Szépen pattogott körülöttem a puska. Egy tisztáson álltam és mind szaporább szívveréssel vártam, hátha meglep hirtelen egy szalonka. Semmi. Már március derekán jártunk, erősen a szezonban, de még nem sikerült elsütnöm duplapuskám. Tíz nappal korábban gyönyörűen pisszegve jött az a bizonyos első, amit kalaplevéve köszöntöttem, de azóta csak villanni láttam egyet-egyet.

Kilencen voltunk kinn ezen a hajnalon és csupán én nem tettem lövést. A városba vezető út nagy meséléssel telt. Barátom kilenc hosszúcsőrűt látott. Izzó tekintettel magyarázta melyik, honnan jött, hogy fordult, ő hogy kapkodott és hibázta el őket. Izgatottak voltunk és alig vártuk, hogy elteljen a nap – jöhessünk mihamarább az alkonyi húzásra.

Reggeli utáni bóbiskolásomból ideges telefon riasztott – cimborám puskáját ellopták autójából, amíg ő átöltözött és megreggelizett.
– Az egész nem tartott tovább egy óránál! – magyarázta elfúló hangon. Tudta, hogy nem kellene otthagyni, de az ébredő belváros reggeli forgatagában nem számított ilyen gaztettre. Egyszeri könnyelműség milyen súlyos árat követelt! Hol volt már a párás hajnal szalonkalázas hangulata?! Kapkodó telefonok, ügyintézés, rohangálás. Koszos utcácska még koszosabb rendőrőrsén lombrosoi* arcok között várakozni – hát nem így indult a nap!

Nyugtalan volt a délután is. Úgy éreztük magunkat, mintha meghalt volna valaki. Agyunk tudta, hogy a baj megtörtént, de fel mégse foghatta. Egy nehéz orosz bockpuska volt, különösebb anyagi érték nélkül, de az érzelmi kötődés forintban kifejezhetetlen. Barátom még édesapjától kapta. Ezzel tanulta ki a sörétlövés mibenlétét, ezzel ejtette első vadjait. És most hirtelen nincs. Nincs!

Az esti les néma volt, de nem hiszem, hogy komolyabb veszélyt jelentettem volna bármilyen szalonkára, még ha arra is vetődik. Elhatároztam, hogy kölcsönadom puskámat barátomnak. Az nem lehet, hogy erről a szezonról csak ez a rossz élmény maradjon meg neki. Nem fogadta el.
– Amíg Te nem lősz madarat, addig ne is reméld, hogy a kezembe veszem a puskád! – mondta. Nagyot sóhajtottam. Most már kétszeresen koncentráltam, hogy mielőbb meglőhessem az idei szalonkámat, hiszen az ő esélyeit is rövidítette esetleges hibázásom.

Következő hajnalban együtt álltunk meg azon a standon, ahol az előző nap parádés húzás volt. Cimborám még sötétben mutogatta melyik, honnan jött, merre ment. Cseres fiatalosban álltunk egy kis tisztáson, a fák néhány centivel értek kalapunk fölé. Zsongott a fejem a sok lehetséges iránytól, ahonnan érkezhetett az erdők királynője. „Nincs két azonos hajnal! Nincs két azonos les!” – szóltam magamra. Elhessegettem gondolataimból mind a kilenc szalonkát. Igyekeztem elcsípni minden neszt, minden villanást. Az elmondottakból kitűnt, hogy alacsonyan érkeznek a madarak és gyorsan vágnak félre. Nem vagyok egy villámkezű puskás, ezért szuggeráltam magam: „Gyorsnak kell lenned! Nem lesz időd célozgatni!”

Lassan pirkadni kezdett. Kezem már félig megfagyott a csípős időben, amikor az első lövések dördültek. Szívem majd kiugrott mellkasomból.
– Itt van! – kiáltott rám barátom a hátam mögül. Balra kaptam a fejem. Szalonka! Durr! A madár hátrabukfencet vetett a levegőben és leesett. A hajnal vörösében néhány tollpihe szállingózott alá. Lihegtem. A víz kivert. „Megvan!” – zakatolt agyamban.
– Törd már meg! – szólt rám kísérőm.
– Ja, igen… patroncsere… hátha – hebegtem. Hiába jött volna másik madár. Gondolataim már amott, tizenöt méterrel előrébb egy kis cser tövében jártak.

Ólomlábakon érkezett a húzás vége. Egyenesen a kiszemelt fácska irányába indultunk, és ott találtam a hőn áhítottat, az első idei szalonkámat. Tavaly nem mosolygott rám Diána, így hosszú böjt végére értem. A madár felett állva párás tekintettel gratulált barátom. Hihetetlen lelki hullámvasutazásban voltunk társak az elmúlt nap folyamán. A párkák** jól összekuszálták a sors fonalát. A gyülemlő feszültség itt, a közösen zsákmányolt vad feletti örömben robbant szét.

Furcsa érzések tomboltak bennem, ahogy ballagtunk kifelé az erdőből. Ha nem áll meg barátom mögöttem, akkor nem veszem észre a takarásból némán suhanó szalonkakakast. Kétemberes madár volt. Ha ő nincs ott, valószínűleg nem is tudok lövést tenni. Ha nem lopják el a puskáját, akkor ő nincs ott! Illetve én nem állok ott, hiszen ő vadászott volna azon a helyen!

Tudom, hogy barátságunkat még jobban erősíti ez a bajban közösen zsákmányolt szalonka, de mégis gonosz fintora a sorsnak, hogy ezt egy pitiáner tolvajnak köszönhetem…

2005. június 9.