Zsoldos Barna:
Cserkeltem és emlékeztem

A május szépségéről nem lehet velem vitatkozni. A csöndes májusi eső nem csak a gazdáknak ér aranyat, a természet minden élőlénye csodálatos arcát mutatja annak, aki a változásokat, a legapróbbakat is képes észrevenni, s örömét leli a változásokban.

Néhány nappal ezelőtt vendégként vadásztam, annak a falunak a határában, amelynek dűlő elnevezéseit gyermekkorom óta ismerem. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor Kiss B. Zoli barátom, vendéglátóm sorolni kezdte, hogy jár a disznó a Grünében – valóban Grünné volt az a határrész, de az emberek így könnyebben kimondták –, van egy jó bak a Balogh-tanya környékén, de cserkelhetsz a gemzsi út – Gemzse községbe vezető földutat mondják így – mentén is.

Zoli valószínű látta szememben azt a felcsillanó fényt, amit a régen nem hallott nevek lelkemben kifejtett hatásának tulajdonítok, ugyanis folytatta a Roklicét és a Nemesi fordulót is, figyelmedbe ajánlom. – Választhatsz – mondta. Nem volt könnyű, végül is a Szabadság tanyához közel eső gazdák szőlőjét választottam, ami már csak nyomokban emlékeztet arra az időszakra, amikor vidám nótázás hallatszott a „hegyoldalból” szüreteléskor. Valamikor az itt termett Feri, Dalavári, Izabella, Rizling – eszembe se jutott valamennyi –, jelentette a nyírségi embernek a finom nedűt.

Ezeken gondolkodva haladtam a lénián, s megállapítottam, évek óta nem művelik a szőlőt a gazdák. Ez egy kicsit fájt, de nem szólhatok meg senkit, hiszen a mi családunk szőlői is műveletlenek Gyürében, a gemzsi út másik oldalán. Azt viszont néhány lépés után megállapítottam, az őz otthonra talált ebben a dzsungelben, mert óvatlanságomat kihasználva egy suta ugrott be a közeli akácosba.

Ahol suta van, ott bak is, morogtam fogaim között és lépéseimet jobban a természet rendjéhez, csendjéhez igazítottam. Sőt, megálltam, mert egy kakukk szólalt meg, amiről gyermekkoromban azt gondoltam, az csak a beregi oldalban a Tisza partján található hatalmas nyárfák lakója. Megálltam és számoltam, hányat kakukkol, mert annyi évem van még hátra. Hányszor hallottam szüleimtől, hogy a kakukk tudja, s számoltuk közösen. Ha hamar elhallgatott, akkor sem estünk kétségbe, mert tudtuk, hogy nem így van, de jó volt ez a kis játék.

Szóval számoltam és szívtam tüdőmbe a jó levegőt, az ismerős illatokat. Ha változott is valamennyit, én ott nem érzékeltem. Boldog voltam.

Tizenötnél hagyta abba madaram, s csak reménykedtem, nem űzött velem senki tréfát, mint az megesett Rodostóban a fejedelemmel.

Nem volt kedvem mozdulni, hosszan távcsöveztem, amikor két fület vettem észre a szekérút melletti fűben. Egy mezei nyúl eszegetett teljes lelki nyugalommal, s nem kellett megzavarnom, mert ellenkező irányba, apró bakugrásokkal kezdett eltávolodni.

Tovább haladtam, s a természet által jobban visszahódított, régi utat választottam. Itt valószínűleg ebben az évben még ember sem járt, futott át rajtam a gondolat, amikor velem szemben, az út jobb oldalán a lábszár középig érő fűből egy suta emelkedett fel az késő délutáni szieszta után. Nem vesz észre, mozdulatlanul állok. Távcsövem a szememhez ragasztom, minden porcikáját alaposan szemügyre veszem. Gyönyörű teremtése az Istennek.De nincs egyedül, a kicsi barkás bakocska most tápászkodik fel, s követi az anyját a csipegetésben.

Még mindig mozdulatlan vagyok, nem szeretném, ha megzavarnám ezt az idilli békét, nyugalmat. A suta már a szőlő gyenge hajtásait csipegeti, s a domb lejtése miatt nem is látom sokáig. A második évében járó bak velem szemben van, de valószínűleg nem látott még embert, mert időnként rám néz. Mozdulatlanságom és az anyja közelsége megnyugtatja. Alig várom, hogy mozduljon, a domb alja felé vegye az irányt. Semmiképpen sem szeretném, ha riasztanának.

Más történt. A kis bak leheveredett a fűbe. A füle látszik ki, de én sem maradhatok az idő végezetéig mozdulatlan. Döntök. Elindulok, de nem nézek rá – tőlem tíz méterre fekszik. Szemem sarkából figyelem, az okos kis állat belelapul a fűbe, most ő a mozdulatlan. Így haladok el tőle pár lépésre. A lénia végén örömmel állapítom meg, hogy nem zavartam meg a természet csendjét. Boldog vagyok.

Zoli érkezett a dűlőút végéhez. Gratulálhatok, te lőttél? Hallottam a lövést, de nem év voltam, válaszoltam, s kérdés nélkül mondtam gyermekkori barátomnak, hogy nagyon szép vadászatban volt részem. Akkor nem részleteztem, de most már tudod.

2010. június 5.