Lakos Gergely:
DÜH

Az öreg vadász csak állt dermedten. Senki nem tudta, hogy miért vágta hirtelen a földhöz a kezében lévő szerszámokat. Nem is sejtették milyen indulatok szabadultak el benne egy pillanat alatt. De aki ránézett, az rögtön tudta, hogy ha most elindul, nem szabad elé állni, mert nem áll jót magáért.

Mindenki csodálkozott az eseten és senki nem értette, hogy miért öntötte el hirtelen ez a világokat megrázkódtató düh ezt a nyugodt, csöndes kis öreget. Pont őt, aki máskor jóízűen kínálta a maga készítette sonkát, kolbászt, homoki bort – mert neki bizony nem tellett fiatalabb társai által összehordott szarvaskolbászra, kötözött sonkákra, Jagermaisterre, és még ki tudja hány féle-fajta drága ínyencségre, melyekből már csak egy-egynek az ára is felért az ő kis nyugdíjának jelentős részével. De amije volt, azt szívesen megosztotta a társaival.

Azok mosolyogtak igyekezetén, de mivel tapasztalt, szorgalmas tehát hasznos volt az öreg – ráadásul sok vizet nem zavart a fiatalabbak vitájában – senki egy rossz szóval nem illette. Tisztelték tudását, melyet a természet nagy iskolájában kapargatott össze és amikor nagy ritkán nem tudta befizetni a téli takarmány rá eső részét – mert éppen a gyerekeit segítette ki egy kis pénzmaggal –, hát jobban a zsebükbe nyúltak és a hiányzó részt az öreg tudta nélkül kipótolták. Jól is volt ez így. Mindenki jól érezte magát és mindenki boldog volt. És most tessék: valami hirtelen kihozta a sodrából ezt kis öreget.

Az öregnek könnybe lábadtak a szemei, mert olyan erősen szorította össze kezét, hogy megfájdult a pár éve favágáskor eltört és rosszul összeforrt ujja. Aztán elindult, határozottan, keményen, mint az alföldi szél, melynek semmi nem állja útját, és homokszemek milliárdjait hordja magával őrjöngve. El onnét! Senki se lássa szégyenét – senki se kérdezze titkáról. Eleinte lassan, apró léptekkel, majd egyre határozottabban tört ki a körülötte állók tömegéből. Társadalmi munkán voltak éppen – az etetőket javították, a dagonyákat tisztították egész délelőtt, most pedig a szokásos tisztásukon készültek leülni megebédelni, így mindenki ott volt. Sok ismeretlen arc vette körül, mert nagy munkában voltak, és aki csak tudott hozott segítő kezeket. Egy ilyen ismeretlen fickó okozta az öreg hirtelen jött bánatát is.

Süldő gyerekkora óta járja az erdőt. Iskolából a nyolc elemit járta csak ki, többre nem telt a családi kasszából. Így amit lehetett, megragadott a boldogulásához. Járt kőművesekkel építkezni, kapásokkal napszámba, vagy bérbe szüretelni, dinnyét őrizni, mikor mi jött. Télen az erdőre járt az erdésszel fát vágni. Így lett vadász is. Az erdész beszélte rá még fiatalkorában, hogy menjen hétvégi hajtásokra hajtónak. Jó pénzt kap érte, emberek között is van, és hátha még kap valami vadat is a vadászoktól. Az meg soha nem jött rosszul, mert bizony megesett télen, hogy választaniuk kellett a meleg vagy a jóllakottság között – fát vegyenek-e vagy ételt.

Mivel a munkától soha nem ijedt meg, ügyes is volt, asszonyt is szerencsésen választott, hát sikerült kicsit megszednie magát. Na, dőzsölni akkor sem tudott, de legalább beállhatott a vadászok közé, akiket akkora csodálattal figyelt éveken keresztül. Végezte keményen a munkáját, de a társaságra is jutott erejéből. Segített vadászházat építeni, fácánt szaporítani, vadföldet gondozni, nyulat befogni… igen a nyulak! A kedvencei. A fürge mezeik és a bohókás kiniglik… de szeretett rájuk vadászni! És mellesleg fogyasztani is.

Mivel homokon volt a terület nagy része, mezei nyulat nem sokat lőtt életében. Talán évente egyet-kettőt. De kiniglit annál többet! Fiatalabb korában jártak ki görényezni, de igazán szerette söréttel is lőni, mert fürge volt, kiszámíthatatlan, óvatos és rendkívül gyors. De jó is volt régen, mikor még annyi szaladgált belőlük a buckák között, hogy attól kellett félniük, hogy éjjel, lámpa nélkül rálépnek egy-kettőre. Aztán jött a nagy járvány, és öregkorára nyúl nélkül maradt. Nem gondolta volna még az elején, hogy ennyire fog neki hiányozni.

A hosszú téli estéken olvasott vadászkönyvekből megtudta, hogy van olyan vadász, aki szinte belebetegszik egy-egy vad óhajtásába, de nem gondolta volna, hogy ez az úri passzió őt is elérheti. Persze, amikor csak lehetett panaszkodott ő, hogy eltűntek a kedvencei, de csak úgy csöndesen zsörtölődött… hogy szinte észre sem vette senki.

Eltelt szépen pár év. Voltak szép vadászatok és kevésbé szépek is. Nevetett és morgott a többiekkel együtt, az éppen aktuális helyzettől függően, de amit csak lehetett megcsinált. Aztán egyik este az elnök így állított be hozzá: „Pali bátyám! Jöjjön ki, nézze mit hoztam magának!”

És mikor kibattyogott hozzá az öreg, két jutazsákot kapott le a terepjáró hátuljáról. El sem tudta képzelni mi lehet bennük, és rendesen meg is lepődött, mikor elkezdtek mozogni a zsákok. „Tudom, Pali bátyámnak most épp nincs nyula, hát üresek ketrecek. Gondoltam töltsük meg őket egy kis élettel. Pali bátyám meg úgyis szereti a kiniglit. Hát hoztam párat.”

Majdnem könnybe lábadt az öreg szeme. Hát valaki mégiscsak figyelt rá! Jó gyerek ez az elnök – szegről-végről rokon is, csak az ő szülei a kondér zsírosabb felére születtek, hát nem tartották a rokonságot.

Bevitték a nyulakat és miután biztonságban tudták őket, egy pohárka bor mellett megbeszélték, hogy mit is lehetne kezdeni a nyulakkal és a leendő szaporulattal. Tervezgettek, hogy egy-két éven belül lesz annyi, hogy kitelepítik őket az erdőre. De csak óvatosan, mert a mai világban sok a rosszakaró és még akkor is feljelentheti őket valaki, ha szereti az üregit vadászni.

Segített is az elnök, hordta egész nyáron a kukoricát, este, sötétben, ha valaki meglátta őket, mindig azt mondták, hogy csak újraszövik a rokoni szálakat… emiatt járnak össze annyit. Néha az öreg átment egy-egy koppasztott tyúkkal, kacsával, hogy a látszatát is megadják a dolognak, de ami igazán összehozta őket, az a közös titok volt. A gondolat, hogy valami jót csinálnak szeretett társaságuknak.

Hogy nem így lett, nem sokon múlott. Az elnök kapott egy jó ajánlatot az ország másik felében és elköltözött oda dolgozni. Hiába, no – a pénz nagy úr! De az öreg eldöntötte, hogy csakazértis véghezviszi tervüket. Úgy érezte ennyivel tartozik a másiknak és szó mi szó, már ő is nagyon beleélte magát, hogy újra vadászhat és ehet majd kiniglit.

Mivel akkora állomány nem jött össze másfél év alatt, amekkora kellett volna, hát ezt a keveset –v agy 30 darabot – telepítette ki szép apránként egy hét alatt az előzőleg sok munkával kialakított, kipucolt és vesszővel, dróttal szépen körbekerített gazzal körbenőtt kotorékba. Az éj leple alatt hordta ki biciklivel őket, néha hármat is fordult. Óvatosan, mint aki lopni megy, csak ő visszavitt valamit az erdőnek és nem elvett tőle. De a gyarló emberek ezt nem foghatják fel!

Mikor végzett, tálba takarmányt és vizet tett ki nekik, majd egy hétig arra se ment. Attól nem tartott, hogy valaki más észreveszi, mert direkt elhagyott, gazos terület néztek ki még annak idején az összeesküvés színhelyének. Aztán egész nyáron és ősszel járt ki a környékre dúvadazni. Amikor csak tehette lőtte a rókát, szarkát, dolmányost, csak azok rá ne kapjanak féltett kincseinek finom húsára. Csodálkoztak is a többiek, hogy mi lelte, mert korábban bizony nem hajtotta ekkora lendület dúvadak ellen. De ő csak mosolygott a megjegyzéseken és a bajsza alatt motyogott valami értelmesnek tűnő választ.

Egy év. Ennyi telt el azóta, amióta szeretett nyulait kitelepítette, és azok meghálálták gondoskodását. Szépen berendezkedtek a felhagyott kotorékba (még az elnökkel és annak tacsijával szólították fel távozásra az ott lakókat), szaporodtak, sokasodtak, belakták a környéket. Mivel az elhagyott részt jó pár éve védelmi zónává nyilvánították, attól sem kellett tartania, hogy a téli hajtásokkor lelepleződik.

Nem is volt semmi gond, járt ki etetni – direkt bevállalta a védelmi zóna etetését –, és órákig nézte a hóban szaladgáló, szénát majszoló kinigliket. Aztán a februári közgyűlésen megszavazták a védelmi rész tilalmának feloldását és egy másikat jelöltek ki. Az öreg már előre kuncogott magában. Mekkorát fognak ezek csodálkozni, ha meglövik az első üregiket! De büszke is lesz magára! Meg is írja majd a volt elnöknek. A nyáron már lesznek annyian pártfogoltjai, hogy nem lesz gond, ha párat elejtenek közülük…

És most tessék. Két hónapja még örült a világnak, korára nem jellemző lelkesedéssel vett részt minden munkán, rendezvényen, és mint egy türelmetlen gyermek várta az őszt, amikor végre beérik a munkája… erre most meséli az egyik vendégmunkás, hogy megvette azt a buckást, mert lovagoltatni akar majd arra. Mivel a közelben vett tanyát, kapóra jött neki az a „senkiföldje” terület. Tetszik neki a hamisítatlan Kiskunsági táj és sok ismerőse van, lovakat tenyészt évek óta, hát kiköltözik tanyára és falusi turizmussal próbálja meg megkeresni a kenyerét...

Csak az volt a baj a területtel, hogy sok volt kinigli ott és hát félt, hogy a lovak majd egy üregbe lépnek. Már éppen, válaszolni akart, hogy az üregi nem furkál mindenhova, mint az ürge, nem kell félteni a lovait, amikor összeállt benne a kép: ez a figura volt pár hete nála a vadőrrel, amikor a görényezésről és a kiniglikről kérdezték. Akkor jóhiszeműen látta el őket minden tudásával, mert égett benne az elmúlt évek várakozásának türelmetlensége.

Istenem! – csak ki nem mondja, amit már úgyis tudott.
„De Pali bátyám tanácsaival, Zoli vadőrrel és pár görényes ismerőssel, meg egy-két ásóval kipucoltuk őket. Most már jöhetnek a lovak.”

Az öreg úgy érezte magát, mintha leforrázták volna. Olyan düh öntötte el, hogy szinte felrobbant a benne feszülő erőktől. Markát ökölbe szorítva próbálta visszatartani a szitkokat. Haragudott az egész világra! Az emberekre, a régi idők erdészére, aki rábeszélte egyáltalán a vadászat gondolatára is! Mindenkire! Pusztuljanak előle, mert nem áll jót magáért. És csapot-papot otthagyva elrohant. A többiek nem értették, hogy mi lehet a baja. Soha nem látták morogni az öreget, mindig csak motyogott valamit, amit ők elengedtek a fülük mellett.

Az öreg pedig már szinte rohant. Minden erejét beleadta a járásba, csak hogy kidolgozza magából a feszültséget. Elindult a felé a bucka felé, amelyiknél annyi csodás és fáradtságos órát töltött el titokban. Amikor odaért, látta, hogy a nagy boróka töve frissen van felásva. Tudta, hogy mi történt. Megérezte! Tudta és nem tehetett ellene semmit. Mert még csak arra sem méltatták, hogy elmondják, miért kérdezgetik a kiniglikről. Ő meg volt olyan bolond, hogy minden elmondott, amit csak tudott a vadászatukról.

Leült a boróka tövébe és sírva fakadt. Szétfoszlott az álom. Nem tudta mennyi ideig ült ott, de már kezdett hűvösödni, mire összeszedte magát. Felállt és szétnézett… és az álla majd' leesett a csodálkozástól. Mintha egy fehér vattapamacs pattogna a földön. Jobban megnézi, és már látja is az üregi barnás sziluettjét a hasonló színű fűbe olvadva, majd távolabb még egy pattogó pamacsot pillant meg…

„Hát mégis sikerült? – visszaköltöztettelek benneteket.” Szólt hangosan, elfúló hangon a tájhoz, majd ahogy látta a környéken itt-ott feltűnő üregiket, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nézte még őket egy kis ideig, aztán a tavaszi puszta nyugalmát a vállára véve elindult hazafelé.

2008. november 27.