Több mint százötven éve papírra vetett gyöngybetûk, veretes, de a ma embere számára már nehézkes magyarsággal papírra vetett sorok követik egymást a fénymásolaton. A papírlap a vadászat felvidéki, mindenekelõtt Nógrád vármegyei történetét kutatva került a fiókomba, s szövege, az érthetõség kedvéért némi átírással, a következõ:
Tekintetes Bellon János úrnak, cs. kir. Szirák kerületi közigazgatási biztosának
A naponta hivatalomhoz jövõ azon szomorú, s panaszos hírek folytán, miszerint a bujáki erdõségben barangoló nagyobb számú farkasok általi marhapusztítás határtalanul dühöng, kénytelen vagyok a kerületi biztos urat hivatalában tudósítani.
Mivel pedig a szegény népnek minden kincse egyedül ami még a nemrég dühöngött marhavészbõl megmenekült kevés számú marhájában van, nehogy ily pusztító állatok által attól is megfosztatva legyenek, oda terjed hivatalos véleményem, s egyszersmind sürgõs kérelmem, miszerint ezen vadak kipusztítása céljából egy hajtóvadászatot szíveskedjen eszközölni.
Buják község jegyzõje, 1852. július 30.
Akkoriban, legalábbis fentiek szerint, állandó vad volt a Cserhát déli részének kiterjedt erdeiben a farkas. Arra vonatkozó feljegyzés azonban, hogy megtartották-e a "nagyobb számú farkasok" kézrekerítésére a hajtóvadászatot, s az miféle eredménnyel járt, nincs tudomásom.
Hasonló adat ismert azonban 1850-bõl Alsósztregováról (ma Szlovákia), Madách Imre szülõfalujából és birtokáról. Az uradalom ugyanis lõfegyverért folyamodott a Bach-korszak bürokráciájához, hivatkozva a juhnyájakat tizedelõ farkasok megfékezésére.
A dolgok pedig, a történelem irányathatatlan eseményei és a természet törvényszerûségei, egybevágnak! Az 1848-49-es események idején, amikor a nemzetõrséget, majd a honvédséget a történelmi Nógrád vármegyében szinte egyik napról a másikra felállították, katonai lõfegyverek híján elöltöltõs vadászpuskákkal szerelték fel. A vadászfegyverek túlnyomó részét már 1848 közepe táján összegyûjtötték, majd 1849 õszén, a világosi csatavesztés hírére a nógrádi gerillák – a szabadságharc újrakezdésére számítva – a Salgótarján környéki hegyekben háromezer darab fegyvert elrejtettek. Ezek nagyrészt a nemzetõrség vadászpuskái voltak. Egy évvel késõbb három szekérnyit megtalált belõle a császári katonaság, a többinek azonban a mai napig sincs nyoma. A vadászfegyver tartását a forradalom leverése után tiltották a hatóságok, de a vármegye egyébként is jóformán puska nélkül volt a nemzetõrség felszerelése miatt.
Ugyanakkor nézzük a farkasok helyzetét! Bár igazán nagy csata nem volt Nógrádban, de a magyar, az osztrák és az orosz hadátvonulások, a Losonc (ma Szlovákia) és a Salgótarján környéki kiterjedt gerillamozgalom meglehetõsen sok pusztulást okozott. Háború idején pedig jól élt a farkas: elkóborolt és elhullott háziállat, talán temetetlen halott is akadt.
A szabadságharc leverését követõen pedig – hivatalosan – szinte senkinek a kezén nem lehetett lõfegyver. A farkasok számát leginkább hajtóvadászatokon lehetett volna apasztani, ami nagy és feltûnõ, embertömegeket megmozgató rendezvény, úgyhogy a császári közigazgatás aligha hunyt volna szemet egy-egy ilyen felett. A méreg és a csapdázás lehetõségére utaló adatot nem találtam.
Elõbbiek
alapján feltételezhetõ, hogy az 1850-es évek
elejére valóban felszaporodott a nógrádi farkasállomány,
de kutatásaim során nem találtam más adatot
sem elejtésekrõl, sem vadászatokról. A következõ
utalás is úgy két évtizeddel késõbbrõl
származik. Shvoy Miklós, aki 1873-74-ben egy kéziratban
maradt monográfiát írt a vármegyérõl,
a farkasokról úgy tesz említést, hogy elõfordulnak
mindenfelé, de nincs belõlük annyi, hogy érzékeny
károkat okoznának. Meg kell itt jegyezni, hogy a leírtak
alapján a szerzõ, fõleg a madártan terén,
elég szerény ismeretekkel bírt. A farkas esetében
azonban, lévén közismert faj, bizonyára helyes
volt a megállapítása.
Az 1884. évi vadászati statisztika szerint, ami vármegyénként
mutatja be a történelmi Magyarországon elejtett vadfajokat,
már egyetlen farkas, hiúz és medve sem került
puskavégre a mai Észak-Magyarország területére
esõ megyékben. A trianoni Magyarország területérõl
csak a farkas mutatható ki: az országrésznyi, 12
ezer négyzetkilométert is meghaladó területû
Pest-Pilis-Solt Kiskun vármegyében négy ordast lõttek.
Ez a hatalmas kiterjedésû vármegye nagyjából
a mai Pest és Bács-Kiskun területére esett,
az ordasok a kiterjedt alföldi pusztákon kerültek kézre.
Egyébként itt tartották magukat a legtovább
az ordasok, a XIX. század végéig néhol még
félridegen tartott juhnyájaknak, marhacsordáknak
köszönhetõen. A Dunántúlról Baranyában
jegyezték fel egyetlen farkas elejtését, de –
mivel a helyszínt nem közlik – lehetséges, hogy
a ma Horvátországhoz tartozó Drávaszög
mocsaraiban lõtték. Valószínû egyébként,
hogy ezek a síkvidéki ordasok a kimondottan farkastanyának
nevezhetõ szlavóniai erdõkbõl és mocsarakból
húzadtak észkabbra.
1884-ben tehát a trianoni Magyarország területérõl teljesen hiányzik a medve és a hiúz, s ugyanekkor farkas a Felvidéken is alig akadt: összesen négyet lõttek a mai Szlovákia nyugati és középsõ részén, de ugyanezen ezen a területen 65 medve került puskavégre. Zólyomban például 14 medve mellett egy hiúzt lõttek, farkast pedig egyet sem. Ebbõl arra következtethetünk, hogy míg a medve megbecsült nagyvadfaj volt és igyekeztek gazdálkodni vele, addig a farkast és a hiúzt mint dúvadat, tûzzel-vassal puszították. Nagyjából a történelmi Sáros és Zemplén vármegye vonalától keletre aztán változik a helyzet, arrafelé 1884-ben már jó pár farkas és hiúz is puskavégre került. A mai Kárpátalján, Erdélyben, Horvátország-Szlavóniában a medve is állandó vad volt.
Ez volt a helyzet százhúsz évvel ezelõtt. Aztán, köszönhetõen a védelemnek, az utóbbi évtizedekben a Kárpátok északi tájain jelentõsen gyarapodott a medve-, a hiúz- és a farkasállomány. A farkas és a hiúz az elmúlt évtizedben vissza is települt Észak-Magyarország erdeibe, s a megfigyelések szerint néha a medve is felbukkan. A szlovákiai sajtóban is röppent már fel hír a határtól úgy negyven kilométernyire elejtett medvérõl – legutóbb éppen arról az észak-nógrádi területrõl, Szinóbánya környékérõl, amelyrõl Shvoy Miklós 1884-ben lejegyezte: az erdõségekben még pár éve is került puskavégre egy-egy mackó.
Egyébként a csúcsragadozók felbukkanása furcsa érzelmeket vált ki az emberbõl. Akinek a területén feltûnnek, aligha örül, hiszen a csülkösvad valamilyen mértékben kárát látja – a természetszeretõ vadász szíve azonban mégiscsak megdobban! A visszatérõ vadvilág talán környezetünk állapotának javulását jelzi, legalább a látszatát annak, hogy az évezredes üldöztetés és az élõhelypusztítás után változott a helyzet, s túljutottunk a mélyponton. Ha a károk érzékenyek lesznek, akkor a védelmi intézkedéseken is enyhíteni kell majd, bár ez nyilván nem lesz egyszerû dolog. Emlékezzünk csak vissza: volt itt védett a nyest is, a borz is, – bár a medvével, farkassal nem említhetõk egy lapon – de most már újra elejthetõk.
2004. november 16.