VADÁSZTÖRTÉNETEK

Rosta László:
HA MINDEN SIKERÜL…

Még koromsötét van amikor megállunk az autóval a vadászháznál. Ketten vagyunk, kísérõm Imre, és én a vendégvadász. Na nem olyan nagypénzû „fizetõs” de teljes jogú, egy selejtbakra meginvitált és fõleg szívesen látott vendég.

Barátom, akinek a meghívást köszönhetem, nem tud velünk tartani, ezért egyik vadásztársát kérte meg, hogy kalauzoljon a mai reggelen. Imre velem körülbelül egyívású, alaposan megtermett, nyílt tekintetû ember, úgy érzem megbízhatok benne a mai álmok valóra váltásában.

Itt törtet már elõttem, széles vállai egészen eltakarják a nyiladék világosodó kapuját. Fegyvert nem is hozott magával, úgy látszik teljesen rám bízza a dolog melegebb részét. Ezt a gesztust kellemes meglepetésként értékelem magamban.

Az igazság az, hogy nem érzem igazán jól magam a vendégvadász szerepében. Mint egykori erdész teljes mértékig megértem azt a tartózkodó, visszafogott várakozást, amellyel a kísérõ vadászok – fõleg a hivatásosak –, kezelik mindenkori kliensüket. Megértem, mert igazuk van! Elvégre soha nem tudhatják, hogy kiféle az aktuális vendég. Nincs ráírva a fizimiskájára, hogy zöldfülü kezdõ, akitõl bármilyen könnyelmûség kitelik, vagy tapasztalt vadász, aki inkább futni hagyja a kiszemelt vadat, de nem hozza kellemetlen helyzetbe kísérõjét, fõleg nem veszélyezteti senki testi épségét. Megjegyzem az igazán profi kísérõ hamar kiismeri partnerét, szinte szagáról megérzi, bízhat-e benne, és ehhez igazítja saját viszonyulását.

Míg ezen a bonyolult problémán töprengek kiérünk a nyiladék végére. Robosztus magasles tornyosul elõttünk, azon túl pedig éppen kibontakoznak a párából a hatalmas bíborheretábla kontúrjai.

Társam némán int felfelé és én már kapaszkodom is a nyirkos létrafokokon a „hochstandra”. Rövid fészkelõdés után elhelyezkedünk. Imre gondosan a fenekem alá tol egy jókora darab birkabõrt, ami jól jön ebben a latyakos õszi hajnalban.
– Töltse meg, most már bármi jöhet! – bök a puskám felé, aztán érdeklõdve pislog a szokatlanul hosszú csövû fegyverre.
– Hat és feles ugye? Na majd meglátjuk.
Én is így gondolom és mivel már szépen világosodik mindketten szorgalmasan távcsövezzük az elõttünk-alattunk elterülõ haragoszöld heretáblát. Egyelõre úgy tûnik üres a legelõ, nemhogy õz, de semmiféle élõlény nem mutatkozik. Húszperces néma szemlélõdés után kis nyomást érzek bal könyökömön. Arra fordulok és kísérõm tekintetét követve örömmel látom, hogy termetes vörös róka lép ki a fenyõfiatalosból és keresgélni kezd a herében.
– Lõje meg – súgja –, ûgyis sok van belõlük.

Mivel õzet továbbra sem látok nekikészülök a lövésnek, bár megfordul a fejemben, hogy a rendkívül gyors expanzív lövedék valószínûleg tönkreteszi a bõrt. Nincs messze a koma, tán ötven méterre lehet és elmerülten egerészik. A lövés kettéhasítja a hajnali csendet és a róka egyszerûen eltûnik a kétaraszos bíborban.
– Gratulálok! Ez helyben maradt – mondja halkan Imre, én pedig új töltényt ismételek a csõbe.

Már egészen világos van amikor a szemem sarkából jobbról észreveszek egy újabb rókát, amelyik jóval messzebb van ugyan, de talán még szebb mint az elsõ volt. Kérdõn nézek társamra, aki biztatóan bólint és a szálkereszt már rá is táncol a róka hátára. Dörrenés és megismétlõdik az elõbbi jelenet. A zsákmány tûzben marad, eltûnik a magas növényzetben. Imre ragyogó arccal nyújtja felém lapátnyi tenyerét.
– Újfent gratulálok, nagyon belejött! – mondja és még a hátamat is alaposan megdöngeti. – Hát igen! A legjobb kapcsolatteremtõ, bizalomerõsítõ vendég és kísérõ között a jó lövés – állapítom meg magamban és önbizalmam barométere jelentõsen emelkedni kezd.

Közben feljön a Nap és Imre úgy dönt, hogy lesrõl szállva cserkeléssel próbáljuk megtalálni a remélt selejtbakot. Térdig gázolunk a gazdag takarmányban, egyikünket sem zavarja, hogy pillanatokon belül csuromvízes lesz a nadrágunk. Gyönyörû a reggel. A Nap mögöttünk kel és mi egy bokorsor felé óvatoskodunk, azon túl sejtjük az õzeket. Alaposan meg is lepõdünk amikor csaknem közvetlenül elõttünk három õz perdül ki a magas gazból – két suta és egy jól láthatóan gombnyársas bak.

– Lõni! – hallom kísérõm hangját és én meglehetõsen hebehurgyán lövök a kis bakra, ami pedig alig húsz méterre megtorpan és jó õzszokás szerint felém figyel. El is hibázom rendesen és persze a második lövést már nem várja meg, eszeveszett vágtában tûnik el társaival együtt. Dühös vagyok magamra, de kísérõm vigasztal.
– Nem baj, a fontos, hogy nem sebezte meg. Hamar találunk másikat.

Igaza lesz, mert amint elõttem cserkelve kiles a kukoricatábla sarkán már vissza is kapja a fejét.
– Kint csipeget a bak, lõhetõ villás! – súgja, de még távcsõvel is megnézi.
Miután helyet cserélünk én is megpillantom az elfelé bóklászó õzet, amelyik bizony elég messze esik.
– Mindenképpen megpróbálom – döntöm el magamban –, de nem innen, hiszen a tükrébe mégsem lõhetek. Társam már mutatja is az irányt.
– Mellettünk az árok, annak a fenekén kússzon elõre úgy ötven lépést és onnan próbálja meg!

Jó az ötlet, már ügetek is a valamikori meliorációs csatorna alaposan benõtt alján a mutatott irányba. Mikor lihegve, fülig lucskosan megállok azon a helyen amit már jónak vélek, kinézve hiába nyújtogatom a nyakam, semmit sem látok a magas jágerkendertõl. Pedig a bak ott van, hiszen Imre biztatóan hadonászik és buzgón távcsövezi.

Párat balra lépek és most már én is látom az õzet. Keresztben áll és gyanakodva kémlel felénk. Nincs mire várni, lõnöm kell, mert a szél felõlünk lengedez és azt nem soká állja a bak. A fegyvert markoló bal kezemet a mellettem árválkodó kecskefûz karvastagságú törzséhez szorítom, és amikor a cél közepére áll a szálkereszt meghúzom a ravaszt. A dörrenés után semmit sem látok, de nagy baj nem lehet, mert Imre kalapját emelve jön felém és közben kiabál.
– Így kell ezt csinálni! Fekszik a vad. Gratulálok! – és már szorongatja is csalánmarta, izzadt tenyeremet.

Együtt lépkedünk a harmatos fûben a rálövés helyére, aztán… igen ott fekszik elõttünk a fiatal selejtbak már végképp megbékélve a világgal. Míg Imre töretet készít én a zsákmány mellett guggolva a világos, villás agancsot simogatom, tapogatom és… és nagyon boldog vagyok.
– Üdv a vadásznak! – hallom és remegõ kézzel tûzöm a megvérzett gallyat kalapom mellé. Hát igen! ennél többet már nem adhatott nekem a mai reggel. Örömömben külön színfolt, hogy kísérõm velem ünnepel, derüs arcán nyoma sincs semmiféle visszafogottságnak, a néha tapasztalható fanyalgásnak.

Legott tegezésre fogja a beszédet és máris felém nyújtja a kis fémflaskát, amit most igazán nincs okom és jogom visszautasítani. Meglékeljük a bakot, a többi már a vadõr dolga. Jó hangulatban ballagunk a magasles felé, és közben megállapítjuk, hogy 187 lépésrõl adtam le a sikeres lövést. Útközben felszedjük a két rókát. Szõrük már nem hullik, így egymás mellé fektetjük õket a csomagtartóba.

Néhány perc múlva a gyümölcsöskert valaha aszfaltos, ma már ugyancsak gödrös útján zötyög velünk az autó, amelyben egy maradéktalanul boldog nimród és egy elégedett kísérõ vadász emésztgeti a mai csodás hajnal történéseit.