 |
Németh
Attila: A
Cserenc pusztai vadászház felé vezető betonút, a régi M7-es autópálya
monoton zajára emlékeztetett. A mesebeli tájba olvadó épület előtt,
Berci bácsi, Ladájában pihengetett. Tekintetemmel végigkísértem az autója
mellett található, talán több száz éves tölgyfát. Nagy örömmel fogadott, és az üdvözlés után mindketten az utolsó vadászatok pillanatait kezdtük feleleveníteni. Lassan rájöttem, hogy miért az autójában várakozott. A zümmögő vérszívók hada fáradhatatlanul belőlünk akarta csillapítani éhségét. Beültem az autóba és itt már minden legyezést és hajkurászást mellőzve folytathattuk a beszélgetést. Megérkezett Koczka László, a Decsi Vadásztársaság elnöke is, az ő baráti meghívására gazdagodhattam az itt eltöltött három vadásznap emlékeivel. Berci bácsitól búcsúzva elindultam a Gemencet és a Sárközt bemutató múzeum terasza felé. Ismerős arcok fogadtak, a korábbi disznóhajtásokon már több nimróddal volt szerencsém megismerkedni. A hétfő estét Beck Zsuzsa doktornő társaságában tölthettem. Azon női vadászok egyikét ismerhettem meg benne, akik igaz szívvel hódolnak e nemesi szenvedélynek. Zsuzsa Őcsényben gyógyítja háziorvosként a rászoruló betegeket. Sok közös gondolatmeneten szaladtunk végig, átéléssel és a természet tiszteletével mesélte élményeit. Eleinte furcsának tűnt, hogy terepjárót vezet, határozottan kezelte a felezőt és nagy rutinnal veszi a terepakadályokat. Később már mindent természetesnek vettem. Megérkeztünk az előre nekem szánt leshelyhez, a nap még a horizont fölött világított és mosolyogva melegítette a kiszáradt földet. Hosszú porfelhőt húzva hátunk mögött megálltunk egy kukoricavetés mellett. A vaddisznók már a vetést turkálták és fékezésünkre a konda visszafutott az erdőbe. Aznap jó eséllyel indult a vadászat, régen láthattam már ennyi disznót nappali fényviszonyokban. Zsuzsa továbbhaladt saját leshelye felé. A napsugarak fényében áttetszően csillogtak a porszemek, de rövid idő elteltével piros színekbe öltözött az ég. Enyhe repceillatot hozott felém a szél, a távolban látszódott a sárga virágtenger. A vetés foltokban megsárgult a nedvesség hiánya miatt, a disznók dézsmálása csak növelte a kár mértékét. Zsuzsától kölcsönkapott székemet felállítottam az Ivanizs erdőből kinyúló sparét takarása mögött. Lassú léptekkel elindultam az erdő vonala mentén, melynek másik oldalát szintén kukoricavetés ölelte. Ott nem láttam nyomokat, ezért visszacserkeltem székemhez. A
nyarassal szemben a búza szálaiból egy baknak csak a feje látszódott,
neki már biztos védelmet nyújtott a zöldellő gabona. Székemet kellő
óvatossággal közelítettem, a disznók kőhajításnyira már megint kint
turkáltak. Leültem és figyeltem a kondát. Gyakran váltották egymást,
ezért pontos számolást nem tudtam végezni; talán harmincan lehettek.
Két koca terelgette a malacokat, beálltak egy vetési sorba és a föld
alatt található kukoricaszemeket egyenként kiszedegették. A kondától lemaradva turkált egy disznó, de mire bírálatra került volna a sor megriadtak és beugrottak az erdőbe. Fél perc után ismét kijöttek, a malacok kergették egymást és önfeledten játszottak a vetésben, majd ismét berohantak az erdőbe. Kisvártatva nagy lendülettel, de már tőlem távolabb a kukoricás közepéig szaladtak. A magányos disznó is követte őket, de tartotta tőlük a távolságot. A szoptató kocának egyértelműen látszódtak lógó emlői, a malacokat pedig még kicsinek ítéltem. Könyökömet térdemre támasztottam és megcéloztam a különálló disznót. Jól irányzott nyaklövés után azonnal tűzbe rogyott. Eszembe jutottak Berci bácsi szavai: a jó vadász mielőtt a vadhoz ér, tudja, hogy hová ment a lövés. Ezzel kapcsolatban én is osztom véleményét. A malacok a lövés után a repce felé iszkoltak. Még mindig pirosas fényben úszott a határ, bántam, hogy nem hoztam fényképezőgépet, gyönyörű környezetükben készíthettem volna képeket a kondáról. Telefonáltam Zsuzsának és Lacinak, hogy lőttem egy disznót, hamarosan oda is értek hozzám. Az elejtett vad sajnálatosan koca lett, de mentségemre zsigerelés után észleltük meddőségét, és már papírforma szerint is vadászhattunk rá. Laci és én a disznó elejét fogtuk, Zsuzsának a hátsó fele maradt, de határozott mozdulattal lendítette fel a 80 kilogrammos lőtt vadat a kocsi platójára. Hát igen! A vadászhölgy az vadászhölgy… * * * Másnap a B. Tóth erdő előtt húzódó kukoricavetést védtem a mérhetetlen vadkártól. Laci elvitt a kinevezett főhadiszállásomig és megmutatta, hogy meddig cserkelhetek. Mesélte, hogy az erdő a nevét a vadásztársaság előző elnökéről kapta. Az éhes szúnyogokból nem akadt annyi kosztos, mint az előző este, így én is figyelmesebben néztem végig a vetés szélén talált nyomokat. Óvatosan cserkeltem közel az erdőhöz, több őzet láttam a zsenge kukoricahajtások között. Nem zavartatták magukat, jelenlétemmel mit sem törődve rágcsálták a lágyszárú növényeket. Egy fiatal bakot sokáig néztem távcsövemmel, ígéretes agancsában még nagyon fent volt az erő, pár év múlva szép dísze lesz a decsi határnak. Kinéztem egy lest, ahol az estét kívántam tölteni. Egy fűzfa lombja, mint természet alkotta esernyő, teljesen fölém hajlott. Távcsövemet szememhez emelve aprólékosan kezdtem kémlelni a területet. A széles kukoricatábla búzavetésben folytatódott, melyeket egy kiszáradt, gazos árok választóvonalként szelt át. A vetést az árok mentén kisebb erdőfoltok tarkították, mintha csak odaejtették volna a facsoportokat. A fehéren virágzó akácfák külön kiemelték a táj szépségét. A fűzfa fölém nyúló gallyaiból csöpögött rám a víz, mintha egy szomorú özvegy siratta volna az elvesztett kedvesét. Nem kívántam a rám esett könnycseppeket, ezért besétáltam az árok partjára és plédemre heveredtem. Arra
gondoltam, amit egykori testnevelés tanárom elmesélt egyszer az ágyon
tanulás folyamatáról. Én is majdnem így jártam: ültem a pléden és kukkeremmel
figyeltem az erdő szélét; ebben a stádiumban a diák még figyelmesen
olvassa a könyvet. Kezdett zsibbasztóvá válni az ülés, így félkönyékre
ereszkedtem. Ilyenkor már a tanuló is fekve olvasgat. Ennek ellenére én nem aludtam el, kitartóan vártam a disznók érkezését. Az éjszaka csendjét semmi sem zavarta, néha őzek riasztása zökkentett ki elmélkedésemből. Megláttam Laci autójának fényét, majd összepakoltam és komótosan felé indultam. * * * A hét ötödik napján vadásztunk ismét, testvéremet is elcsábítottam kísérőnek. Laci kivitt minket a Bogra pusztai lesre. Itt is egy hasonló tanya létezett egyszer, mint a Cserenc pusztai, de ezt lakói elhagyták és csak az emlékezet őrzi múltját. A szúnyogok vérszomjas serege mindennél jobban támadt, fekete felhőben zúgtak a fejünk felett. Csabi egyből megbánta, hogy vállalkozott a leselkedésre. Bőségesen bekentük bőrünket riasztószerrel, így a csípésektől megmenekültünk, csak az őrjítő zümmögést kellett elviselni. Laci azt mondta, hogy neki száz szúnyog fel sem tűnik, biztos megszokta az elmúlt évek alatt a vérszívókat. Engem sem zavartak különösebben, de öcsém egyre nyugtalanabb lett.
– Ne mozogj annyira! Recseg a les alattad! – mordultam Csabira. A les jobb oldalán alacsony búza nőtt. Szemben velünk nyugati irányban egy árok húzódott, amiben megállt a víz. Itt a disznók kifeküdtek egy dagonyázó helyet, körülötte az ember nagyságú száraz nádast zörgette a gyenge szél. Az árok túloldalán kukoricát vetettek, ebben minden jel arra utalt, hogy az elmúlt éjszaka is jártak itt látogatók. A dagonyában is megmutatkoztak a fekete szellemek, még disznószag is terjengett a levegőben. A vetés távolabbi oldalán egy keskenyebb erdősáv húzódott. A lesig combig érő gazban kellett megtenni pár métert, innen még több szúnyogot felkeltettünk. Sötétedés után elültek a ragadályok, így már Csabi is kezdett érdeklődni a fejleményekről. A hold is egyre magasabbra kúszott az égbolton, először még narancsos színben mutatkozott, de minél sötétebb lett, egyre sárgásabb árnyalatra változott. Távcsövemet lassan vezettem végig az előttem látható vidéken, kerestem a tájba nem illő pontokat. A búza közepén láttam egy nagy disznót, de messze osont tőlünk, és a gyenge takarás miatt nem is gondolhattam cserkelésre. El is tűnt egy mélyebb lapban. – Csabi!
Ne horkolj!!! – böktem oldalba öcsémet. Hirtelen megrezzent. Kezébe adtam a messzelátót, így már mindjárt érdeklődni kezdett. Én a fegyver távcsövével követtem a disznó mozgását. A lestől háromszáz méterre lehetett, de lassú kocogással közeledett az itatóhoz. A szelünk tökéletes irányból fújt. Semmivel sem törődött, azzal a lendülettel nem is lassítva ugrott a dagonyába, és már lefetyelte is a vizet. Hangosan hallottuk nyelvcsapásait, néha a nádat is megzörgette. Szekszárd felől dördült egy lövés, erre kiugrott a vetés szélébe és keresztbe fordult. Láttam a pamacsot a hasa alatt, nem is tétováztam a lövéssel. Porzott utána a föld, de hamar elesett a gyenge kukoricában. Némán ültünk még pár percig, majd elindultunk az elejtett vad felé. A gazból újra felkeltettük a szúnyogokat, de már nem foglalkoztunk az éhezőkkel a fiatal kan láttán. Zsigerelés
után még felültünk a lesre, én hallgattam a csendet, gyönyörködtem a
hold által megvilágított határban. Láttam még őzeket, és egy koca is
elvonult malacaival pár óra múlva mellettünk. Néha Csabit oldalba böktem. |
2009. május 16.. |