Lakos Gergely:
HAJNALI SZARKÁZÁSOK

A tavalyi vadászévadom elég silányra sikeredett, de aztán az év végén feléledt a remény, hogy egy kicsit javítsak a statisztikán. December elején összefutottam egy ismerősömmel, aki a szomszéd falu területén vadászik és elpanaszolta, hogy hiába jár ki állandóan hajnali szarkalesre, azok valahogy nem tudnak elfogyni. Sőt mi több, újabban egyre több dolmányos is feltűnik a hajnali lesek idején, valamint egy rókát is sikerült terítékre hoznia a közelmúltban. „Nocsak! Te vagy az én emberem!” – gondoltam magamban. „Nemcsak, hogy dúvadazik, de képes rendszeresen korán kelni, kimenni és fagyoskodni ...és még a sikertelenség sem riasztja el.”

– Attila, nem akarsz engem is kivinni párszor magaddal? – tértem egyből a lényegre – több szem többet lát, több puska többet tud lőni.
– Dehogynem bátyja. Szólsz, hogy mikor érsz rá, és már mehetünk is! – fogadta készséggel felajánlkozásom.
Hát így alakult, hogy december közepétől január közepéig szinte minden hétvégén szarkákat űztem, lestem, és bizony volt mit tanulnom ezekről a madarakról.

December második hétvégéje; december 14.; Advent második vasárnapja:
Előző napon disznóölés volt nálunk, így egy kicsit fáradtan, zsibbadtan dörzsölöm ki az álom utolsó morzsáit a szememből, majd a jóleső melegben felülök és még pár percig hallgatom a sötétségben, ahogy párom békésen szuszog mellettem. „Hát igen. Van, aki még csak kóstolgatja a vadászat ízét!” – gondolom, majd ahogy lassan életre kelek, felkapcsolom a lámpát a szobában, és öltözködni kezdek. Több nadrág, termo zokni, polár pulóver, lesruha, kalap a fejbe, és két korty kávé közben jólesően nyugtázom édesapám jótékony gondoskodását, mert ahogy tekintetem a kandallóra téved, észreveszem, hogy friss hasábot nyalogatnak körbe a lángok. „Ezt csak pár perccel az ébresztőm előtt tehette rá az öreg.” De aztán eszembe jut, hogy ő most fekvő beteg, úgyhogy csak édesanyám lehetett.

Miután lenyelem a keserű löttyöt – amit a fene se tudja miért, de hidegen és cukor nélkül szeretek inni reggelente –, előveszem a puskát, felmarkolok egy tucat skeet töltényt és mivel a környéken sok róka szaladgál biztos ami biztos alapon elteszek pár 4 mm-es sörétet is. Néhány perc vezetés után oda is érek meghívómhoz, aki már szinte a kapuban várt rám. Beiratkozunk, majd egyből a kiszemelt területre megyünk. Jól ismerem a környéket, sokat jártam már itt. Két turján fekszik egymáshoz közel, mindkettőben hatalmas feketenyárfák állnak, mutatva, hogy itt egykor sokkal vizesebb volt a vidék. Attila, a meghívóm, a kisebbik nádfolt bal oldalát célozza meg, engem átirányít a szomszédos zsombékhoz. A két turjnánt egy galagonyákkal és kökénnyel sűrűn benőtt árok köti össze. Én ennek az ároknak és a turján által bezárt háromszög csúcsába álltok, mert innét jól belátom az előttem elterülő terepet.

Egy darabig még hallgatom a téli éjszaka csöndjét, amely annyira különbözik a tavaszi, nyári éjek vibráló zsongásától, mintha valaki egy toronyból nézi a karnevált, vagy ő is lent tolong a tömegben. Az egyik esetben csak hang és színfoszlányok tömege jut el hozzá és kívülállóként szemléli a csodát, a másikban ő maga a tömeg, együtt hullámzik annak minden hangjával, színével, illatával, lüktetésével. Az egyik kristályos képet fest a valóságról, a másik maga a valóság, amit át kell élni. Mint a fagyos téli hajnal, amelyben még az égbolt is kristálykupolaként veszi körbe az embert, ami a nap első érintésére darabokra hullik és a várakozással teli tavaszi éjutó, amikor az embert elragadja az a fény és meleg utáni vágyakozás mely a hajnal első sugaraival érkezik és szerelemre lobbant minden élőlényt erdőn-mezőn.

Gondolataimba révedve alig hallom az első cserrenést, ami a hátam mögül érkezik, de amint eljut az agyamig, egyből egy gondolat fészkeli be magát a fejembe: lehet, hogy rossz helyen állok? Hiszen, ha jobban belegondolok, a szarka a sűrűt szereti, és van ennél bozótosabb kijárata is a turjánnak. Nosza, gyorsan át az árok túlsó oldalára! Ahogy átverekszem magam a kökény és galagonya sűrű szövedékén, már hallom, hogy jó volt az elképzelésem. Erre tartanak a szarkák miközben halkan csörögnek egymásnak. Várok, nézelődök. Szinte kívülállónak érzem magam ezen a reggelen. Kívülállónak, aki életet rabolni jön, a hideg által amúgy is megtépázott természetbe.

Aztán egy csörrenés tőlem balra, gyors duplázás és a szarka már esik is le a turjánba. „Hű, ez könnyen ment! Mit magyaráznak az öregek, hogy szarkát lőni nehéz? Csak tudni kell, hogy hova álljon az ember.” – bízom el magam, de a természet azonnal visszatromfol. Több madár nem jön felém, mind eloson a tőlem még vagy 60–70 méterre lévő másik árok szélén. Attila felől két durranás is hallatszik, de aztán ott is csend. Várok még, majd töltényt cserélek és néha meg-megfújom a nyúlsíró sípom. Semmi. Se zörgés, se szuszogás, csak a fenyőrigók állandó zsivaja, mely olyan erős, hogy még este is azt hallom cseng vissza a fülembe.

Pár perc múlva megcsörren a telefonom:
– Még tíz perc, aztán vége. Ok? – halk suttogás, majd én is suttogva válaszolok:
– Rendben. Menj ki a turján szélére, ott felveszlek.
Suttogok, mert érzem, pusztán ottlétemmel sem illek bele a téli reggelbe, nemhogy még hangot is adjak.

Ahogy ott állok és próbálom minden részletét megjegyezni a tájnak, egyszer csak motoszkálást hallok tőlem jobbra, a kökényes túlsó felén. Odanézek, és meglepetésemre tőlem nagyjából öt méterre egy rühes, sovány róka próbál átbújni a bozóton. Meglepetésemben azt sem tudom, hogy mit csináljak. „Sűrű a bozót, oda nem akarok belőni, meg hát igen közel is van...” tépelődöm, de aztán ahogy egy kicsit tisztább helyre ér a koma, emelem a puskám, mire ő is felfedez. Megtorpan, és talán ez a szerencséje, mert elé lövök. Ilyen közelre még nem terít a puska, pár centiméter átmérőjű lyukat vág a raj a földbe, ahogy becsapódik. Persze a vörös frakkosnak sem kell több, már perdül is meg és amíg az előbb csak lopódzott, addig most szinte villámként töri az utat a tüskés gallyak között. Ahogy odaér a nyíláshoz, amin átjöttem, szól a második cső is, de mintha egy kicsit lemaradtam volna, mert nem látom jelét a találatnak. Sajnálom, hogy így elhibáztam, de hát mit csináljak? Ezen változtatni már nem lehet.
Elmegyek, keresgélem a szarkát a sűrűben, nem találom meg. Szomorúsággal vegyes nyugalommal megyek vissza az autóhoz, majd felveszem Attilát és miközben autózunk hazafelé, már meg is beszéljük, hogy a következő hétvégén újra kimegyünk.

December 20. szombat:
Előző este elég későn sikerült lefeküdnöm, de azért most is felébredtem az ébresztő első csipogására – mint mindig, ha valami fontos esemény vár. A ruháim kikészítve, nekem már csak bele kell bújnom. Hát igen. Jó érzés, ha valaki gondoskodik az emberről: Márti (a párom) tegnap este munka után még előkészítette a vadászöltözékem és a meleg zoknikat. Mivel elalvás előtt a sötétben még azzal köszöntünk el egymástól, hogy majd reggel eldönti, hogy jön-e. Megpróbálom felébreszteni. Álmosan közli, hogy ő most inkább pihenne még, így nem is nyaggatom. Öltözés után a konyhába menet még megpakolom a kandallót, majd egy hörpintéssel elintézem a reggeli kávét. Magamhoz veszem a puskám, a töltényeket és az elmaradhatatlan sípot, majd irány Tatárszentgyörgy. A hőmérő –9 fokot mutat, a hó pedig ropog a kocsi kerekei alatt amikor félreállok Attiláék háza előtt. Mint a múltkor, meghívómra most sem kell sokat várni. Egy-két perc és már robogunk is ki. Ahogy lefordulok a kövesútról, lekapcsolom a fényszórót és a hajnali derengésben csodálom a téli tájat. Mindenfelé zúzmarás ágak, bokrok, nád, … csodás ez a sok fehérség!

Attila kiszáll a múltkori helyénél és elköszönünk. Én is is átmegyek a már jól ismert sarokhoz, és a bokorba beállva csodálom a téli napfelkeltét. Persze a rigók már itt zajonganak mögöttem, de most valahogy jólesik. Már nem érzem magam annyira idegennek ebben a tájban, mint az előző alkalomkor, de azért még ott motoszkál valami megfoghatatlan érzés a bensőmben. Mivel sehol egy csörgés vagy károgás, megfújom a sípom. „Legalább róka jöjjön, ha már más nem akar megtisztelni.” – gondolom, de a sípra nem jelentkezik egy ravaszdi sem. Várok még egy kicsit, majd ránézek az órámra: hét múlt öt perccel. „Hát igen, ilyenkor kellene egy normális embernek a másik oldalára fordulnia a párja mellett, nem pedig itt fagyoskodni” – zsörtölődök, de mintha csak el akarná hessegetni az ilyen vadászhoz nem méltó gondolatokat, megcsörren mögöttem egy szarka. Figyelem-figyelem, de nem látok belőle semmit. Aztán még pár nyöszörgésszerű hang és újra csend. „Mi van itt? Hát nem felém kellene jönnötök?” mérgelődök, de aztán eszembe jut, hogy a múltkor is másfelé csorogtak ki a frakkosok a turjánból.

Január harmadika, szombat
A dolog úgy alakult, hogy a két ünnep között sikerült többször is kijutnom vadászni, de inkább csendes megfigyelő voltam, mert nem akart összejönni még egy lövés sem, nemhogy sikeres is legyek. Meghívóim azért csipegettek a szárnyas tolvajok közül, hol egy szarka, hol egy dolmányos esett áldozatául a hajnalai keléseinknek és a kitartásunknak. Egy kicsit azért már bántott a dolog, hogy Diana így cserben hagyott, de mivel fiatal vadászként időből áll a legtöbb a rendelkezésemre, újra és újra próbát tettem.

Aztán ezen a hétvégén újra Attilával és a párommal lestük a hajnal titkait és persze a „jómadarakat”. Mivel előző nap sem sikerült komolyabb lövéshez jutnom, így megbeszéltük, hogy ma máshova megyünk. Ez a hely nem volt messze az előző leseink színhelyétől, így itt is bőven számíthattunk varjúfélére, szarkára, csak abban bíztunk, hogy mivel itt egy tanya is van, hátha amellett koncentrálódnak a leendő zsákmányaink. A tanya mellett futó út melletti erdősorra terveztük a lest, mert megfigyeléseink szerint ide ülnek fel a madarak mielőtt átrepülnének a tanya melletti trágyadombokhoz kutakodni. Ez a kis erdő egy olajfákkal tarkított kökényessel kezdődik, aztán akácokkal folytatódik, végül egy telepített fehérnyarasban végződik, majd egy öreg, évszázados feketenyár vigyázza a fiatalok gyarapodását, növekedését. Körben pedig mindenfelé szántók – csak több száz méterre kezdődik egy másik erdő. Meghívóm a olajfák tövébe áll be, majd ahogy int a kalapjával, már indulunk is a mi helyünkre, az öreg nyár alá.

Az autót bő lőtávra állítom le egy sűrű kökényes mögé elbújtatva, mi pedig pedig beállunk az öreg hagyásfa alatti galagonyák közé. „Hajnalban –3 fok volt, de most mintha hidegebb lenne” – szólok páromhoz, aki igazolva a megállapításom dideregve közelebb bújik hozzám. „Szegény... még nem tudja, hogy mennyit kell fáznia mire kiérdemli nálam a vadász titulust, hogy aztán még mindig a szárnyaim alatt, de már puskával a kezében járhasson a vad után, miközben vacog a fagytól, didereg az esőtől, a hótól, izzad a fülledt nyári melegben, míg végül meg nem tanulja, hogy ez bizony vele jár a vadászattal, és éppen attól szép egy vad elejtése, hogy hosszas küszködés – esetleg szenvedés – árán jut el a Vadász a sikeres lövéshez. Szegény... épp olyan kitartó, mint én, így biztosra veszem, hogy el is fog érkezni mindaz, amire az előbb gondoltam” – töprengek és megsimogatom az arcát, mire elmosolyodik. Gyönyörű ez a reggel!

De félre az érzelmekkel! – most vadászni jöttünk, és a vad nem vár. Minden figyelmetlen pillanat a leendő zsákmány elvesztését jelentheti. Elfordulok páromtól és újra az eget vizslatom, de hiába. Semmi. Ránézek a fegyverre és döbbentem veszem észre, hogy deresedik. A kutyafáját! Erről nem volt szó! Percről percre hűl le a levegő. De pszt! – szólok inkább magamnak, mint Mártinak, mert a távolból két szürke közelít. Egyből kimelegszem és már emelném a puskám, amikor Attila felől eldördül egy lövés és a dolmányosok hangosan méltatlankodva irányt váltanak. „Remélem ez megvan, mert épp lőhettem volna.” morgok magamban és Márti nyugtatgat, hogy majd jön még másik. De sajnos nem lett igaza. A varjak kiszúrták, hogy hol állunk és felültek egy távoli akácra. Onnét kárognak mérgesen felénk és eszembe jut a számomra egyik legnagyobb író Fekete István Vukja, amiben a varjak igencsak otromba szavakkal korholják a kifigyelt rókákat. Önkéntelenül is elnevetem magam, de inkább kínomban nevetek, mint jókedvemben.

Az idő pedig csak hűl, hidegszik és egyre jobban csípi a szabadon maradt részeit a kezemnek, az arcomnak. Hátranézek a páromra, aki a távolt figyeli: „Egy róka.” Nézem, de nem látom. „Hol? Ott elöl, a szántás szélén, ahol az a bokor áll.” Aha! – így már könnyebb. Előttünk csak egy bokor van, olyan háromszáz méterre tőlünk és valóban ott kajtat egy rudi. Gyorsan elő a sípot, de nem reagál rá. A mögötte lévő tarlót kutatja, majd leül és alaposan megfigyeli a szomszéd táblán legelésző őzeket. Pár perc után feláll, újra kutatásba kezd, és szép lassan eltűnik a túlsó erdő fái között. „Hát már soha nem lövök rókát?” – nézek fel az égre, de a tiszta égen kívül nem látok semmi jelt. Párom egyre jobban vacog, megszánom – odaadom neki a kocsikulcsot, hogy visszamenjen, mert az autóban mindig van takaró, pokróc.

Még jó fél óra van a megbeszélt indulásig, de annyira lehűl a levegő, hogy kénytelen vagyok belátni, hogy én sem fogom sokáig bírni ebben a ruhában. Szó mi szó, nem számítottam erre a hidegre. Húsz perc múlva feladom. A kezem odafagy a telefon fém hátlapjához, mikor előveszem, és remegő kézzel hívom Attilát.
– Na, mi van öccse? Nem fagytál még meg? – kérdezi a szokásos stílusban.
– Nem-e? Ha nem akarsz sétálni hazafelé, akkor induljunk, mert mindjárt idefagyok a röghöz – válaszolom, de aztán eszembe jut valami.
– Attila, te hogy állsz? Kibírod még egy kicsit?
– Én-e? Hogyne bírnám. Ebben a rekkenő hőségben? Miért? – villanyozódik fel.
– Arra gondoltam, hogy autóval elkerülnék a szomszéd fasor felé. Hátha az ottani varjak elnéznek feléd.
– Rendben bátyja, menjél! – kapom meg az engedélyt.

Visszasétálok az autóhoz, vacogva pakolom el a fegyvert, a töltényeket, a tarisznyám és már ülök is be az autóba indítani. Ránézek a hőmérőre: – 13ok. „Hű a mindenit!Hát csoda, hogy fáztunk?” – szörnyülködök. Hát erre tényleg nem készültünk fel.

Elindulunk. Szépen csorgunk lefelé a földúton Kunpeszér irányába, majd a következő dűlőre befordulva már a varjak felé haladunk. Észre is veszek párat az egyik fán. Nehezen akarnak felkelni, de lassítok, mire ők csak elrúgják maguk alól az akácot és tovasiklanak pont Attis irányába. „Na, arra jó irányba mentek.” Dünnyögöm kajánul, majd továbbmegyünk. Pár száz méterre újabb varjak az út szélén, és ez megismétlődik még párszor. Kiérek a kövesútra, majd kétszáz méter után ráfordulok a tanya melletti földútra. Pár perc múlva odaérünk Attilához, aki nagyban keres valamit a bokorban. Kiszállok, megkérdem mit keres, mire mondja, hogy egy szürke esett be a bokrok közé. Pár perc és meg is találjuk. „Na, te se eszel több kisnyulat!” – mondja, és kérdésemre beszámol, hogy hajnalban egy szarkát lőtt, aztán semmi nem jött felé. Minden elkanyarodott még lőtávon kívül. Kiszúrták. Aztán mikor végigmentem a szomszédos dűlőúton átrepült fölötte egyszerre vagy hét-nyolc dolmányos is, amikből ezt az egyet sikerült kiemelnie, egyet pedig sebzett. Az ő örömöm, az enyém is. Együtt mosolygok, nevetek vele. Hazafelé persze megvitatjuk, hogy ez a hely sem jobb, mint az előző, tehát legközelebb visszamegyünk az eredetiturjánokhoz.
–  Jövő héten akkor új próba – mondja Attila mielőtt elválunk.
–  Úgy legyen! – felelek rá, aztán megemelem a kalapom és már megyünk is haza a meleg szobába, ahol vár a tea és a meleg takarók.

Január 11., vasárnap, az Újév első sikeres vadászata
Párom a múlt héten igencsak megfázott, így nem erőltetem a kijövetelét. Ahogy hajnalban elválok tőle, még azért utánam fordul, hogy a vigyázzak ám magamra, de már bújik is vissza a meleg takarók közé.

Nincs olyan hideg, mint az elmúlt héten-nem volt ritka a 13–17 fokos hideg sem-így lehet, hogy eltúloztam a felvett ruhák mennyiségét... „no, sebaj! Majd legfeljebb sétálok és nem futok a lelőtt szarkáért!” – csapom el a dolgot egy mosolygással. Pár perc alatt Attilánál vagyok, de mivel korán van még, elmegyünk a közeli kocsmába és iszunk egy kávét. Elég furán néznek ránk a törzsvendégek, de hát én meg az ő reggelijüket furcsállom, tehát kiegyezek magamban egy döntetlennel. Halkan, az éj hangulatát még nem feledve beszélgetünk Attilával, miközben a hajnali kocsma füstös hangulata eluralkodik rajtam. Hétvége van, nyugodt vagyok és reménnyel teli állok az elkövetkező órák elibe. Pár perc után elindulunk, de még kint is érzem magamon a dohányfüst szagát, mintegy kilopva a természet érintetlenségébe egy kis darabját az emberi gyarlóságnak.

Idekint minden tiszta, a levegő olyan friss, hogy szinte megpendül, ahogy a talpam alatt a fűszálak roppannak. Most ugyanannak a hatalmas turján bokros kijáratának két oldalára állunk le, egymástól jó ötven méterre, de a közöttünk húzódó nádas-bokros-jágerkenderrel tarkított turjántól még csak nem is halljuk a másikat. Beállok egy nádfolt mögé és hallgatózok. Az előző hetekhez képest szinte pezseg a nádas. Bent a turjánban egy vágytól tüzelő róka kaffog pár után, amire a turján túlsó oldaláról érkezik válasz. Megfújom a nyúlsíró sípom, mire elindul a neszezés felém, riasztanak a sűrűben éjszakázó fácánok. Aztán tőlem másfél méterre megáll, majd egy hangos csörtetéssel adja tudtomra, hogy kiszagolt a koma. „Ha te így, hát én is így!” – gondoltam, mire újra megfújtam egy másik sípot, a sivalkodó nyúl hangját utánozva. Hátha akad még kíváncsi róka a környéken. De nem róka felelt a sípra, hanem hangos csörgés közelített. Aztán már vágódott is ki a fejem fölé egy szarka. Az első lövés levitte a farkát, mire megperdült a levegőben, de a második lövésre beesett a nádba. „Megvan az idei első!” – ujjongok magamban, de sok időm nincs, mert Attila felől éles csattanás töri szét az éppen újra összeálló nyugalmat. „Ez gyorsan ment!” – gondolom magamban-”Valószínű arra menekültek az enyém társai.”

Most egy kis nyugalom következik. A távolban csörögnek a szarkák, és messze a távoli erdők felől újabb rókakaffogás hallatszik, mire szinte a hátam mögül felelnek. „Na? Hát mégsem hagytál itt?” – lepődök meg, de sajnos nem tudom kiimádkozni a komát a sűrűből. Őt nem is, de ahogy hátranézek, szemem sarkából kiszúrok egy másik vörös bundást. Elég távol van, de ahogy közelít lassan lőtávolba ér. Ekkor megtorpan. Rácincogok, elindul felém, de pár méter után bevált a mellette futó nádba. Hiába cincogok, semmi jelt nem ad, hogy érdeklődne utánam. Aztán kaffogás az irányából és nem messzire tőle egy másik. „Aha! Szóval fűt a szerelem!” Vonom le a következtetést. Hiába no, egy kis napsütés a hosszú tél után és egyből csírázni kezd az élet... megmozdul az élőlényekben valami, és onnantól már nem a test parancsol nekik, hanem a vágy.

Szétnézek, hunyorgok a vakító napsütésben. Jobbra tőlem egy halk csörrenés, majd egy frakkos próbál csendben kirepülni a turjánból, de nem sikerül neki. Az első lövést megint elhibázom, de a másodikra, amit már csak jóformán utánadobok, leesik. Pedig már volt vagy nyolcvan méterre. „Hű, de jó vagyok”-lepődök meg magamon élcelődve. Erre nem is számítottam. Persze meghívóm felől szinte egyből szól a kontra. Ezek szerint voltak még társai az én madaramnak, amik tőlem megijedve arra próbáltak meg kitörni. Ránézek az órámra, ami fél 8-at mutat. „Hogy repül az idő, ha mozgalmas a reggel!” – lepődök meg újra, de aztán eszembe jut, hogy már az előbb is vakított a reggeli napsütés.

Elégedetten nézek szét: szép a táj, pezseg az élet, az ég olyan kék, akár a Balaton késő ősszel. Újra rám tör az a nyugodtság-érzés, mint hajnalban. Szinte érzem, ahogy átszivárogva a bőrömön elhagy az elmúlt hét minden feszültsége, idegeskedése, minden hordaléka és szennye ennek a felpörgött „normális” világnak, melyben mindennapjainkat éljük és átadja a helyét a megnyugvásnak és életerőnek, melyet csak ebben a „külső”, világban érezhet az ember, csak itt töltődhet fel igazán annak a szíve, aki a természetet keresi – pedig alig másfél kilométerre van a falu, mégis csak pár megszállott jár ki ide. Pár perc elmélyülés és mintha más emberként tekintenék szét. Szinte hallom, ahogy a napsütésben pattog a nád, ahogy a melegedő levegő lélegzésre bírja a tél markából szabaduló rögöt, ami egy földillatú sóhajjal kel életre, hogy aztán pár hét múlva már magok milliárdjait ringassa. Érzem, ahogy mögöttem egy széncinege kutat valami ennivaló után, mert nemsokára már a tojásoknak kell az energia. Nemcsak nézem, hanem látom is a hirtelen felgyorsuló világot, a héjákat, a pockokat, a verebeket, a távoli varjakat, a fácánkakast, a tovafutó őzeket... de egyszer csak visszaránt a világba egy hang: Attila felől szól a puska!

Mint aki álmából ébred, úgy fordulok felé és szinte ebben a pillanatban vágódik ki két szarka a nád fölül. Fölkapom a puskát, de az első már túl közel van, így a másodikat veszem célba. Persze elsőre megint csak a levegőt töltöm meg ólommal, de aztán a másodikkal leszólítom a földre. Ránézek a telefonra: nyolc óra lesz öt perc múlva. Megtöröm a puskát, elindulok a madaram felé. Ahogy keresgélem, hallom Attila közeledik átvágva a bokrokon, a nádon. Ahogy átér, kérdem az eredményről, mire közli, hogy ő két szarkának adta ki az ukázt, de már kérdi is, hogy nálam mi volt:
– Tán megtámadtak, vagy háborút indítottál?
– Hát háború az nem volt, de jöttek a madarak szépen... háromtól sikerült megszabadítani a fácáncsibéket az idei évre.

Megemeltük a kalapunk, majd kézfogással gratuláltunk egymásnak az eredményhez. Majd a napsütést élvezve elindultunk vissza az autóhoz.
Az ilyen reggelekért éri meg igazán kijárni. Remélem még sok hasonlóban lesz részünk!

Sajnos azonban az időjárás nem így gondolta. Mentünk volna ki ezek után többször is, de az idő visszafordult a télbe, a nádast újra a fagy szorította markába, a határt hó lepte el, mi pedig nem tudtunk kimenni a járhatatlan utakon. Aztán elkezdődött a kotorékozás és véget ért a február is, úgyhogy most egy jó időig nem kell tartaniuk szarkáéknak senkitől. Most éppen puska nélkül járjuk a határt, de jó ez így – csak kint lehessek…

2009. március 27.