Többször jártam Székelyföldön, elõször csak ismerkedni a tájjal, az ott lakó emberekkel, késõbb vadászni is. Elsõ két hargitai kirándulásom után harmadszorra már vadászmeghívásnak tehettem eleget. Bizonytalan, de izgalmas lehetõséggel kecsegtettek a Kászoni medencébõl, a Hargita mellõl. Dürgõ siketfajd volt az utazás célja, a vadászírásokból jól ismert nagykakas elejtésének lehetõsége csábított az erdélyi havasokba.

Hittem is meg nem is az egészet, hiszen vendéglátómat soha azelõtt nem láttam, azt sem tudtam, hogyan ismerjük meg egymást a csíkszeredai buszállomáson. A levélváltások és telefonbeszélgetések megvalósulása álomképszerûnek tûnt. Aztán mégiscsak egymásra találtunk Andrással, a helyi vadásztársaság tagjával, aki gyerekkori iskolatársa volt a helyi orvosnak. Az õ barátságos segedelmével jött létre a találkozó.

A délutáni órákban tiszteletünket tettük Sztojka doktornál, kinek európai intellektusa jótékony hatást gyakorol a kisközségre. A doktor diplomás feleségével terelgeti a kis magyarajkú falut a fejlõdés irányába, próbálja könnyíteni a helyi parasztok életét, javítani a fiatal generáció lehetõségeit. Sokat érdeklõdött az internetrõl, élénken tudakozódott afelõl, hogyan lehetne megvalósítani a világhálóra kapcsolódást arrafelé.

Vadászkirándulásom célja Kászonaltíz – románul Pláiesíi de Jos – a Keleti-Kárpátok közepén, Hargita megye délkeleti részén helyezkedik el. A község egy igazi, a világ zajától nem különösebben háborgatott régi székely falu, környezetében igen nagy kiterjedésû erdõségekkel. A fent említett terület mintegy 350 négyzetkilométert tesz ki, Lichtenstein nagyhercegségnek mintegy kétszeresét. Lent a völgyben traktorok barázdálta barna szántók, mûvelt földek találhatók, bármerre pillantunk mozgás van a határban. Lóvontatatta, gumikerekes szekerek hordanak trágyát a hullámzó földekre, rakják le óriás kupacokba, hogy majd alkalomadtán az emberek fárasztó vasvillázással szétterítsék.

Ám ha feljebb téved tekintetünk, a belátható, mûvelésre fogott medencénél sokkal nagyobb tér ölelését érzékeljük, a körös-körül futó havasok kétezer métert meghaladó sötétzöld ormai néznek vissza ránk. Havasok. Mily sokat jelentõ szó ez, micsoda vérpezsgést okoz vadászszívnek kimondani is ezt a szót. Pedig nem is havas most, teljesen zöld. A neve azonban továbbra is tiszteletet parancsolóan havas marad, szarvasok, medvék, siketfajdok otthona. Farkas is elõfordul a hegy lábánál – fõleg az esztenák környékén –, de azt csak elvétve vadásszák.

Még aznap este kiballagunk a szomszéd hegyoldalba egy kis leskelõdésre. Ritkás, fákkal, bokrokkal tarkított meredek oldalba kuporodunk, és az alkonyatot várva, cigarettázva beszélgetünk. Vendéglátóm történetei kicsit hajmeresztõek. Egyszerû, ötven felé közeledõ, az irodalomban járatlan ember, kinek a nyolc általános elvégzése is komoly nehézséget okozott. A trófea nem jelent számára különösebb értéket, õzagancsait, vadkanagyarait a szekrény tetején, fiókokokban összehányva tárolja és néhanapján „elajándékoz” belõle egyet-egyet valakinek. A többi – vadorzószagú, trófeát semmibevevõ – történetét el sem merem mesélni, hallgatásába is beleborzongok. Medvét, siketfajdot még nem lõtt, de utóbbi nem is izgatja. Bár meglett ember, csak 1992 óta vadászik, kedvenc vadja a „disznyó”, és bármilyen vadról legyen is szó, a hús sokkal jobban izgatja a trófeánál.

Aztán elcsendesedünk, és a csillagok kigyúlásáig nem is szólunk, csak figyelünk. Enyhe, langyos áprilisi szellõ fujdogál, a természet összekeverte a hónapokat, nyári enyheség csapja be a tavaszi erdõ lakóit. Leginkább disznóban reménykedünk, a közelünkben van a váltójuk is, de kilenc óra elmúltával távozásra szólít vendéglátóm. Visszaindulunk a közeli házba.

* * *

Két nappal késõbb indultunk fel a havasokba, addig megtörtént a bemutatkozás a helyi vadásztársaságnál, falusi meghívásoknak tettünk eleget, és jelentõs mennyiségû pálinkát fogyasztottunk. Egyik öreg székely szemöldökét fölhúzva a következõképp minõsítette tervezett vadászkirándulásunkat.
– Ebbe' a nagy hõségbe' nincsen má' dürgés, régen kotolnak.
A pálinkától is melegem volt, de ettõl a kijelentéstõl méginkább az lett. Ha ez az öreg innen a hegy aljából kerek-perec kijelenti, hogy odafenn vége a dürgésnek, akkor abban biztos lehet némi igazság. Kimondta azt, amitõl titkon én is a legjobban féltem, márminthogy a fejtetõre állt idõjárás miatt lekéstem a dürgést. Válasz helyett jobbnak láttam a pálinkáspohár után nyúlni… Persze a vadászatról nem mondtunk le, hátha mégis nekünk lesz igazunk.

Másnap nehezen készültünk el az indulásra, még ebédelni is kellett kedves háziasszonyunk fõztjébõl, pedig kinek az esze járt az étkeken, amikor környezõ vaddús erdõségek csalogattak. Bepakoltunk a hátizsákba kétnapi élelmet. Rengeteg sültet, egy egész kenyeret, süteményt, pálinkát és két liter vizet vettünk a hátunkra, mert fönt a csúcsok közelében nincs semmi víz. Mindketten vittünk puskát, én a kölcsön 7,62-est, vendéglátóm meg egy 5,6-os kispuskát akasztott a vállára. András ismételten kijelentette, hogy hosszú és meredek az út, készüljek fel a fárasztó gyaloglásra, nem lesz könnyû a feljutás. Márcsak azért sem, mert félúton, a hegy dereka körül elfogynak a cserkészutak is, onnan õ sem igen tudja a járást. Az igazán nagy magasságokban nem vadászik jóformán senki, onnan szarvast, medvét lehozni lehetetlenség, a cserkészutak is magukra vannak hagyva.

Ha nem is gyorsan, de mérsékelt, tempóban, haladunk felfelé. Erõs a meredek, és nem is igen enyhül, minden forduló után hasonló folytatódik.
Rövidesen kékesen fénylõ medveürüléket találunk a gyalogút közepén.
– Ma reggeli – mondja András, amely idõpontmeghatározás még izgalmasabbá teszi a dolgot. Medve barátunk ma hajnalban ugyanarra kóborolt, amerre most mi erõlködünk. Minden szégyenlõsségemet félretéve lefényképezem a „medveszart”, ahogy kísérõm – minden különösebb kertelés nélkül – nevezi, medvét úgyse hiszem hogy lesz alkalmam fényképezni.

Másfél órája kapaszkodunk felfelé, egyre meredekebben, s egyre jobban tágul a látóhatár, nõnek, hatalmasodnak a fenséges fenyõerdõk. Gyakoribbá válnak a kisebb-nagyobb széltörések, vihar dúlta tisztások is. Elkeskenyedik az amúgy is elhanyagolt cserkészút, már csak egymás mögött férünk el, aztán elérjük a feleutat, amelyet egy tenyérnyi csörgedezõ forrás jelez. Körülötte csülöknyomok, kárpáti szarvasok járnak ide szomjukat oltani. Iszom a csermelybõl, aztán folytatjuk utunkat.

Nem sokkal késõbb elfogy az ösvény, buja kuszaságba temetkezik, keresztül-kasul dõlt fenyõszálak törzsein egyensúlyozunk, keressük a lehetséges továbbjutást. Aki egyensúlyát veszti, lepottyan a mellig érõ csörmelékbe, kapaszkodhat vissza a fájára. A délutáni napsütés a hegymászással együttesen kiizzaszt bennünket, le kell ülnünk pihenni. Rövidesen megtaláljuk az ösvény folytatását, feljebb jutva a gyérülõ aljnövényzetben bokaficamító, óriás köveken haladunk tovább. Most már értem, miért nem járnak fel ide medvére, szarvasra. A húsvadásznak itt semmi esélye sincs arra, hogy zsákmányát a falubeli vendéglõbe lejuttassa. Ezért aztán az a helybéli vadász, aki bikalövéshez jut, minél lejjebb igyekszik szarvasát elejteni, mert a hús árából tudja fedezni a lelövési díjat. Sajnos rám nem vonatkozik a helyi tarifa, mert én nem bánnám, hogy annyiért, amennyibe a helyieknek kerül, nem tudom eladni a húst. Ezen morfondírozom pihentünkben.

Aztán egy újabb nekirugaszkodás, és a harmadik óra elteltével „fenn termünk” a hegy tetején. Megérkeztünk a legmagasabb ormokra, oda, ahol a nagykakas dürög. András be is bizonyítja állítását, mert minden nagyobb fenyõfa alatt siketfajdürüléket mutat, de többnyire régebbi keletût. Tehát itt volnánk. Mi legalábbis itt vagyunk, de vajon a kakasok is itt vannak-e még? Ma este, vagy legkésõbb holnap hajnalban megtudjuk.

Megkeressük a táborhelyet, amely a hegytetõ egy kisebb horpadásában található, rendszeres éjszakázóhelye a siketfajdvadászoknak. Hatalmas fenyõket vágtak ki az elõttünkjárók, tûzrakásra készen várakoznak. Fekhelyünk is szinte kész, fenyõlombkorona illatos ágaiból készült derékaljunk. Csendesen mozgunk, latolgatjuk a hamarosan alkonyuló délutánban az esti les esélyeit. András nem biztat, nem szomorít.
– Majd meglátjuk – mondja.
Így indulunk a legjobb dürgõhelynek tartott szomszédos csúcsra. Az egyik fenyõóriás alatt nagy mennyiségû ürüléket találunk, a fa alá állok lesbe. A céltávcsöves nagygolyóst kicsit feszélyezve tartom kezemben, mi lesz, ha tényleg lövésre kerül a sor? Ha ezzel eltalálom a madarat, mi marad belõle? De hát nem vacillálni kell itt kérem, hanem figyelni! Így is teszek, fülelek és áhítatos csendben olvadok eggyé a kárpáti bércekre boruló alkonyattal.

Töksötét van már mikor András jövetele jelzi, mára ennyi, egy kottyantás, annyi nem hangzott az egész erdõbõl. Visszaballagunk a táborhelyre, tüzet rakunk, készülõdünk a magashegyi, szabad ég alatti éjszakázásra. Egy darabig beszélgetünk, aztán magunkra húzzuk vadászkabátunk gallérját és alvást színlelünk hajnalig. A tüzet felváltva tartjuk ébren, mert igen lehûlt a levegõ. Némi szendergés azért jutott osztályrészül, aznap éjjel kevéssel kellett beérnünk. Hajnalban az esõ is ránk ijesztett, néhány percig halkan kopogott vászonkabátom külsõ oldalán.

Eljött az indulás ideje. Csendesen, minden zajt kerülve hajnali leshelyünk felé baktatunk. Az esti leshelyemet foglalom el, a sötétséget fürkészve élesztgetem álmatlan reményeimet. Akármilyen meleg is ez a tavasz, az esti sikertelen les ellenére még mindig van bennem némi bizakodás. Hátha megmozdul fölöttem e levegõ, hátha szárnyverdesés töri meg a hunyorgó csillagok hûvös némaságát, és meglátom az igazi nagykakast!

Sûrû csend vesz körül. Ahogy pirkad, egyre jobban bontakozik ki az alattam lévõ táj, egyre jobban érzem a „fent” varázsát. És ahogy világosodik, úgy világosodik meg elõttem is, hogy idén végleg elpihentek az egymással versenyre kelõ dalnokok, vége a násznak. Lekéstem az idei dürgést, a tyúkok „má' régen kotolnak”.

Átnézek a szemközti hegygerincre, a Hargita közeli csúcsaira. Pontosan szemben velem aranysárgán kel a napkorong, alsó karimája sokáig belelóg a hegyélbe. Leülök egy kiálló sziklára, és a puskát ölembe fektetve nézem a Kárpátok fenséges ébredését.

Preisz Gyula