Németh Attila:
DECSI DISZNÓHAJTÁS

Már sötétedés után a munkából hazafelé tartva megcsörrent a telefonom, láttam, hogy kedves Gábor barátom hív, gondoltam magamban, hogy biztos a január 17–re megbeszélt fácánvadászattal kapcsolatban van néhány kérdése.
– Szervusz Gáborom! – fogadtam a hívását.
– Mit csinálsz holnap, gyerek!
– Reggel megyek az irodába, bent kell lennem egy órát, utána kukoricát viszek a vadászházhoz, csak Bajáról tudtunk szerezni terményt, itt égen-földön nincs eladó etetni való.
– Reggel hétkor van a találkozó a 6-os úton, megyünk disznóhajtásra Decsre, van kedved jönni?
– Hát Gábor én már beterveztem holnapra mindenfélét és…
– Na szevasz gyerek, a faháznál várunk.

Mire eszmélhettem volna már letette a telefont, én azt sem tudtam, hogy hirtelen fiú vagyok-e vagy lány, majdnem kiugrottam az autóból. Nagy kapkodással több telefonálással átszerveztem a következő napot, a kukorica is eljutott nélkülem Vértesboglárra, az irodába is megvoltak nélkülem, így reggel hétre ott voltam a faháznál.
– Csak nem eljöttél gyerek! Mindig rád kell várni.
– De Gábor, nincs még hét óra sem és…
– Na ülj be a kocsiba és gyere utánunk.

A ködben negyvennel-ötvennel lehetett haladni, és még az ónos eső is rásegített sebességünkre, de háromnegyed óra elteltével már a Decsi Vadásztársaság elnökének köszöntő beszédét, és a társaság vadászmesterének baleset megelőzési instrukcióit hallgattuk. Tudatosodott bennem, hogy itt nincs mese, tényleg vadászni jöttünk, főleg akkor bújtam ki a bőrömből, amikor az elnök beszédében elmondta, hogy negyven disznót garantálnak a hajtásban.

Indulás előtt a tizenhat puskás kalapból kihúzta a standok felállási sorrendjét, nehogy a végén veszekedés legyen, hogy a protekciósok jobb helyen vadászhattak. Két hajtást terveztek, én az első hajtáson a hatos, a másodikon az ötös standhelyet húztam. Régen kellett már tételeket húznom, de ugyanolyan szorító érzésem volt a plexus solaris környékén mint főiskolás koromban.

Decs a Sárköz közepén található, Szekszárdtól 14 kilométerre. A társaság több mint nyolcezer hektáron gazdálkodik, szép az őzállomány, a vaddisznóról nem is beszélve. Tavaly háromszáz disznó esett a területen, a szarvas csak váltóvad, néha a gemenci bikák bőgése vonz egy-két gímet a határba.

Most nézem kit látok. – Tamás te, hogy kerülsz ide?
– Eljöttem ilyen messze, eddig azt hittem, hogy csak Gábort ismerem majd a csapatból, nem gondoltam volna, hogy régi vadásztársakra lelek.
– Itt vagyok vadőr már két éve, ide kerültem Vértről.
– De jó, hogy látlak, mennyi közös vadászélményt éltünk át együtt – és jól vállba veregettem.
– Még mindig ugyan az a lőbotod? – kérdezte Tamás.
– Látod mennyit cipelted nekem, ez a lőbot – bízom benne –, életem végéig el fog kísérni minden vadászatomon.

Egy igaz vadászt a lőbotja, mint hűséges segítője, elkíséri vadászpályafutása során. Ezt a remek, kétlábú botot, amelyről külön történetet lehetne írni, még Pákozdon vágtam egy jópofa mogyoróbokorból. Annak idején Tamástól kaptam egy hullott agancsot, ebből készítettem a tetejére egy villát, amelyről kényelmes és pontos lövés esik.

Kifejezetten jó érzés lett rajtam úrrá, hogy Tamás megismerte a lőbotot, sok szarvast és disznót lőttem Tamással Vérten, puskámat a lőbotra támasztva. A legemlékezetesebb közös vadászatunk alkalmával egy ezüstérmes dámbikát hoztunk terítékre a nagyvadföldön, az acsai les közelében. Az acsai lest Tamás apósáról, Acsai Feri bácsiról nevezték el, aki a lesen vadfigyelés közben távozott az örök vadászmezőkre.
– Te is jössz Tamás a hajtásra?
– Megyek én is, de mennem is kell, majd később beszélünk.

Nemhiába sárközi a terület, csak traktorral lehet közlekedni. Ez akkor derült ki, amikor az UAZ-t drótkötéllel a traktor által húzott pótkocsihoz kötötték, amelyben majdnem egy órát zötykölődtünk. A szerelvény komoly hadioszlopként szelte a sík hómezőt, az UAZ repült a pótkocsi után az alvázával folyton karcolva a megfagyott havat.
– Ez a jobbik út, igaz kicsit hosszabb, de a másikon befolyna a víz a kocsiba – jegyezte meg az egyik hajtó.

Csitt-csatt zörögött minden a kocsiban, darálták egymást a fogaskerekek, sok olajat nem látott mostanában szegény pára.
– Józsi „szarasd” neki!!! „Szarasd” ne állj meg mert itt ragadunk!!! – kiabált valaki.
Tartani kellett a felezőt, hogy ki ne ugorjon a helyéről.

Nagyokat vágódtam a hátammal a kemény kocsioldalnak, szemben velem a hetvenhét éves Berci bácsi mesélte régi élményeit. Berci bácsi alapító tagja volt a Decsi Vadásztársaságnak, de vadászati vezetőként is dolgozott Tolna megyében. Nevéhez fűződik a decsi vadaskert létrehozása, de a mai napig aktívan hajtóként és vadászként is részt vesz a vadászatokon.

Megállt a traktor, elsőként a Lanka nevű erdőrészt hajtottuk, itt az első négy vadászt leszállították a kocsiról, és nemsokára mindenki a standjánál várakozott.
– Én a hajtósorral megyek – kiabált Berci bácsi lelkesen.

A hatos számú hely Berci bácsi szerint a legjobb ezen az erdőrészen. Innen indul a hajtósor, a visszafelé törő disznók erre akarnak átváltani a szomszédos Gyöngyösoldali erdőbe, ahol a második hajtás lesz. Minden vadász felkészült, a kísérők elmondták a lőirányokat, a hajtók rendezett vonalba fejlődtek.

Csend van, feszülten várom a hajtás indítását, a következő pillanatban egy lövés hallatszik az erdő túlsó vége felől. Az első lövés után még egy és még egy, tízig számoltam, utána elkalandoztak gondolataim, vajon mire lőnek a másik oldalon, hiszen még el sem indultak a hajtók.

A Lanka egy harminc hektáros erdő, ahogy a vadászok körbeállták beszagosították az egészet, és a disznók már mozgolódtak kifelé, keresve a menekülési útvonalakat. Csak kifelé lehet lőni, ebből az erdőből mindig kitörnek a disznók a szabad, nyílt terület felé.

Zörgést hallok a szemben lévő sűrűből, és kisvártatva megjelenik előttem egy konda. Jobbról közelítenek, az erdőszéllel párhuzamosan, tőlem ötven méterre. A szajkók erős csörömpöléssel riadnak fel a bozótokból, elárulva a disznók közeledtét. Befelé nem lőhetek, így csak gyönyörködöm a fekete gombócokban a havas erdőben. A szomszéd elállónál váltottak ki az erdőből, a kolléga már tüzelt is, hamar kiürítette a tárat, de mivel nem engedte ki az egész kondát, ezért már az újratöltés után eltűntek a disznók az erdő mélyében lévő szederindák között.

Két disznó feküdt a hóban, a napsugarak csillogva játszottak a megfagyott vízcseppeken. Szabályosan melegem volt, le is vetettem a kabátot és felakasztottam a mellettem lévő fa letörött ágára.

A hajtósor elindult, szépen, csendben, nem kurjongattak, lépteik lassan elhalkultak a megfagyott hóban. Eltelt húsz perc, semmi roppanást nem hallottam, arcomat kellemesen melegítette a nap, körülöttem szóltak a puskák.

Kissé reményt vesztve figyeltem az erdőt a nagy puskaropogásban, s bár soha nem vagyok irigy, de őszintén bevallom, minden puskásra irigykedtem, aki lövéshez jutott.

Elmélkedésemet hangos csörtetés zavarta meg, belapultam egy hatalmas nyárfa mögé, lőbotomat leszúrtam a már megolvadt hóba (legalább öt-hat fokra emelkedett a hőmérséklet). Egy nyolcas konda tőlem negyven méterre váltott ki a vetésbe, ahol a hó megszámlálhatatlan helyen fel volt túrva. A konda minden tagját szépen kiengedtem, nyugodt voltam és vártam a lövéssel. Fegyveremet feltámasztottam a lőbotra és kibiztosítottam puskámat, a csőben egy, a tárban még három lőszer volt.

A disznók nem futva, de kocogó sebességgel vették az irányt az ötszáz méterre lévő másik erdősáv felé. Mikor a Lankát úgy húsz méterre elhagyták, megcéloztam az egyik süldő orra hegyét és elengedtem a lövedéket. A süldő gyönyörűen bukott a szikrázó hó tetejére. A második lövéssel egy nagyobb testű disznót céloztam, mely tíz méter bukdácsolás után összeesett, de később még egyik oldaláról a másikra fordult és elfeküdt egy lapos részben, ott már nem láttam rá a mélyebben fekvő terület miatt.

Harmadik lövésemmel szintén egy süldőt céloztam. A lövésre már gyors futásba kezdtek, a süldő jó hetven méter rohanás után, mint a karikára lőtt nyúl szántotta a havat. Ennél a lövésnél már tíz centit eléfogtam a disznónak, de szépen jelezte a találatot.

Negyedik lövésem nem talált, de már a konda százhúsz méterre lehetett. Szerencsére irányt változtattak, gyorsan két patront még behelyeztem a tárba, azzal a lendülettel már a csőben is volt a kilenc-hetes lőszer. Jó ötven centit eléfogtam egy disznónak, az elsőt kíméltem, az volt a koca aki a kondát vezette.

Jól jelzett a disznó, örültem a szép lövésnek, láttam, hogy sárgás vér ömlik az oldalából, de továbbment a kondával. Szememmel követve végig láttam a vércsíkot a hóban, de eltűntek az erdősáv mögött. Az egész pár másodperc alatt lejátszódott, ez volt az első disznóhajtásom, megelégedve néztem a távolodó gombócokat.

Az erdő zengett, visszhangzott a puskaropogástól, egy kívülálló hallgatózó a távolból apróvadvadászatra gondolhatott a sok lövés hallatán.

Néztem disznóimat a havon, fegyvertávcsövemmel végigkísértem az utolsó meglőtt disznó által húzott vérnyomot, de a napsütés miatt minden egybeolvadt, a szintkülönbségeket sem lehetett észlelni.

Meghallottam a traktor zúgását, szép lassan erősödött a hang. A Lanka bal oldali törésénél előbukkant a gép, megállt és felvette a szomszéd állásban lévő vadászt. Mikor rám került volna a sor jeleztem a sofőrnek, hogy lőttem egy disznót ami elment, és én szeretném megkeresni a vadat. A sofőr, aki egyben a vadászmester volt, engedélyezte, hogy a disznó után induljak mivel vége volt a hajtásnak.

A traktor eltávolodott, az erdő sarkán még pár hajtó beszélgetett, a fegyverek is elhallgattak. A puskám csövéből már kivettem a lőszert, a tárban bent hagytam hármat és fegyveremet a jobb vállamra akasztottam. Bal vállamra felakasztottam a fényképezőgép táskáját, és bal kezemben a lőbottal elindultam az első disznóm felé.

Mozdulatlanul az oldalára dőlve feküdt a pirosra festett hó tetején egy szép kocasüldő. Innen már a második disznót is láttam a laposabb részben. A disznóhoz közelebb érve láttam, hogy még élt, lábait maga alá gyűrve, összekuporodva feküdt a körülötte kiforgott vetésben. Közeledtem hozzá, de váratlanul a felugrott, és dühösen, véresen habzó szájjal rohant felém.

Tíz méterre lehetett tőlem, a történtek ellenére elég nyugodt maradtam, mivel hirtelen nem tudtam ráfordítani a puskát, ezért az ellentétes irányban menekülőre fogtam a dolgot. Menekülés közben gyorsan csőre töltöttem a fegyvert és a disznóra fordulva másfél méterről fejbe lőttem.

Az izgalom csak utólag jött ki belőlem, kellett pár másodperc, hogy magamhoz térjek az eset után. A disznó összecsuklott, az előzőnél egy kicsit nagyobb termetű koca feküdt előttem. A lövésre a hajtók is odakapták a fejüket, de utólag megkérdezve őket, nem láttak semmit az eseménysorozatból, mert egymással voltak elfoglalva.

Indultam is a harmadik disznóhoz, amely szintén egy süldő volt, blatt mögött érte a halálos lövés. A negyedik disznó vérnyomát követve legalább egy kilométert sétáltam, mire elértem a kimúlás helyszínét. A megtett távon egyszer megállt, megfeküdt egy kitúrt dagonyaszerű beszakadásban. A nyomából ítélve nagyobbnak tűnt mint a többi a kondában. Egy fiatal kan végső fekhelye mellett álltam, agyara 12 cm-es lett.

Felturkált vetés menekülő őzekkel

A két hajtás között forró teával és szendvicsekkel kínáltak minket a szervezők. A második hajtásnál a Gyöngyösoldali erdőt hajtottuk, ebben az erdőrészben jóval kevesebb lövést hallottam. Ezen a hajtáson nem láttam disznót, így nem jutottam lövéshez, de kifejezetten jólesett a szemből sütő nap melege. Hallgattam a cinkék csivitelő dallamait és egy fakopáncs kalapáló kopogását, amely messzire elhallatszott az erdőben.

Őzek ugrottak ki az erdőből, tőlem százötven méterre sétára váltottak. Megint kezdett fagyni a hó, még négyszáz méterről is hallottam lábuk roppanó zaját. Az égre tekintve öt vadliba húzott a horizont felé, váltogatva a csapatvezetést, mint egy összeszokott kerékpárosmezőny.

A hajtás végeztével visszasétáltam a megbeszélt találkozási pontra, mindenki elmondta az egyéni élménybeszámolóját, a segítők elkészítették a terítéket. Gábor számolta a lövéseket, elmondása alapján százötvennyolc lövés hangzott el, a terítéken negyvenhárom disznó feküdt, ebből öt kan. Kifejezetten örültem, hogy az egyiket én ejtettem el.

Gyönyörű napsütéses vadásznapot tudhattam magaménak, a teríték mellett meghatódva néztem a felemelő látványt nyújtó disznókat és a körülöttük lobogó fáklyák lángjait.

2008. január 12.