Németh Attila:
DISZNÓHAJTÁS A VÉRTI VADASKERTBEN
– egy hajtó szemével… –

Alcsútdobozt elhagyva autóztam József nádor által 1820-ban telepített, elragadó látványt nyújtó platánfasor között, ahol a Habsburgok lovagoltak egykor nemesi vadászataikra. Gyakran megtettem ezt az utat a Vérti terület felé haladva. Odafelé a vadászláz zsongító érzésével, hazafelé pedig az átélt élmények szépségének emlékével járhattam a kilovagló út „alagútját”.

1999-ben létesült a 875 hektáros Vérti vadaskert, amelyben minden Magyarországon szabad területen élő nagyvadfajra biztosítnak vadászati lehetőséget. A vadászházhoz érve Hefler László, a Vadex Zrt. erdőgondnoka fogadott, akivel régóta vagyunk vadászbaráti kapcsolatban. A vadaskert közepén álló vadászházat a közelmúltban teljesen felújították, alig ismertem rá az átalakított épületre, amely gyönyörű környezetben várja a szállóvendégeket.

A hajtók népes csapata a megrakott tűz lángja mellett melegedett az indulásra várva. Miután a soponyai Fácános Hotelből megérkezett az öt fős külföldi vadászcsoport Takács Péter kerületvezető megtartotta a hajtók eligazítását és a balesetvédelmi oktatást. Mielőtt elindultunk a vadászterületre pár fotót készítettem a László-patak vízén úszkáló libákról, majd felszálltunk a nyitott platós teherautóra, amivel szállítottak minket a hajtani kívánt erdőrészhez.

Az autón zötykölődve elmeséltem a többieknek az itt megélt vadászélményeket, köztük az ezüstérmes dámbika elejtését.

A patak jobb partján haladtunk egy fiatal, bekerített tölgyes mellett, néhány helyen fellelhetőek voltak a vaddisznók túrásai a kerítés alatt, de a bekerített részen nem látszódott az erdősítés károsodása. A vadaskertben nagyobb vadlétszámot lehet tartani, de ehhez megfelelő, irányított takarmányozás szükséges, ellenkező esetben kinövi a vad élőhelyét és komoly vadlétszámapasztással, hosszú idő alatt hozható csak helyre az erdő. A patak másik oldalán az erdősávból fel-felvillant a nagyvadföld világossága, pár éve a kertben elejtett vadjaim nagy részét ezen a helyen hoztam terítékre.

Megérkeztünk a disznóskerthez, a vadászok elfoglalták leshelyeiket, majd a hajtósor szépen vonalba fejlődött. Takács Péter az erdő mélyébe hatoló kürtszólamával elindította a hajtókat, ezzel egyidejűleg a vadászat is kezdetét vette. Lassú léptekkel haladtunk, néha megkocogtatva egy-egy tölgyfa kérgét, majd rövid idő után a hajtók felbátorodtak és rázendítettek: Hejj, hopp, hejj!!!

– Jobbra disznó! – hangzott a kiáltás.
Egy nyolcas konda, nagy iramban rohant keresztbe a jobb oldali hajtószárny felől, menekülésüket hangos ágrecsegés kísérte.

Hét lövést számoltam az első konda elvonulásáig, utána a lövések hangja összemosódott, így nem tudtam követni a dörrenéseket. Folyamatosak volt a lövések és becsapódások, néhány távolabbi visszhangból határozottan hallható volt a tökéletes találat. A száradék fákat gyakran átlépkedve már gyorsítottunk a tempónkon, szemből egy jókora nyúl tört át a hajtósoron.

– Hé, a bal oldal gyorsabban! Ne maradjatok le, tartsátok a vonalat! – kiabált Péter.
Egy kidőlt fát figyeltem és Maderspach Viktor által leírt és elejtett medve téli alvóhelyére gondoltam, amelyet a Retyezáton több alkalommal megfigyelt. Erdélyben az ilyen kidőlt fák gödrébe, a gyökerek közé húzódnak be a medvék a téli időszakra.

Kiértünk egy nyiladékra, közben a lövések ritkultak, elértük az egyes les vonalát. Ezen a helyen nem jutott lövéshez a vendég, pedig egy konda elég közel váltott el a vadász mellett.
– A nyiladékon mindenkit megvárunk! Jobbra igazodjatok, újra álljatok vonalba! – hangzott az utasítás.

Alig haladtunk ötven métert, egy közepes kan visszatört a vadász felé, de a lövés megint elmaradt. Az egyik oldalamon a fehérvárcsurgói vadaskert erdésze gyalogolt, a másikon Németh Dani fotós kollégám próbálta megörökíteni a csörtető kondák egyes pillanatait. Az első hajtás a kövesoldali erdőrész gerincén ért véget, a meredek, apró sziklákkal tűzdelt talajon közeledtünk az igazgatói les felé.

A nyiladékra érve egy fiatal kan és két malac feküdt az egyik vadásztól úgy 120 méterre, úgy véltem a vendég a távolabbi, nehezebb célpontokat adó malacok elejtését kedveli. Végül Haász Béla, a Vadex Zrt. vadászati osztályvezetője kürtjelével megszakította az első hajtást és átadta a töretet az elejtőnek.
– Waidmannsheil!

A szünetben a vadászokat vendégül látták ebédre, a hajtók jóízű gulyáslevest, teát és kávét fogyaszthattak. Az első hajtásban 36 disznó esett. A vadászat szakszerű vezénylése mellett a szervezők magas szinvonalú szolgáltatásokat nyújtottak a vadászok részére, mind az ellátás és a kiszolgálás tekintetében, amelyek a jelenlegi versenyhelyzetben elengedhetetlenek.

Másfél órás pihenő után folytatódott a vadásznap, a disznóskertben található itatónál szálltunk le az autóról és innen igyekeztünk eredményhez juttatni a puskásokat. A kút szivattyúja napelemmel működik, állandó vízellátást biztosítva a szomjazó vadnak.

A hajtósor az itatónál

Az itató környéke is emlékezetes számomra, ebben az erdőrészben ejtettem el első „nyakbanövős” kosomat, csigája teljesen lekoptatta már nyakszőrzetét. Az ilyen muflont selejtezni kell az állományból, mert önmagát is leszúrhatja növekedő csigájával.

A hajtás kezdeti kürtszavát egy távoli lövés dörrenése folytatta, mintha karmesteri irányításra történt volna a hanghatás. A vonal ismét egy tölgyesen keresztül haladt, Hefler Laci hangját hallottam, ő kísérte azt a vadászt, akinek a leshelyét kereszteztük.
– Sikerült lövetni disznót Laci bácsi? – kérdeztem.
– Hármat lőttünk, két süldőt és távolabb van még egy – válaszolta.
– Megyek megnézem – indultam a disznó irányába. – Ez gyönyörű! Gratulálok, legalább 18 cm-es lehet az agyara!

Kicsit hátra csúszott a lövés, de nem sokáig vitte a lövedéket a kan. Talán száz métert mehettünk és Péter kiabált:
– Hajtás állj! Disznót húznak a bal oldalon!
Közben, nem túlzás, legalább egy száz tagú, összeverődött konda, tőlünk kőhajításnyira, halatmas robajjal, mint egy vágtázó ménes szelte át az erdőt.

Egy elkorhadt fának támaszkodtam, figyeltem a széncinkék játékát a bokros ágakon, fakopáncsok kopogtatása hallatszott fentről a fák koronájából, az öreg tölgy kérge alól gyűjtötte táplálékát a „doktor úr”. Az avar takarásában egy mélyedésben megpillantottam egy fekvő disznó fülét, közelebb érve fotót készítettem a nagy testű, lapuló vadról.

– Hajtás indul! – kaptuk az instrukciót.
A rutinos disznó csak az utolsó pillanatban ugortt fel menedékéből és elkocogott a sűrű irányába.

Kezdett sötétedni, ezért később képeket nem tudtam készíteni a fényviszonyok miatt, de egy muflonnyájat még lencsevégre kaptam a nyiladékon.

Váratlanul egy sebzett kan rohant a hajtók felé, láttam, hogy a felbőszült jószág az egyik embert kinézte magának. A kiszemelt „préda” egy fa törzsére kapaszkodva megmenekült a kan agyarvágásaitól, és a brenneke már csattant is a disznó oldalán. Az megrázta magát és a lövés leadója felé támadt.

Ekkora disznót még élőben nem láttam. Újabb és újabb találatok után a nagy feketeség habzó szájjal, hörögve, kergette a vadászt egy fa körül. Kezdett az ügy komolyra fordulni, de a vadász egy ügyes mozdulattal megfordult és csővégről helyben marasztalta üldözőjét. Megnyugodtak a kedélyek, a hatalmas zongora méretű disznó agyara biztos 20 cm feletti lesz. Zsigerelés közben megfigyeltem, hogy az egyik gyöngygolyó csak pár cm-re fúródott a bőre alá.

– Mire ez a cirkusz fiatalok? Ezt a disznót a napokban a tenyeremből etettem... – viccelődött valaki.

A hajtás befejeződött, a lőtt vadakat beszállították a vadászházhoz, a zsigerelők lázas munkába fogtak, legalább másfél óra kellett az 58 disznó és egy róka terítékének elkészítéséhez. Az öt fős vadászcsoport másnap a bárándi területen további 115 disznót ejtett el.

Mély csöndben figyelt mindenki, aztán elhangzott a tiszteletet adó kürtszó, Haász Béla megköszönte a vadászoknak a részvételt, a hajtóknak a fáradságos munkát, a nimródok pedig az élményekért fejezték ki örömüket. Végül a máglyák lobogó lángja, a vendégek koccintása, majd búcsúzó énekük zárta a vadásznapot.

2009. január 14..