Csincsa Tibor:
FÁCÁNVADÁSZAT

November másodikán olyan gyönyörű idő volt, amilyet fácánvadászatkor kíván magának az ember. Ha előre tervezni lehetne az ilyesmit, akkor sem tervezhettem volna ennél jobbat. A reggeli huvösséget hamarosan emlékké olvasztotta a felhötlen eget háborítatlanul uraló nap. Minden erejét bedobta, hogy megmutassa, nemcsak világítani, hanem még melegíteni is tud. Majdnem úgy, mint nyáron. Ebben a szélcsendes utólagos vénasszonyok nyarában minden növény és állat élvezte az áldott sugarakat, hogy még egyszer jól teleszívják magukat vele a hosszúnak igérkezö szünetre.

Számomra a cinegék éneke mindig szomorú, de most mintha gyakrabban és vidámabban hangzana. Fülelek, hogy nem háborgatja-e valami ragadozó, vagy macska ezeket a szorgos rovarpusztítókat. Nem veszek észre semmi veszedelmet, csak a jó idönek szól ez az elevenség. Szép az élet, mintha mondanák. Nagyon távoli vadlibagágogást hallok. Kanada ezen a részén a vadlúd majdnem olyan gyakori, mint otthon a varjú, de azért mindig mecsodálom ezeket az elökelö, rátarti madarakat. Hamarosan észre is veszek egy jókora csapatot szokatlan nagy magasságban. Ebböl arra következtetek, hogy ezek vándorlásban vannak, de mintha meg lennének zavarodva. Felbomlik a szabályos rajvonal, összevissza kerengenek. Talán az jó idö zavarta meg ezeket is, nem tudván, hogy mitévök legyenek. A vezérgúnár nem tud rendet tartani, ebböl aligha lesz nagy vándorlás a mai napon.

Ekkor legyözhetetlen vágy kerített hatalmába magamat is, s úgy döntöttem teendöim várhatnak, cserkelni indulok. Távcsövemet tarisznyába dobom, s a kiskabátot csak átbujtatom a kantár alatt. Perceken belül máris a fanyar avar sustorog a lában alatt a ház mögötti kiserdöben. A megbarnult levelekkel játszik egy kis szellö, ami immár szabadabban mozog a csupasz fák között. Szokatlanul világos van, mert felettem a szürkéskék ég látszik a tömör nyári lombsátor helyett. Szinte minden levél lehullott már a magasabb fákról.

Csak az alászorult fák, meg a bokrok ragaszkodnak makacsul a sárguló leveleikhez. Ök most próbálják behozni, hogy eddig a sötét árnyékba voltak kényszerítve. Az aljnövényzet évelösei is ki vannak virulva. Repkények, árvacsalán, csombor-menta, az útmentén a fehérhere, ibolya, gólyaorr növeszti új leveleit már a jövö szezonra. A gyermeklácfu sem akar lemaradni, itt ott még virágai is sárgállanak, igaz sokkal rövidebb száron, mint nyáron. Minden miliméter növekvés, elraktározott szervesanyag elöny a jövö évi indulásnál, amikor aztán beindul a könyörtelen verseny a napfényért, nedvességért, vagyis az élettérért. Aki lemarad az alászorul, sanyarog, semmire sem jut. Talán nem is tud virágozni, csak vegetálni. Az embereknél ez nem szokott lelki törést okozni, de a természet törvényei itt könyörtelenül mérlegre tesznek mindenkit. Aki nem elég erös, az elsenyved, nem szaporodik, söt talán az egész faj eltunik a környékröl.

A moháknak, zuzmóknak meg most egyenesen nyár ez. Levélhullás után és levélbontás elött kell befejezni az életciklusukat, mert máskor a sokrétegu lombernyö egyetlen napsugarat sem enged át. Most annál inkább ki vannak virulva. Elképesztö, hogy mennyi árnyalata tud lenni a zöld színnek még így késö összel is. Nemcsak a színek, de a textúrák is. Az egyik olyan, mint a bársony, a másik, mint a velúr, de olyan borzas is van, mint a kefe. Így aztán némelyik labdanagyságú kö úgy néz ki, mint egy török koponya.

Hirtelen zajt hallok, meglassúdok, mert mintha más is keverné az avarszönyeget nemcsak, ahogy rossz gyerek módjára húzom a lábam. Hallgatózok, s a zaj ismétlödik. Szemem özet, vagy hasonló nyagyságú állatot keres a fák között, de csak egy “ameriakai robin”, az itteni feketerigó, szalad a száraz leveleken, testsúlyához képest illetlenül nagy zajt csapva. Kiérek egy nagyobb tisztásra, s egy seregélycsapatot verek fel, vegyesen rigókkal, söt pár zöld küllö is társult hozzájuk. Nem mennek messzire, ismét leereszkednek. A jó idöben felmelegett, de még gémberedett szöcskéket szedik össze.

Gyönyöru, aranyló napsugarban fürdö, késö délután van. Kicsit balra tölem az egyedülálló, immár megsárgult vörösfenyö valósággal izzik az ellenfényben. Elöttem kaszálatlan rét, itt-ott megtuzdelve fiatal erdeifenyö csoportokkal. A kép szinte idilli, valóságos vadparadicsom, böséges legelni, bogarásznivalóval és búvóhellyel. Arra az esetre, ha netán valami ragadozó a táj szépségein kívül enni is kíván valamit ezen békés délutánon. Oldalt lépek, hogy egy kidölt fatörzsre üljek, miközben a tarisznyámban kotorászok a távcsö után. Ez olyan hely, ahol biztosan lát valamit az ember egy kis leskelödés után.

Végre kezemben a távcsö, de nem nézek bele. Öregesen fáradt látsásom ellenére is hirtelen kitisztul a kép és minden élesen látok. Csaknem ötvenévvel ezelötti dolgokat kezdek látni és a cserfák illatát érezni, ami itt nincs. Ezen most nem akadok fenn, mert mást kell nézni. Pár fiatal gyerek áll az erdöszélen ugyanilyen aranyló napsütésben. Kezük tele fekedióval, vadgesztenyével, meg hasonló munícióval, mert egész délután várjátékokat játszottak és már fáradra dobálták magukat az erre alkalmas erdei termésekkel. Most szinte egyszerre fogta meg mindegyiküket a pillanat szépsége és békéje, feledve iménti harcos mivoltukat.

Ekkor hirtelen megszólalt egy fácánkakas, egészen közelröl. Csak annyit mondot, hogy "kakat". A fiúk, mintha már kiszolgált katonák lettek volna, egyszerre, szinte vezényszóra vágták hasra magukat. Egyikük intett, hogy kúszva meg kell próbálni visszafarolni az elsö bokorsor mögé. A fácán nyilván meghallott valamit, mert újra megszólalt, mostmár csendesebben. Mintha a többieket akarná figyelmeztetni. Ez persze merev mozdulatlanságba dermesztette a gyerekeket, akik közül én voltam az egyik, aki legkintebb feküdt a magas fuben. Arcomat a földre szorítva visszanéztem a többiekre, akik csak szemmel visszaintettek, hogy ne mozduljak.

Hosszú percekig nem történt semmi. Ekkor mocorgást hallottam magam mögül, amiböl arrakövetkeztettem, hogy a többiek megkezték a visszavonulást. Én is megpróbáltam hátrébb tolni magam, de a fácánkakas ismét megneszelt. Nagyon közel lehet, gondotam, mert úgy éreztem, még csak egy fuszálat sem mozdítottam meg eddig. Földön súrolva fejem, ismét visszanéztem, hogy a többiek már egészen közel vannak a jó rejteket nyújtó bokroktól. Úgy éreztem magam, mint egy katona, aki egyedül maradt a senki földjén az ellenséges tuzben.

A fácán most más hangon szólt, már nyugodtam és nem riasztóan. Mintha távolodna is, véltem. Akkor eszembe jutott, lehet, hogy megkerül, észerevétlenül. Azt mindenképpen el akartam kerülni, mintha az valami veszélyt jelentett volna számomra. Fogalmam sem volt mit akarnak a többiek, még azt sem, hogy mit akarok én. Végülis semmi esélyünk nem volt se megfogni, se kárt tenni a madárban, mert még egy darab bot sem volt a kezünk ügyében. Mégis elkapott bennünket a vadászláz, mint a régi ösöket, akik szintén nyilván nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, akár tervezett, vagy csak véletlen kínálta volt is.

Ekkor több madár elkezdett egymásnak csendben felelgetni közelebbröl, távolabbról. Ezen felbátorodva lassan, még mindig hasonfekve, elkezdtem hátrafelé tolni magam. Még a lélegzetemet is visszafolytottam, hogy nehogy zajt csapjak. Végre valaki rémpisszentett, hogy "balra", mert egyenesen nekitartottam egy jókra vadrózsabokornak. Mikor már elég közel voltam egy gyors oldalhengeredéssel egy lapos borókabokor mögé rejtettem magam.

Mint, aki nagy veszedelemböl szabadult, megkönnyebbülten néztem a többiekre. Mindegyik feszülten figyelt. Közben a vörös napkorong leért a látóhatár szélére. Még hansonfekve is a szemünkbe sütött. Ekkor, mint egy árnyék, olyan csendben, a széthajló magas fuszálak közül kilépett egy gyönyöru fácánkakas az iménti fekhelyemen keletkezett kis tisztásra. Alig pár méterre volt csak tölünk.Magasan kihúzott nyakkal figyelt, hosszan mozdulatlanul, mint a múzeumok kitömött példányai. Csak azok jobbára megtört, kissé kifakult, poros tollakkal, míg ez itt elöttünk szinte vörösen izzott, mint egy rubint a lenyugvó napsugarakban. Tollának minden rajzolata és szín árnyalata világosan kirajzolódott, mint egy festményen. A nyakán lévö fehér örv valósággal világított az árnyékba került fufal sötét hátterében. Zöldes-piros fejének is minden részletét ki lehett venni. Szeme élettelenül mozdulatlan volt, mint egy üveggolyó, csak sokkal fényesebb.

Így feküdtünk szemben a madárral hosszú percekig, míg egyszercsak minden elökészület nélkül, nagy robajjal és kakatolással felrepült a mögöttünk lévö öreg cserfák egyikére. Ekkor, mint egy vezényszóra, egyszerre mindenhonnan elkezdtek repülni a fácánok be az erdöszéli fák koronájába. Kettö-három, néha négy-öt is volt egyszerre a levegöben. Ámulva néztünk egymásra ebben a hangzavarban és immár hanyatfekve néztük a felettünk elhúzó testes, hosszúfarkú madarakat. Mitsem törödtek velünk, némelyik olyan alacsonyan jött, hogy felállva elérhettük volna. A felgallyazás hosszú percekig tartott, talán negyedóráig is, mely alatt száznál is több madár repülhetett el közvetlen felettünk. Tudtuk, hogy apróvadban nem szegény ez a terület, de álmunkban sem gondoltunk ekkora vadböségre.

A fácánok még sokáig fészkelödtek, helyezkedtek, zajongtak, mikor végre elcsendesedtek. Ez idö alatt mi mozdulatlanul feküdtünk és ámultunk ezen az általunk sosem látott természeti csodán. Végül már olyan sötét volt, hogy egymást sem láttuk, mikor egyikünk feltápászkodott. Követtük példáját és csendben levertük a ránk ragadt száraz leveleket és mint, aki lopott valamit, csendben elosontunk a környékröl. Nem loptunk semmit, de sokkal gazdagabban távoztunk, mint idejöttünk. Söt, csak sokkal késöbb jöttem rá, hogy mit jelentett ezen varázslatos este élménye számomra.

Hazafelé ballagva az alkonyi sötétségben nem szóltunk egymáshoz. Tudtuk, hogy nagyon ritka természeti jelenségnek voltunk tanúi, annak ellére, hogy ez nem valami távoli egzotikus vidéken történt. Nem tudom a többiek mit gondoltak, de ez a kép engem mind máig elkisért és alapvetöen befolyásolta a természethez való viszonyomat, érdeklödésemet, pályaválasztásomat és egész életfelfogásomat.

Mint aki felébredt, ránézek a távcsöre a kezemben és azon gondolkodom, hogy milyen kár, hogy itt a mi vidékünkön nem élnek fácánok. Túl sok a hó nekik és túl hosszú a kanadai tél. Dehát az itteni fajd is szép madár és az beleássa magát a hóba, fittyet hányva a hidegnek és viharos szélnek. Mintha lenne is valami mozgás a tisztás túlsó oldalán, éppen az út benyílójánál. A távcsö egyszerre közelebb hozza a fennséges fajdkakast. Az egész viselkedéséböl az tunik, hogy egy másik kakasnak, vagy tojónak gesztikulál. Hamarosan észre is veszem a másikat a száraz zsombék elött, aminek barna hátterével teljesen egybeolvad. Az elözö kakas felugrik egy közeli tuskóra és meglengeti a szárnyát. Igazi fejedelmi madár, ha nem is olyan kihívóan színes, mint egy fácánkakas.

Leveszem a szememröl a távcsövet és, ahogy a tarisznyámba akarom tenni, beleakadok az azon fityegö aggatékokba. Elmosolyodok, egy ilyen gyönyöru napon nem szabad, hogy egyetlen madárnak is a tollát beszennyezzék apró vércsöppek, hiszen sokkal szebben mutatnak, ott ahol vannak, mintsem ezen a durva aggatékon. Így ráadásul még sokkal inkább az enyémek maradnak, mintha hazafelé lödörögtetném öket a tarisznyám oldalán. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem hoztam magammal puskát. De hiszen, ... nincs is vadáspuskám!.

Csincsa Tibor, erdőmérnök
Mississauga, Ontario, Kanada
2012. január 3.