A „GYILKOS…”

Végre felszabadult a terület! Vége a bérvadásztatásnak. Minden évben kínos lassúsággal telik el ez a pár hét. Hiába tudom és értem, hogy szükség van a bérvadászokra, a tilalomra, ilyenkor még jobban sóvárgok a szerelmes dallamoktól, párbajoktól hangos, hajnali ködben úszó, fülledt, bikaszagú erdő után, mely immár lassan elcsendesül, elülnek a szerelmes dallamok, a szarvasnász a vége fele jár

Egyedül vagyok a sátorréti vadászházban. A hajnal hírnöke még az igazak álmát alussza a keleti égbolt leple alatt. A petróleumlámpa sápadt fénye rávetül a szobám falán lógó naptárra. Október elseje vagyon az Úr 1982. évében. A házból kilépve koromsötét és teljes csend fogad, csak Ácsteszér felől hallatszik egy szolgálattevő házőrző veszett ugatása. Nagy valószínűséggel a tyúkólat kerülgető vörös csuhás éjszakai rablóval támadt tulajdonjogi vitája.

A sarokerdő felé veszem az irányt. Jó félóra múlva már az ún. kettes tarvágás lesén ülök, mely egy magaslaton helyezkedik el, ahonnan felséges kilátás nyílik a az alattam lévő részre és a környező kukoricaföldekre.. Igazi kilátó. Színházi karzat. Visszaváltó szarvasokkal szeretnék itt (reményeim szerint) találkozni, és a bőgés fináléjából szeretnék elcsípni még egy-két dallamot.

Kezd derengeni. Szinte összeborzongok, ahogy a kukoricaföld felől a fülemhez ér az első rövidke, inkább nyögésszerű bikahang. Majd egyre hangosabban, egyre elnyújtottabban szól az „eö….eö…öh…öh.”

Hihetetlen, hogy a máskor oly óvatos vad most kiáll a placcra, és testi épségével nem törődve világgá kiabálja szerelmetes állapotát. Milyen szigorú és milyen mély lehet a gének kódolása, hogy az örökítés parancsának mindent alávet, akár a fizikai megsemmisülést is. Csak a cél a fontos, a hozzá vezető út ez esetben lényegtelen. És ezt is milyen bölcsen rendelte a természet. Mindig a legrátermettebb, a legerősebb, egyszóval a legéletrevalóbb egyedek kapnak lehetőséget kiváló tulajdonságaik átadására. Nincs irgalom! Minden évben újra és újra bizonyítani kell az elsőséget, az örökítés jogát. Őszidőben ez az erdő törvénye. A gyenge elbukik, a győztes hangosan tudatja a világgal, hogy háremet és jogot szerzett.

Vajon ez a kukoricaföldi nagyúr hányadik háremét szerzi? Egyáltalán, körülveszik-e szelíd szemű szarvas asszonyságok? Van-e kit félteni, védeni? Lehet, hogy csak egy trónkövetelő hangoskodik, aki szintén szeretne beleszólni az erdei népesség alakulásába? Hamarosan kiderül. Távcsővel már látszanak az erdőszél és a kukoricaföld kontúrjai. Percről percre világosabb lesz. Minden valószínűség szerint az alattam lévő tarvágásba váltanak be, majd ezen keresztül a szálerdőbe. Ha így lesz, szemrevételezhetem a kisebb megszakításokkal folyamatosan bőgő bikát.

Élesítgetem a távcső képét, de nem tudom felfedezni a hang gazdáját. Az a gyanúm, hogy a kukoricaföld szélében húzódó erdősáv takarásában lehet, vagy lehetnek.

Valóban, vagy tízpercnyi várakozás után meglátom az agancsvégeket fehérleni a tarvágás szélében. Távcsőben csak annyit látok, hogy mindkét szár végén négyes korona van. „Ha egy kicsit előbbre jön, már kedvemre mustrálhatom” – gondolom nem kis örömmel.
„Jó lenne látni is, ahogy bőg” – srófolom feljebb a kívánságlistát.

Mintha meghallotta volna, magasra tartott fejjel, párafelhőt fújva elbőgi magát, majd komótosan elindul. Ekkor veszem észre a körülötte lévő kíséretet is. Csak jönnek, jönnek, nem akar vége lenni a sornak. Az állandó mozgásban lévő társaságban nehéz a számbavétel, így mindig más eredmény születik. Hol harmincöt, hol harmincnyolc. Népes hárem, kétségtelenül. Vajon a hárempasa rangját, súlyát hivatott jelezni a nagy létszám, vagy csak a szerencse kegyeltje?

Nem kell sokáig lamentálnom. A legvégén jön ő is immár: a bakonyi erdők koronás – de micsoda koronás! – fejedelme. Erőtől duzzadóan, méltósággal, uralkodói fölénnyel kíséri udvarnépét. Már majdnem a lesemmel egyvonalban vannak, így kényelmesen szemrevételezhetem a koronás urat. A bal száron szemág, jégág, középág, felül négyes korona. A jobb oldalon ugyanez, csak azzal a különbséggel, hogy a középág után azonnal koronaág található. Szinte úgy tűnik, mintha dupla középág lenne. Nyolc kg körüli, páros tizennégyes. Agancsa szinte hiba nélkül beleültethető a képzeletbeli téglalapba.

Kímélendő, jó középkorú, reményteljes, örökítésre méltán jogot szerző bika. Drukkolok neki, hogy erőnlétét, helyzetét még hosszú évekig megőrizhesse, és kiváló tulajdonságait örökíthesse.

Ebben a pillanatban eddig nem hallott, idegen tónusú bőgés hullámzik át a tarvágáson. A fejedelem, mintha lándzsát döftek volna belé, megpördül. Magasra tartott fejjel, megfeszült inakkal, kitágult orrlyukakkal, minden idegével a hang irányába figyel. Fantasztikus látvány! Megfeszült íj! A harckészség szobra!

Ingerült, rövid bőgéssel kérdezi: „Ki merészel a háremem közelébe jönni”? Hogy a kérdésnek nyomatékot adjon, leszegett aganccsal pár métert előre tör. Kihívó, követelőző hang jön feleletül. Ez végképp felbőszíti a koronást. Teheneit egy szempillantás alatt a tisztás másik végébe tereli, ő pedig kihívóan a közepére áll. Gladiátor a küzdőtéren! Testtartása, megfeszült izmai mind az ellenfelet várják.

Ebben a pillanatban mindketten meglátjuk. Kétség nem fér hozzá, én ijedek meg jobban. Közepes testsúlyú bika lépked óvatos kíváncsisággal a koronás felé. Ő talán felfűtött állapotában észre sem veszi, hogy egy „gyilkoló gép” közelít. A bika jobb agancsszára középág után korona vagy villa nélkül, csupasz dárdaként mered előre.
„Gyilkos bika! Vadászok réme!” – állapítom meg ijedten.

Az ilyen egyedet kötelezően ki kell lőni, párbajozáskor ugyanis a sima dárda nem akad meg az ellenfél agancsán, így akadálytalanul hatol annak a testébe, nem egyszer halálos sebet ejtve. Egy idő után az ilyen bika rájön, hogy milyen veszedelmes fegyver birtokosa, és megy neki válogatás nélkül a jó képességű bikáknak, akiket nem egyszer sikeresen elver a hárem mellől, sőt halálosan meg is sebesíthet. A baj kettős. Egyrészt szépreményű egyedeket gyilkol, másrészt tehénhez jutva örökíti nemkívánatos, hibás tulajdonságát. Nem véletlenül szisszentem hát fel, meglátva, ki közelít.

Nem marad idő a puskám után nyúlni, mert a gyilkos agresszívan támadásba lendül. A koronás az utolsó pillanatban rutinosan oldalra lép, és az ellenfél lendületét kihasználva, azt agancsánál fogva, egy csavaró mozdulattal térdre ejti. Ez láthatóan meglepi a támadót. Alig tápászkodik azonban talpra, egy újabb fergeteges roham újra ledönti a lábáról. Ahogy csülökre kap, konokul megint szembefordul, ám az utolsó pillanatban feladja… megpördül, és sebes vágtával elinal. A győztes diadalmasan utána bőg. Mire megijedhettem volna, már túl is voltunk a párviadalon.

A riadt szemű asszonynép csülkeibe is visszaszáll az élet, és uruk biztatására elindulnak az árnyat adó, megnyugvást hozó nappali pihenőhely felé. Tekintetem még sokáig kíséri a fehérre fent, gyertyaként világító ágvégeket.

Pihenj bajnok! A mai harcnak vége. De ne feledd! Holnap újra nap lesz… talán újra harc lesz, aztán megint… és megint…

A reggeli látomásnak vége, indulnom kéne nekem is a nappali pihenőhelyem felé. Mégsem mozdulok. Hagyom, hogy az ébredő erdő friss leheletével, zsongásával, ezerhangú madárénekével marasztaljon. A reggel emléke, az ősz elmúlást idéző színei, a langyos, simogató napsugár kábult, mélabús hangulatba hoz. Valahol mélyen szívszorongva sejtem, hogy eljön az idő, amikor mindez nagyon fog hiányozni…

Pintér Gábor
2008. július 5.