VADÁSZTÖRTÉNETEK

 

Vári István:
AZ ŐZBAK DUPLÁJA

Molnár Sanyi cimborámmal elég régen kezdtük el Tarpán a vadászatot. Igaz, engem hamarabb felvettek a társaságba, de az akkori vadászjelöltség, valamint az évenkénti egy-két alkalommal megrendezett vadászvizsga beosztása miatt együtt mentünk vizsgázni Nyíregyházára. Miután aránylag helyesen válaszoltunk a szóbelin, valamint parádésan lőttük a korongokat, legálisan is hódolhattunk ennek a csodálatos szenvedélynek, aminek VADÁSZAT a neve.

Abban az időben – a kilencvenes években – 19 000 hektár volt a területünk nagysága, és a társulati létszám 30 körül mozgott. Aktív vadászok lehettünk 15-20-an. Igazi szép idők voltak! Volt rendesen apróvadunk is, nem úgy, mint ma. Sanyival minden vadászaton megjelentünk, ha az égből vasmacska hullott, akkor is. Kivételt csak komoly megbetegedés, vagy az igen fontosnál is fontosabb feladat jelenthetett. Talán jobban vártuk a hétvégi fácán- és nyúlvadászatot, mint a gyerekek a húsvéti nyuszit.

Rengeteg szebbnél szebb vadászaton vettünk részt. Eleinte az idősebb vadásztársakat figyeltük, próbáltunk egy-két trükköt ellesni tőlük, aztán ahogy korosodtunk, egyre inkább bennünket figyeltek a fiatalok. Néhányszor furcsa dolgot művelt velünk a sors, melyből végül is sikeresen jöttünk ki. Igaz, hogy a vadásztársak között ezek az afférok később derűs visszaemlékezésre, még inkább mosolygós ugratásokra adtak okot.

Szóval az én Sanyi barátomat is ugyancsak megtréfálta egyszer az élet. Húzták is vele a vadásztársak. Ő pedig engem kért, hogy írjam már le a történetét, mert neki az nem megy. Bennem jobban bízna. Én néhány vadásztörténetet már papírra vetettem és neki azok mind nagyon tetszettek. Meg is ígértem, de hiába volt nálam a kézirat már vagy két éve, mindig halogattam megformálását.

Februárban megtartottuk Tarpán az utolsó taggyűlésünket. Amikor az elnöki beszámolómat mondtam, többször elhalkult a hangom, gombócok jöttek a torkomba. 64 év működés után nekem kellett megszavaztatnom a társulat jogutód nélküli feloszlását. Szavazás közben többször Sanyira néztem, és láttam, hogy sokakhoz hasonlóan ő is könnyeivel küszködik. Na barátom, most már biztosan betartom az ígéretem, fogadkoztam magamban.

Régi irataim között kutakodva előkerült a kockás papírra vetett történet.

Már több mint tíz éve történt, amikor Gulácson fácánvadászatra gyülekezett a tagság. Jó hideg november végi reggelen vártuk az eligazítást, közben jókat nevettünk Zeke Miska bátyánk viccelődésén. Szóval a hangulat vidám, az idő jó volt, így aztán hamarosan kezdhettük a vadászatot.

A szokáshoz híven most is három kis csoportban vadásztunk. Sanyi a „Kovács”-brigádba került. Vadászterületként a Tivadar melletti holt-Tisza és környéke lett kijelölve. A kiszáradt meder inkább őserdőhöz hasonlított, úgy benőtte a nád, amelyet sűrű rekettye bokrok tarkítottak. Ez a kilométernyi, patkó alakú dzsumbuly ideális búvóhelye volt a vadnak.

A megbeszéltek szerint kezdődött a vadászat. Sanyi, Bíró Lacival leálló puskásnak lett előre küldve. Aztán szép lassan megkezdődött a hajtás. Szólt a puska a hajtók előtt rendesen, de elöl még csend uralkodott. Később megindultak a tyúkok, repült is belőlük elég sok. A kakasok még sunyin óvatoskodtak, nekik ez igencsak bevett szokásuk. Majd ha a kutyák közelebb érnek, lesz ám balhé!

Hírtelen nagy nemtetszéssel és kakatolással felkelt Sanyi előtt egy kakas. De a lövéssel várni kellett, mert igen laposan repült. Lövésre kész, kibiztosított fegyverrel a kézben állt, amikor nagy csörtetéssel, a másodperc tört része alatt, egy menekülő őzbak rontott ki a nádasból kéznyújtásnyira előtte. A bak Sanyit majdnem fellökte. Hogy kettőjük közül ki ijedt meg jobban, máig se dőlt el. Az viszont tény, hogy a bak a lecsüngő puskaszíjba ugrott, így aztán barátom kezében volt puska – nincs puska. Csak az látszott, hogy egy őz robog a meredek, fákkal benőtt part irányába hátán egy sörétes fegyverrel…!

Mivel a szíj nagy méretű volt, ezért a puska tusát a földön húzta. Csodák csodájára a fegyver a rémült rohanásban sem esett le róla. Sanyi nagy ijedelmében odakiáltott Lacinak, hogy „Lődd meg! Nem látod, hogy viszi a puskámat?” De Laci is csak állt és tátotta a száját. Ilyet még ő sem látott.

Aztán hamar fel kellett ocsúdniuk, mert komolyra fordult a helyzet. Az őz elérte a 30-35 méterre lévő töltésoldalt, ahol a sűrű, fiatal fákkal benőtt részen óhajtott eltűnni. Na ez nem ment egykönnyen. A fák között a puska keresztbe elakadt, s ez visszarántotta. A bak azonban nem adta fel, és többször újra próbálta az attrakciót, ami egy darabig nem sikerült neki. Végül összeszedte minden erejét, és egy hatalmas rántással kiszakította a szíjkengyelt, ezáltal a puska csőtorkolattal a vadászurak felé, a földre került.

A java még csak most következett. A bak elülső lábával kaparni kezdett, és hirtelen DIRR-DURR – megszólalt a puska! A sörétek a két stüszi vadász között szántották a nádast. A szemben jövők lapos lövést reklamáltak, bár ők még szerencsére messze voltak. A fiúknak elállt a lélegzetük, ijedtükben azt se tudták, hogy ki a vadász hármójuk közül? Bár eme kérdést a bak egyértelműen eldöntötte.

Amikor a srácok felocsúdtak, gyorsan áttapogatták magukat, hogy nincs-e rajtuk néhány lyukkal több a kelleténél. Mázlijuk volt, mert az őznek még nem volt gyakorlata…

Közben barátom Ripsz névre hallgató német vizslája is előkerült, lihegve és csüngő nyelvvel csak bámult gazdijára. „Hol az a nagyot szóló botod, amivel a fácánt szoktad leverni? Hát nem szégyelled magad? Én, ha elhagyok valamit, akkor mindig leszidsz. Akkor menj magad a puskád után. Hát miféle vadász vagy Te? Egy büdös őz elveszi a puskád? Még ilyet!”

Sanyi szemlesütve odaballagott puskájához, és amikor kinyitotta, az ejektor füle mellett kilökte mind a két üres hüvelyt. Na, ezt mindenki megúszta sikeresen. Még a puska is. Az ijedtségen kívül senkinek sem lett baja.

Amikor a hajtók előkerültek, sokan alig akarták elhinni az esetet, de aztán jót derültek a történeten. Volt aki tátott szájjal hallgatta végig. Sanyi viszont halkan elköszönt a többiektől, és mint a vert sereg, megtépázott puskájával csendesen hazaballagott.

A Tisza töltésen ment kutyájával, egészen Tivadarig. A menetben Ripsz ballagott hátul, és szörnyen sajnálta, hogy a kelleténél hamarabb ért véget a vadászat.

Azóta, ha őz vágtázik barátom mellett a vadászatokon, mindig keményen fogja 16-os bockját, és csakis állíthatós fegyverszíjat használ…


2007. március 13.