Pintér Gábor:
EMLÉK-VADÁSZAT

Ülök a lesen. Csend van. Csak az aláhulló tarka falevelek nesze hallatszik. A lenyugvó nap erőtlen sugarai bágyadtan törnek utat a lombok között. Mélabús, őszi hangulatomból a zsebemben vitustáncot járó, telefon riaszt fel. A kijelzőn megjelenő név láttán felderülök, – egy régi vadászcimbora hív.
Két hét múlva fácánvadászat lesz nálunk, nagy szeretettel várunk benneteket – hallom az éteren keresztül a szíves invitálást.
Fácánvadászat!!! – mennyi-mennyi kedves emlék tör elő az évtizedek alá temetett történések alól!

Ha lehetőség adódott, mindig nagy élvezettel vettem részt az apróvadas vadászatokon – bár ez alkalmakkor mindig szorongtam, nehogy valamilyen malőrt okozzak gyakorlatlanságom miatt a vendéglátómnak. Legnagyobb igyekezetem ellenére, olykor mégis becsúszott egy-egy tyúk, amit kakasnak véltem, vagy egy-egy érthetetlen hibázás, amikor is a többiek előtt „égtem, mint a Réde búcsúkor”.

Mindezek ellenére az apróvadas vadászatot tartom igazi sportvadászatnak, hiszen egy vadásznap alkalmával akár tíz kilométert kell gyalogolni, olykor nagyon nehéz terepviszonyok között, nem beszélve a csizmára ragadt több kiló sárról.
És…hát a vizsla!
Nélküle „meghalt” a fácán-vadász, hiszen nem loholhat folyton a leeső kakasok után, akik olykor szárnysérülés miatt akár „világgá” gyalogolhatnak a helyszíntől.
Ebben az esetben igazán ül a közmondás, miszerint: eb a vadász, kutya nélkül!

Felsejlik bennem az első „fácánvadászatom”.

Holnap körvadászat lesz fiam, ha van kedved, eljöhetsz hajtónak – szólt egy alkalommal a szíves invitálás a jövendőbeli apósomtól.
A gyülekezőhelyen színes kavalkád, autók, hajtók, vadászok, vadászkutyák összevisszasága fogadott.
Hogy lesz ebből vadászat?
Csodák csodája, mégiscsak lett! Első „vadászatomról” egy különleges emlékképet őrzök: egy vadászpárosról, jelesül egy vadászról és kutyájáról.

Már a gyülekezőhelyen feltűnt, hogy a vadász – akit csak doktor úrnak szólítottak – és kutyája, egy májfoltos német vizsla, mennyire kirí a tömegből. A többi kutya a pórázokat tépve, egymásnak ugrálva, csaholva csinálta a fesztivált. A mi párosunk kicsit elkülönülve, fegyelmezetten, a környezetükben zajló felhajtásról tudomást sem véve, valamiféle felsőbbségi érzést sugallva várakozott.

Mindezt erősítette a megjelenésük is. A vadász magában is jelenség volt. A kutyája színéhez nagyon hasonlító gojzer-varrott, bőrszíjjal fűzött, térdig érő birgeri csizmát viselt, zöld lóden anyagból készített bricsesz nadrággal. Az őzbarna bőrfelsőn sörétes patron tárolására kialakított rávarrás volt kiképezve kissé sötétebb bőrből. Vaddisznósörtével és fácántollal díszített zöld kalap és jávorbajusz egészítette ki a képet.

A szinte már operettszerű figura hatalmas ellentétét képezte az akkori vadászmegjelenítésnek, hiszen a kellékeket, ritka kivétellel, csak a honvédség, a rendőrség és a munkásőrség készleteiből lehetett összeállítani.

A vadászaton a páros, ha lehet, még tágította a szakadékot, mely köztük és a környezetük között eddig is tátongott. A többi kutya hasonlóan viselkedett, mint a gyülekezőhelyen. Engedély nélkül beugráltak a hajtósor elé felriasztva a kakasokat, elhozták a szomszéd által lőtt madarakat stb. Volt olyan gazdi, aki már idegekkel nem bírta a kutyája rendetlenkedését és az engedély nélkül eliramodó eb után küldött egy sörétcsomagot, nevelő célzattal, miszerint „majd megtanulja, hol a helye”. A kutyák mentségére legyen mondva, a gazdik sem álltak teljesen a helyzet magaslatán. Fogyott a patron rendesen, a hajtók mégsem szakadtak bele a cipekedésbe.

Gyönyörűség volt nézni, ahogy a kedvenceim hallatlan élvezettel és hihetetlen profizmussal szórakoznak.
A doktor – lévén sebész – a hivatásában begyakorolt pontossággal szólította le a kakasokat, legyen az elmenő, szembejövő, keresztben húzó vagy torony. A társa hiba nélkül szedte össze a zsákmányt, de csak az övét, még véletlenül sem tévesztette el. Soha nem kellett instruálni, tudta és tette a dolgát, szemmel láthatóan hihetetlen élvezettel. Látszott mindkettőjükön, hogy minden percét élvezik az eseménynek és a közös szórakozásnak.

Ebédnél Oltványi doktor szinte egyedül annyi eredményt diktált be, mint az összes többi együttvéve. Magamban sérelmeztem, hogy a kiváló eredmény elérésében négylábú vadásztársát meg sem említette.
Kárpótlásul egy komplett sonkás szendviccsel próbáltam kedveskedni a méltatlanul mellőzött „kollégának”.

Megrökönyödésemre a feléje nyújtott eledelt éppen úgy, mint az ajándékozót, figyelemre sem méltatta, fölényes közönnyel nézett a távolba.
A gazdi látva, hogy hiába próbálkozom, félhangosan odavetette, hogy: „szabad” Ekkor a fejét felém fordítva, szinte leereszkedő, de udvarias mozdulattal elvette a jutalomszendvicset. Nem mohón – a fél kezem fejét bekapva –, hanem visszafogottan, jól nevelten.
Méltóak voltak egymáshoz arisztokratikus megjelenésükben, elegáns profizmusukban és a környezethez való viszonyukban egyaránt, amit a későbbi találkozásaink alkalmával csak megerősítettek.

Későbbiekben a doktor úrnak voltam páciense is, és a társával is jól összebarátkoztam, de ő senkit olyan odaadással, rajongással nem szeretett, és nem is szerethetett, mint a vadásztársát, hiszen az Ő szövetségük, barátságuk – a vadászó emberé és a vadászó kutyáé – generációkra visszanyúlva, messzi tájakon, régen kihunyt tábortüzek mellett született, ahol együtt pihenték ki a vadászat ínszaggató fáradalmait.

Vadászként sokszor, sok helyen részt vettem fácánvadászaton, és láttam szépen dolgozó kutyákat, jól lövő kollégákat is, de párosban két ilyen minden szempontból kifogástalan „vadásztárssal ” soha nem találkoztam.
Számomra a fácánvadászat területén, ma és mindörökké, Ők az etalon.

Jó volt ez a kis időutazás, jó volt újra átélni az emléket, melyet rég befedett a múló idő, mint ahogy az avart, a hulló falevél.
Míg az emlékek útját jártam, az előttem lévő völgyet puha ködpaplannal betakarta az est, mely, mint a tolvaj észrevétlenül idelopózott, hogy a fényt elorozva, néhány órára megálljt parancsoljon a rohanó világnak és nyugodalmat hozzon embernek, állatnak, a távoli emléknek, …a hulló falevélnek.

Pintér Gábor
2010. november 12.