Növényorvos hallgatóként az óráimat a keszthelyi Növényvédelmi Intézetben hallgatom. Az épület és a parkja hamar a szívembe lopta magát. Az épületegyüttes kezdetben laktanya volt, később méntelep, jelenleg pedig az egyetemi kötelékbe tartozik. A sok tulajdonosváltás ellenére a park fáit nem bántották, s mára helyi jelentőségű természeti területté nyilvánították. Minden reggel, mikor belépek a főkapun, ezzel a táblával találkozom. Az öreg fákon sok madár fészkel s talál magának táplálékot. Van közöttük védett és vadászható faj, bár sokszorosan megerősítve már szigorú törvény védi őket, így nyugodtan költhetnek. Annak ellenére, hogy a varjúféléket a vadászok nemigen kedvelik, nekem igen kedves madaraim. Köszönhetem ezt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskolában tanító Gyovai tanár úrnak. Annakidején, amikor állattant oktatott, részletesen kitért rájuk, s figyelmünkbe ajánlotta Konrad Lorenz könyvét, a Salamon király gyűrűjét.

A reggeli madármegfigyelések a B-épület parkjában mindennaposak. Már februárban láttam, hogy egy dolmányos-pár rendszeresen hozza a zsákmányolt táplálékot, s ott fogyasztja el. Egy alkalommal jól le is károgtak, mert az elejtett diójukat felvettem. Amúgy igen barátságosak. Aztán elcsendesedtek, s néha-néha láttam őket. Egy reggel azonban az egyik madaram az utolsó előtti lucfenyő koronájában landolt s eltűnt. Akárhonnan is szemléltem, nem tudtam kivenni, hová tűnt. Talán egy fészek ott? – gondoltam reménykedve. Tényleg az volt. Jó pár napja két madár hordta a táplálékot a fiókáknak.

Egyik nap az órák után átöltöztem, miközben előttem lebegett Müller Géza bácsi, aki a geszti Tisza-kastélyban volt fővadász és erdész, majd pedig a Vésztői Erdészetnél dolgozott, hogy ő maga is hasonló mászásokat művelt. A fényképeit publikálták is. A varjas képe – ezt pontosan tudom – a Zsadány és Mezőgyán közötti Gémes-erdőben készült, de megerősített engem ebben Bagdi Sanyi bácsi is, aki szintén nyugalmazott erdész Geszten. Sőt a felesége a mai napig emlegeti, hogy sokszor mennyire mocskosan tért haza a két erdész és vadász a madarászásból, a gémek ugyanis még az ürülékükkel is védekeztek. Tehát én is megmásztam a fát. Sajnos a tanáraim észrevették amikor elkezdtem csimpaszkodni, aggódtak, hogy leesem, de úgyse tudtak addigra levenni, mire kiértek.

A fészek maga nagyon erősen volt megépítve. Kívül vastag ágak, belül pedig a legfinomabb fűszálak és tollpihe fedte. A fészek mélysége is nagy, bár nem mértem meg. Sajnáltam az öreg madarakat, akik folyton szidtak, s – érdekes –, melléjük még számomra ismeretlen dolmányosok szegődtek. A fészekben négy igen erős fióka volt, éppen kezdtek tokosodni. Teljesen nyugodtan pihentek, a fészek akkora volt, hogy ki sem látszódtak belőle. Érdekes, hogy műanyaghulladékot is a beépítettek a fészekbe.

Könyveket forgatva megtudtam, hogy ekkora fészekaljnagyság az általános. Urbanizálódó fajról van szó, hiszen ez a fészek is a város közepén van, holott mezőgazdasági területen fasorok mentén, nagyobb erdőségek szélén fészkelnek. A Zsadányi Vadásztársaság területén igen kedvelt fa a nemes nyár, s a legtöbb dolmányos-fészek a Sebes-Körös melletti fasorokon szokott lenni, illetve a Begécsi víztározó és halastó területén is akad. Vadgazdálkodásban betöltött szerepe főleg apróvadas területen jelentős. Dr. Hagymási László óráin ülve – még Hódmezővásárhelyen – tanár úr szavaira élesen emlékszem: a dolmányos varjak a magasból megfigyelik, ahogy a földön fészkelő madarak fészkükről felkelnek, s a növényzetben hagyott nyomuk rávezetik ezeket a madarakat a fészekre. A téli megfigyeléseim alapján azt is elmondhatom, hogy míg más madár jóllakottan ücsörög, addig ezek az okos madarak, mikor már nincs mit tenni, akkor az ülő hattyúkhoz odaóvakodnak, s meghúzzák a tollaikat. Bosszantanak más madarakat.

Tavasszal, amikor olvadt a jég a vízen, a rianások kiszélesedtek és a víz egyre tágult bennünk, a halászó sirályokra a dolmányosok hárman is rárepültek, hogy elvegyék tőlük a kishalat. Alkalmazkodásuk olyan fokú, hogy – bár viccesen – hangzik, de szerintem úszni is meg fognak tanulni az evolúció során.

Gyérítésük igen nehéz, a kirepülés után már megközelíthetetlenek. Egyes helyeken, így például a Zsadány és Biharugra közötti Begécsen, ahol jelenleg nem folyik vadászat, igen felszaporodtak. 14–16-os csapatokba verődve szállnak át a környező vadászterületekre, és szinte mindent elfogyasztanak. Faragó tanár úr Vadászati állattan című könyvét forgatva részletesen olvashatunk táplálékadatokról, mit és milyen mennyiségben fogyasztottak az elejtett példányok.

Saját tapasztalatom alapján – mert nekem is volt előbb csókám, majd dolmányos varjúm –, azt figyeltem meg, hogy hajlandó elfogyasztani mindent. Ám különösen rajongott a csirkenyesedékért és a különféle húsokért. Ebből persze semminemű komoly következményt nem vonhatok le, de talán annyit igen, hogy a szabadon élő egyedek is biztosan elfogyasztanak különféle állati eredetű táplálékot. Jó pár éve a zsadányi szőlőskert előtti legelőn láttam édesapámmal dögön. A dolmányos varjún kívül volt ott holló és szarka is. Illetve – itt ki kell javítanom magam –, a dolmányos varjú volt a holló mellett. Általában a fészkeik körül nem hangoskodnak. Az intézet parkjában lakó varjaktól nyugodtan fészkelhet a környező fákon más madár, nem bántják őket.

Szilágyi Péter
Keszthely, Növényvédelmi Intézet

2005. május 19.