz lettem irányítva – csónak nélkül. A nadrágot le kellett venni, aztán beleereszkedtem a lassan mélyülõ, langyos, puha iszapos vízbe, miközben puskát, nadrágot, vadásztáskát a fejem fölött egyensúlyoztam. A legmélyebb részen mellig ért a víz. Vagy harminc métert csobogtam a népdalunkban is megénekelt "fekete tóban", nem látva, csak sejtve az irányt. Mikor megtaláltam a kijelölt, nádba bujtatott leshelyt, felkapaszkodtam rá, és úgy éreztem, kacsavadászatra tökéletesen megfelel. Körülbelül egy négyzetméternyi deszkaácsolat kicsit a vízszint fölé emelve, a nádas szélétõl éppen csak beljebb. Elõttem a tó vize, balra, jobbra és hátra a nádas, mely ha lebújok, nappal is eltakar. Megszárítkoztam, visszaöltöztem, ellenõriztem papírhüvelyes töltényeimet, nem áztak-e el, betuszkolhatók-e még orosz bockom töltényûrébe, és vártam. Közben hallottam, hogy megérkezett a Judák Gyuszi is, aki egy kis ezüstös 20-as Victoriával szokott megjelenni a vadászatokon, és Pistával gyakran társul. A hajnali világosodást jelentõ elsõ kacsa õfelé ment, meg is lõtte, de látni nem láttam, annyira lapultam. Velem szemben a tóparti nádvízbe derékig ereszkedve Pista leselkedett orosz automatájával. A következõ kacsa felé ment, elhibázta, de mivel nem ismételt, a felfelé és felém irányzó kacsát én meglõttem. A hajnali világosság még nem sietett nagyon, a túlsó part homályából motoszkálás, furcsa hangok szûrõdtek át hozzám, majd kis idõ múlva tisztán hallottam: – Valami elugrott a puskámból – mondta Pista. Mint utóbb kiderült, elakadt automatáját babrálta és közben a tárrugó lelökte a zárósapkát. Mehetett haza másik puskáért. Ez azért valljuk meg igen kellemetlen augusztus elsején, hajnalban, kacsalesen. Mi a Judák Gyuszival leshelyünkön maradtunk, és lõttünk fejenként 5-6 tõkést, néhányat a vízre, néhányat a nádba. Ott tanultam meg, milyen nehéz a vízen úszó sebzett kacsát meglõni. Mikor teljesen kivilágosodott és vége lett a húzásnak, két kacsát a mögöttem sûrûsödõ nádból kellett elõkeresnem. Furcsa érzés az ilyen nádban járkálás. Ahogy az ember belép a nádasba, az mintegy fal zárul össze mögötte. Van egyfajta torokszorító varázsa az ilyen nádivilágnak. Nem is nagyon merészkedtem be, egy kacsát kihoztam, azzal is meg voltam elégedve. * * * A délutáni vadászat idejére máshová mentünk, egyenesen ki a tocsogós, zsombékos, belvizes pusztába, minden vadmadár szeme láttára. Sehol egy fa, bokor, alkalmi búvóhely. Kaptam egy T-formára ácsolt lécalkotmányt amelyre ráülhettem, hogy ne legyek vizes, mert száraz hely egy tenyérnyi nem volt. Nagyon meleg idõ járta, tûzött a nap, jólesõen csorgattam gumicsizmámba a hûvös vizet. Majd mivel éreztem, hogy muszáj valami rejtõzködési lehetõséget kitalálnom, egyszerûen beleültem egy mélyebb vízgödörbe. Elõzõleg a lõszer egy részét a vadásztáskával bebujtattam a közeli zsombékba, a nálam maradt töltényeket zubbonyom felsõ zsebébe raktam és máris eggyé váltam a pusztával. A puskatus kicsit megmerült a vízben, de orosz bocknak nem árthatott. Elõttem a végtelen égbolt, így vártam a kacsákat. Rövidesen megérkeztek az elsõk. Ahogy tanultam, az elsõ párt lövés nélkül továbbengedtem, magasan is voltak, meg azért is, hogy ne vigyék híremet. Késõbb aztán jöttek szépen, egyenként párosával, nem túl közel, nem túl távol, én pedig szedegettem belõlük. Ha egy kis szünet volt, hasra fordítgattam a lelõtteket, vagy a zsombékba dugtam, aztán ugrás vissza a pocsolyámba. 15-öt szedtem fel este, aminek súlyát már érzi az ember. Ekkora besötétedett, lövöldözni kezdtem, hogy segítségre szorulok, sok a kacsa, a puska, meg a T-ülõke, azt sem tudom, hol vagyok. De nem jött senki, mehettem, ahogy birok. Mikor kiértem, látom, hogy Pistáék az esti hûvösben ugyanúgy vacognak a vizes göncükben mint én, és gatyára vetkõzve szállnak a Zsiguliba. Szégyenlõsen követtem õket. De hogy még így, fehér alsónadrágban a falu kocsmájába is minden pironkodás nélkül bemenjenek egy fél Hubertusra, azt azért nem gondoltam volna. Igaz, akkoriban engem még nem nagyon izgatott az a Hubertus. Preisz Gyula