VADÁSZTÖRTÉNETEK

 

 

Zsoldos Barnabás:
GÚTHON TÖRTÉNT

Amikor „csak” rádióriporterként vetett jó sorsom a GÚTHI ERDÉSZET Zöld vadászházához mindig eszembe jutott mekkora élmény lehet ebben az erdőrengetegben, a szegélyező ligetalja – emberi szóval megfogalmazhatatlan – egymást váltó csalitjaiban cserkelni, lesre ülni, majd levett kalappal tiszteletet adni az elejtett vadnak. A hibázás, annak lelket mardosó érzése nem jutott eszembe, de nem is juthattam el odáig, hiszen abban az időben „csak” mikrofonnal készítettem a vadászatról szóló műsoraimat.

Nos, eljött az idő és VADÁSZKÉNT is megjelenhettem erdész, vadász barátaim előtt, s akkor döbbentem rá, hogy ez egy egészen más helyzet, azaz megfordult a világ. Eddig én voltam kíváncsi arra, hogy mit válaszolnak ilyen-olyan kérdéseimre, most ők lettek kíváncsiak arra mekkora vadász is az oly sokszor magabiztos riporter.

Soha nem szerettem mellébeszélni, az én baklövéseimhez képest az ő szótévesztéseik szóra sem érdemesek. Emlékszem az első célra tartásomra, még a célzóbot is reszketett a kezemben. Nem azért, mert már a reszketeg korban voltam, hanem az a tudat és az élmény, hogy Gúthon vadászhatom olyan hatást gyakorolt rám, mint amikor a szerelmes fiú keze első alkalommal szorítja a hőn óhajtott leányka derekát. Ott, ahol már az első világrekord dámbika elejtésének hírét is világgá röpíthettem, ott vadásztam…

Szigeti Imre barátom szavai még most is a fülemben csengenek, „Szerkesztő úr, nem te vagy az első, akinek Gúthon megremeg a keze”. Az, rendben van, hogy a másé remeg, de az enyém miért, hiszen magabiztosan érkeztem, látni lehetett rajtam, hogy nem „nyúl viszi a puskát” és úgy gondoltam, hogy egyetlen lövéssel beveszem a gúthi rengeteg nekem kiszemelt vadját és ezzel elintézett a dolog. Részemről…

Nem így történt, még a következő alkalommal sem.
De a vadászembert nem olyan fából faragják, hogy feladja, hogy a kudarcot ne elemezze, és ne vegyen újra bátorságot ahhoz, hogy ismét a világhírű vadászterületen cserkeljen a két világrekord dámbika elejtését is segítő Baráth Béla vadász-erdész kíséretében.

Érkezésem ideje alatt négyszer is akkora esőt kaptam, hogy az ablaktörlőm alig bírta két oldalra seperni a vizet. Az jutott eszembe, hogy ősszel, az erdélyi utam alkalmával is hasonló időjárás kísért végig, és sikeresen vadásztam. Remélem ez jó ómen számomra – minden babonát félretéve –, még akkor is, ha néprajzos végzettségem alapján nem véletlen, hogy ez eszembe jutott.

Az erdész-vadászok mindig pontosak, most is így volt, s ez nyugtatóan hatott rám, mert úgy éreztem, Bélának is fontos a vadászat. Később kiderült – mivel volt időnk beszélgetni, az eső után elég későn mozdultak az őzek –, számára minden vendégvadász fontos, és minden vadászatot sikeresen akar befejezni.

Az erdőben nem volt esélyünk, ezért a már említett ligetes, csalitos részek felé vettük utunkat, ahol művelt szántók és szebb napokat is látott, azaz elhanyagolt gyümölcsösök váltják egymást. Nem csalódtunk, egy-egy suta már szárította nyári bundáját, s tudvalevő, ahol suta van, ott bak is van a közelben. A népi megfogalmazás igaz, de most annyiban tért el, hogy egy hatalmas fehér kuvaszt vettünk észre, s távcsövünkben azt is láttuk, hogy lakmározik.

Őzvadászat ide, vagy oda, azonnal a kutya lett a fontos számunkra. Jó száz méterről rádurrantottam, ám a lövés pillanatában elugrott, de így legalább megtudtuk, hogy hárman vannak. A két kisebb arra várt, hogy a „főnök” a torkán átharapott őzgidából jóllakjon. Nos, a kis fekete többé nem fogja riogatni az elhagyott gyümölcsösben az őzeket, de Bélát ismerve, talán már a másik két kóbor kutya is más vadászmezőkkel ismerkedik.

Ezek után más határrészre esett a választásunk, ahol azonnal négy fiatal bakot számláltunk. Jó széllel és a kedvező domborzati lehetőséget kihasználva mintegy nyolcvan méterről értékeltük a bakocskákat, amelyekről megállapítottuk, hogy ígéretesek és hagyjuk őket a következő évekre.

De nicsak, a homokbucka másik oldaláról egy ötödik is előbukkan, amely már lőhető korban van, és ami fontosabb, az agancsa körül nincs minden rendben. Nem látjuk azt a minden vadász által ismert szép páros hatos formát.

Valami nincs rendben a koponyája körül – súgja Béla. Én is látom, de már nem érdekel, hogy mekkora a súlya, csak azt érzem a zsigereiben és a 120-at verő szívemben, hogy ez kell nekem! A bajor tüskék pontosan ültek a bak nyaktövén…

– Egy lépés nem sok, annyit sem tett – fogalmazott tömören. Gratulálok, és már vette is le a kalapját Béla.
– Biztos? – kérdeztem, mert nem láttam a lövés pillanatának történéseit, csak azt figyeltem, van-e mozgás a lövés után. Én sem láttam elfutást, de biztos akartam lenni, ezért szaladt ki a számon a kétkedés gondolata.

A látottak megnyugtattak bennünket, valóban különleges és nem az állományba való bakot ejtettem – igyekszem megfelelni a vadászati hivatal szóhasználatának -, hiszen a jobb oldali ág teljesen egyenes, mint egy dárda, a bal oldali pedig a több mint tíz centis szár felső végén mintegy parittyafa ágazott el.

Gondolom, elhiszik nekem, Gúth puskával a kézben sokkal izgalmasabb, mint mikrofonnal.

2008. május 13.

Baráth Béla, a világrekord dámbikákat lövető vadász-erdész, és jómagam

 

 

Várjuk a vadászok, hivatásos vadászok beszámolóit.
Tel.: (30)-343-4558; Fax: (1)-788-0390; e-mail: szerkeszto@vadaszat.net