Zsoldos Barnabás
AZ ELCSERÉLT LŐSZEREK

A november elején esedékes szuloki vadászatunkat hetekkel korábban megbeszéltük barátommal dr. Bugya Istvánnal, aki legalább húsz éve a magyar vadászok Mekkájába jár vadűzésre. A meghívás folyamatosan izgalomban tartott, hiszen hallottam már korábban is a kivételes vadbőségről. Eredetileg úgy terveztem, hogy szépen összekészítek mindent, ami kell, hogy nyugodt legyen a vadászat és másnak se okozzak bosszúságot.

Az élet másként rendezte a sorsomat. Indulás előtti este érkeztem meg Kárpátaljáról, egy rádiós-televíziós fesztiválról, amely több napos volt. Feleségem, aki tudja, hogy ez a fajta munka csavargással jár, reménykedő hangon, megkérdezte:
– Ugye elhalasztod a somogyi utat? Itthon maradsz?
A válaszom rövid volt és tömör: – Nem.
Így erről többet nem beszéltünk. Illetve csak annyit, hogy egy magyar vadásznak ide el kell menni, ha hívják. Ezzel együtt is, kicsit keserű lett a szám íze, volt egy kis lelkifurdalásom, hiszen meg sem melegedtem a családi fészekben, és már indulok is. Ebből következik, hogy nem volt átgondolt az előkészület és a felkészülés sem. Vittem én mindent, ami kellett. A fegyverszekrényből kivettem a lőszereket, amellyel be van lőve Zastavám, de egy tétova gondolattól vezérelve a hozzá való, de régen nem használt eltérő súlyúakat is a hátizsákba tettem. Ez lett a baj…

A Drávához közeli somogyi dombság emlékeztetett szűkebb hazámra, a Nyírségre, még az akácok is ugyanolyanok voltak, szinte köszöntöttek, így otthon éreztem magam. Amiben eltérés volt, az a vadbőség, amelyhez a mi szemünk nincs szokva. Először csak álmélkodtam, egy kis időre el is feledtem, hogy miért is vagyok itt. István barátom zökkentett ki:
– Lőjed már! – Egy őzsuta állt keresztbe.

A tűzkeresztségen átestem.
Csak azért nem részletezem, mert Robi, a hivatásos vadász szavaiból megértettem, itt nincs rangja, becsülete az őznek, nem úgy, mint felénk. Itt a gím- és a dámszarvas a nagyvad.
Másnapra halasztottuk a dámszarvasokkal való ismerkedést. Kísérőm, Robi volt, akiben egy talpig vadászembert ismertem meg. Később kiderült: általános iskolás korától arra készült, ami lett belőle. Hála Istennek, Keszkenyős Róbert azt csinálja, amit szeret. Vadat nevel, vadásztat és vadászik. Ez az élete. Én is szeretem a munkám, de egy kicsit irigylem…

De vissza az eseményekhez. Alig indultunk el cserkelőutunkon, Robi jelezte, hogy ott a vad, de már én is láttam. Kibiztosítottam, a szálkereszt ott volt a dám lapockáján. Lélegzetemet egy pillanatra visszafogtam és lőttem. Durr!!! – Ám a dámszarvas még csak arra sem méltatott, hogy fülét-farkát megrázza. Robi halk, de határozott hangja újra töltésre biztatott, amit megtettem volna, csak még nem tértem magamhoz az ámulatból. Aztán újra céloztam, lőttem. Ismét semmi hatás. Ez azért már sok volt neki is, beváltott a sűrűbe. Nekem, pedig sokk… Elővettem az iszákot és belenéztem. Ekkor kerültem igazán sokkos állapotba… A lőszerek valami módon összekeveredtek, és a kisebb súlyú, más gyártmányú töltények kerültek a tárba. Szerencsére, így utólag szét tudtam válogatni őket!

Nem öncélúan írtam, amit írtam. Tanulság, hogy csak azt a lőszert vigyük magunkkal, amivel belőttük a fegyvert. El tudom képzelni, hogy más is járt már így, de az okos vadász a más felsüléséből tanul. Ettől eltekintve jó érzésekkel érkeztünk vissza Szatmárba István barátommal. Volt, van miről beszélni. Sőt, még a feleségem is meghallgatta élménybeszámolómat… De lehet, hogy csak azért, mert a gyerekek is kíváncsiak voltak.

2005. november 28.