Zsoldos Barnabás:
A galambok gyorsan szállnak
Bartha Gábor barátomnak, aki már túl van a sürgős vakbélműtéten.
Remélem, ez az írás segít a felgyógyulásban.

Mátészalkán, a vadászboltban találkoztam fiatal vadászbarátommal, aki elmesélte, hogy a város külső területén, a kocsordi úttól jobbra a napraforgótáblát már nagy csapatokban látogatják a vadgalambok. Errefelé ez a megkülönböztető nevük a „paraszt” galambokkal szemben, amelyek köztudottan ugyanúgy megkeresik maguknak az élelmet, mint a balkáni gerlék.

Azonnal elkészült a terv, vasárnap reggel meglátogatjuk a napraforgótáblát, s ha jönnek a gerlék, akkor „fogadjuk” őket. Régen voltam már a gyors röptű madarak vadászatán, így kellő izgalommal készültem. Sörétes fegyvereim közül a legrégebbi IZS 12-esre esett a választásom, lőszerkészletemet nem tartottam elegendőnek, ezért vásároltam a meglévők mellé, majd fényképezőgépemet is vadásziszákomba tettem. Vasárnap hajnalban már csak a fegyvert és a lőszert vettem ki a szekrényből, s irány a mátészalkai Vízmű bejárati kapuja, ugyanis ott volt a találkozó. Hat órakor volt a találkozó, s legnagyobb örömömre nem csak ketten érkeztünk. Gabi tájékoztatott azonnal, nagy a tábla, hamar kitapasztalják merre nem szól a puska, és onnan közelítik meg a számukra finom csemegét. Egyébként általában a város felől érkeznek, de előfordult már az is, hogy gyors röptükkel túlrepülnek, majd egy gyors fordulattal térnek vissza.

Még csöndes volt a táj, a madarak sem köszöntötték a felkelő napot, amely kelet felől nem tudta áttörni a szürkés felhő réteget. Elképzelhető nem vették észre, hogy megvirradt, de az is lehet, hogy a szemerkélő eső vette el a kedvüket. Mindenesetre az út felőli részről hárman, a túlsó részről is hárman igyekeztünk zárni a területet. Nagy reményekkel álltam ott, ahol Gábor előző nap tizenhat darabot ejtett, ő pedig továbbment és megállt egy új helyen.

Kémleltem az eget, de semmit sem láttam, még egy árva reggelizni akaró fecske sem hasított bele a levegőégbe. Csöndes magányomban abban reménykedtem, hogy a szitáló eső eláll, amelyre az jogosított fel, hogy a felhőréteg kezdett elvékonyodni, itt-ott szakadozott is már. De madarak még nem jöttek, illetve én azt gondoltam, akkora rajban jönnek majd, hogy szárnysuhogásukat messziről meghallom. Ebbéli mélázásomból Gabi fegyverének hangja térített vissza a valóságba, mert egy magányosan érkező „felderítő” gerlét pompás lövéssel maga elé pottyantott.

Na, Barna, itt fel kell kötni a vadász fehérneműt, ha ezek egyenként érkeznek és olyan váratlanul, hogy a gyakorlatlan galambvadász észre sem vette. Ez volt az egyik felismerésem, a másik, hogy ha mégis sikeresen puskázok, hogy fogom megtalálni. Eb a vadász, kutya nélkül – jutott eszembe a bölcs vadászmondás.

De ettől még messze vagyok, hessegettem el a gondolatot, de csak eddig jutottam el, mert a város felől egy hat gerléből álló csapat tartott felém. Szerintem, „megbeszélték” próbára tesznek. Kapom az öreg puskámat, erre csak kettéváltak, jobbra és balra kanyarodtak gyors szárnycsapásokkal. Közéjük durrantottam, már csak azért is, ne vigyék el az akciójukat lövés nélkül.

Mögéjük lőttél Barna bátyám, hallottam Gábor megállapítását, amin meglepődtem, mert én nem láttam őt, de ő szemmel tartott. Jó két métert fogj elébe, meglátod sikerülni fog…

Hála Istennek, így történt, a következő csapat is a város felől érkezett, de micsoda sebességgel. Könnyű azt mondani „fogj eléjük”, de nem tehettem mást, vadászni jöttem, vagy mi a szösz. Túlrepültek rajtam, de nicsak, ezek bolondot akarnak űzni belőlem, visszakanyarodtak. Ez lett a vesztük. Az első gerlém ott kalimpírozott a levegőben, majd 15 méterre a napraforgó táblában földet ért.

Gábor fegyvere is szólt rendesen, közben figyelte, hogy az én madaraim is hol landolnak. Fel nem fogtam, hogy tájékozódott abban a napraforgó rengetegben, de az általam elejtett madarakat is megtalálta. Ezt attól a pillanattól tartottam lényegesnek, amikor fegyveremet, iszákomat állásomon hagyva mentem egy balkáni gerléért, s alig találtam vissza standomra.

Közben észre sem vettem, hogy a kitisztult az ég, a nap is kisütött. A mátészalkai református nagytemplom harangja pedig eszünkbe jutatta, ideje abba hagyni a vadászatot. Boldogan engedelmeskedtünk a hangnak, hiszen szép reggelt és sikeres vadászatban volt részünk.

A fényképezőgépről „jó szokásom” szerint most is elfeledkeztem. Otthon rekonstruáltuk a helyzetet. Gábor udvarán készült az egyik fotó, kislánya Mónika boldogan guggolt a teríték mellé, a másik terítékfelvétel az udvarunkon készült.

2010. október 4.