[…] Künn a ház elõtt megállott a gazda, egyenesre húzta magát, és széjjeltekintett a hajnali csendben. Magas, szikár férfiú volt; a lába kiváltképpen rengeteg hosszú. Erõs bakancs komorkodott a lábán, s a vedlett harisnyája fölött csak egy báránybõr mellény lebegett a szikár vállain. A fején foltosra fakult, fekete kalap üldögélt, kissé a jobb fülére dõlve, lekonyult karimával. A bajusza még feketének tetszett abban a gyenge derengésben, de az idõ keréknyoma, a pillogó csillagok halovány fényében is, jól meglátszott az arcán.
Bizony, túl lehetett már a hatvanon is.
Figyelve, keményen állt az öreg; s ahogy csontos arcát hízelegve körülfolyta a derengés, már ki is lehetett találni, hogy kicsoda õ.
Páll Mózsa volt.
A gondozott tanya öreg gazdája, s nagy vadász is valamikor. De hát, lejárt már a vadászos idõ! S amióta lejárt, azóta bizony a váltakozó õszök avarja egyre hull a vadûzõ parázsra, hogy azt elfojtsa benne.
De azért egy-egy szem izzik még abból a parázsból!
[…] De ebben a pillantásban mintha meg is állott volna, mert valami zaj röppent a fülébe. Valami ágtörés reccsenõ zaja. Nehéz, mint az ólom. Hegyes fülekkel figyelt az öreg, de az elõbb rosszul vette talán a zajt, mert csupán a forrás vize csörgedezett. Igen, a közeli vályúnál csorgott a víz, a hosszú csorgón végigfutva, s onnét belé a vályúba, vidáman mondikálva. Csuda, milyen hangosan szólt s milyen éles tisztasággal! Mintha apró ezüstcsengők szóltak volna a nagy égerfák felõl, melyek a pityókaföld belsõ szélén állottak, nem messze az erdõtõl. Onnét csilingeltek az egybefutott vízcseppek, olyan üde és megkívántató hangon, hogy pogány legyen vagy félhalott, akinek kedvét az ivásra fel nem csengették.
Páll Mózsa nyelt egyet, mint aki szomjas lett hirtelen. Iszik egyet, gondolta magában; iszik abból a gyöngy-vízbõl, ami nemcsak a szomjúságot veri el, hanem az egészséget is bizton táplálja. Egy mázas csupor is áll ott, bütüben, a vályú bal párkányán; ott áll az évek óta, a mázát már itt-ott lepattogva, de úgy áll minden idõben, hadd ihassák bármikor bárki.
Hát egyenesen arra vette az irányt az öreg.
Mindjárt egy almafa állott ott, belől a vályú alatt; majd tovább egy vadbodzafa, bokros elterjedésben. Átment az almafa nagy árnyékán, fejét a maga súlyára eresztve, s inkább csak természetes kívánsággal a szájában. Aztán előrebújt a családos bodzafánál is, ahonnét már csak három lépés volt a vályú, egy kicsit oldalos helyen, háttal az erdőnek s arccal, egész hosszában, az érkező felé. Már ott csorgott, gyöngyöző hidegen, ott csorgott a hosszú vájatos rúdon lefelé, s a rúd végiről belé a vályúba, a csillámló tó tetejére, kicsi szökkenésseI. S ott állott a mázas csupor is, az első párkányon, kuporogva ott derengett.
És már nyújtotta is Páll Mózsa a jobbik karját, hogy elvegye a csuprot. De félúton, mint a döbbenet, megállt a karja.
Egy vadkan ivott a vályúból.
Nekibújva ivott, a túlsó oldalon, éppen a csorgató rúd mellett. Bozontos, vad feje fekete rettenetben látszott s a háta gerince ugyancsak. De a gerincen alól elfödözte a vályú, amely úgy állott Páll Mózsa előtt, három méter hosszúságban, mint egy isteni korlát, tele fekete vízzel, minek a tükre, a csorgató rúd alatt, szüntelen csipogott, mint a madár.
Szörnyű volt és tömegfekete a vadkan. Akár ezer és egy baj tömött halomban. Végig a borzán elömlött a virradás; s a szájáról pedig, ahogy a fejét hirtelen felemelte, visszacsorgott gyémántos fénnyel a víz, az agyara sárgán meredt ki a pofájából, s a két szeme pedig, mint a tömötten villogó szurok, olyan volt.
De nem mozdult, csak a szeme fúrt át a vályú felett.
– No, most vége az életemnek! – villant a veszély az öregben, de már villant az is, hogy mit tegyen. Hanem az agya csak lapult, mintha görcs ütött volna belé. Egyedül a karja mozdult, az agyát megelőzve, biztos és gyors mozdulattal, s a fejsze nyelét marokra vette.
Úgy állt, a vaddal szembemeredve.
S a vadkan is úgy, vele szemben, a túlsó oldalon.
Álltak egymásra meredve, vakmerő akarattal. Vártak mind a ketten. Majd aztán, talán az ösztön vagy tán az értelem sugalmára, Páll Mózsa előbbrecsúsztatta a jobbik lábát, s utána a balt. Mintha csak a föld vinné közelebb. Hanem akkor, másfél lépésre a kantól, valami kavics megreccsent a lába alatt. S abban a pillantásban, kezében a fejszével, előre is hajlott, mint a szíj. A mozdulatra azonban a vadkan is ugrásra feszült, hanem a fejsze már villant és lecsapott. Belévágott a vályú peremébe, a vadkan pedig nyaffanva zökkent a helyére vissza. S ott, a vályú túlsó oldalánál, nyögve kezdett röfögni, s az agyara is csattogott már, s habzott a szája. Gyűlt a hab egyre, ellepte az agyarakat, s belé-belészottyant a vályú tiszta vizébe, melynek a színén továbbúszott a hab, sárgán és vérrel is vegyülve.
Virradni kezdett.
A fény körülfolyta lassan a kant, s a kitúrt habot egyre jobban megfestette a vér. A vágás is látszott már, amit a fejszével ejtett az öreg; ott sebhedett a vadkan két agyara között, közel a jobbik orrlikához, kétfelé osztva szinte az ormányt.
A víz madaras hangon csorgott-pityegett, a vadkan pedig morajlott, s túrta a habot. Hanem az öreg is, a vadvér láttán, egészen keményre vált, s úgy feszült szembe a kannal, mint az acél.
Lassan kivirradt.
Körül vidáman virítottak a guzsalyülő virágok, virult a vadmurok fehér karikavirága és a kék pézsma, s a szivárgó víz mellékén a kék nefelejcs. A vadbodza, mint a gyöngyöt, úgy lógatta fekete bogyóit, s piros gombjait a kecskerágó bokor. Pirosra gyúlt keleten az ég.
Páll Mózsa feszülten állt, a vadkan pedig fortyogva túrta a habot. Az idő telt.
Aztán, mint ahogy a fagyban megpattant végre valami, a ház felől felhangzott egy kiáltás:
– Jöjjön elé! Hallja-e?!
A felesége szólt. Nyilván azt akarja megkérdezni tőle, hogy a reggeli ebédhez mit készítsen. De hát könnyű neki. Könnyű mondani, hogy menjen elé, mert a menéssel baj van.
– Hol van, hallja-e?! – kiáltott ismét az öregasszony.
S mintha a hang már közelebb lett volna egy cseppet. S el is iszonyodott rögtön, hogy most immár mi lesz. Mert ha felel, a felesége és a kan is megborzad a szóra; ha pedig nem felel, nyilván odabotránkozik az öregasszony.
Nem felelt.
De egy cseppet hátrább húzódott, majd ismét egy cseppet. Hanem a vadkan, ahogy nőni látta a távolságot, a két lábát a vályú peremére emelte, hogy ugorjék talán. Erre az öreg közelebb húzódott ismét, mire a vad is visszadöccent újból a vályú mögé, tömérdek fejét a peremre fektette, és a véres habot csattogva túrta tovább.
Az őszi harmat fehéren csillogott a fényben.
Valaki nagyapót kiáltott, mire Páll Mózsa is elszánta magát s visszaszólt:
– Te vagy-e, Györke?
– Én! – felelt zengve a hang. – Hát maga hol van?
A vadkan élesen figyelt, s parázsló, kicsi szemével rezzenetlenül fogta az öreget, kinek a pillantása, mint a szeg, úgy rajta volt ugyancsak a vaddisznó szemén.
– Itt vagyok. Gyere errefelé!
– Megyek, megyek.
Csakugyan hallatszott, hogy közeledik Györke. Mint a gyenge gyolcson, mely alig zizzenve suhog, úgy jött a hóharmatos kerti füvön. De még ott lehetett csak, jóval a vadbodza bokrai mögött, amikor hátraszólt neki az öreg:
– Ott állj meg! A bokor mögött!
A legényke megállt. Gondolta, talán játszani akar valamit a nagyapja, ámbár a hangja nem olyan volt. Fürkészni próbált a hang felé, de a sokfias bodzafa elfödözte a nagyapját.
– Itt vagyok a bokor mögött – küldte neki előre a szót.
– Bátor vagy-e? – kérdezte az öreg.
– Ha muszáj – mondta Györke.
– Hát akkor szaladj – folytatta a nagyapja –, s hozd ki gyorsan a medvebőrt!
Nem kérdezett semmit a fiú, hanem elsuhogott gyorsan a ház felé; s majd néhány perc múlva ismét hallatszott, hogy szuszogva törekszik. Megállt a bokor mögött, kifújta magát, s előreszólt:
– Itt van a medvebőr. Mit csináljak véle?
– Bújj a földre, s nyomulj előre, mint egy medve!
Megértette Györke, hogy valami nagy baj van ott a vályú mellett. Farkas talán vagy egy másik medve, aki nem akar tágítani. Érezte jól a veszedelmet, de a játék izgalma bátorságra tüzelte. Lebújt hát a földre, a medvebőrt a fejére húzta, és mászni kezdett előre. Az öreg pedig kormányozta egy-egy kurta szóval, hogy csak bátran, jól a földhöz lapulva s ügyesen előre.
Úgy mászott Györke, mint a sün.
– Itt vagyok – szólt suttogva végre.
A két lábát jól szétvetette az öreg, s mindjárt irányította is Györkét, hogy bújjon a két lába között előre, egészen a vályú oldalába, s onnét nyomja a magasba a medve fejét, de maga ne álljon fel, hanem csak a két karjával nyomja, lassan-lassan. S már érezte is, hogy nyomul a legényke; mert a medvebőr fente a szőrit a lába szárán. Nehezen állta, hogy oda ne pillantson, de szemével a vadkan szemét nem ereszthette el. Csak mint sejtelmes árnyékot, úgy vélte látni csupán, hogy a vályú oldalánál felfelé nyomul a medve feje. Fent a peremnél ki is bukkant az orra hegye, vagy csak a szőre teteje talán, mert a vadkan egy rebbenéssel odapillantott. De csak egy villanás volt az egész, mert a szeme visszaugrott rögvest az öregre, ki, mint egy horoggal, úgy fogta szemével a vadat.
– Lassan s csalogatva! – szólt halkan az öreg.
Sejtette Györke is már, hogy mi az, amit nem tud, mert így suttogott vissza:
– Az egit, milyen mérgesen röfög!
– Dörmögj te is! – dünnyögte az öreg.
S a legényke kezdett is dörmögni lassan, majd a medve fejét hirtelen lökéssel a vályú peremére nyomta, s nyögött is melléje nagy méreggel egyet. De az a nyögés már kettőbe törött, mert abban a pillantásban már ugrott is a vadkan, s az agyarát reccsenve vágta belé a medve tátott pofájába. Hördülve harapott, de akkor a fejsze is villant már, s lecsapott. S a csattanásra kettőbe nyílt rögtön a vadkan koponyája, az agya véresen kiömlött, s egy része belészottyant a vályú vizébe.
A vadkan is elhanyatlott, s szinte kettőbe törve feküdt a vályú túlsó peremén.
Páll Mózsa szusszant nagy sóhajtással egyet, s a fejszét ernyedten a földre eresztette. Aztán fáradt pillantással az unokájára nézett, aki a medvebőr alól éppen akkor bújt elő.
– Hát ez is megvolt – mondta csendesen.
– Megvolt, mert eszünk volt – felelte Györke.
Az öreg megtörölte a keze fejével a homlokát, majd levette azt a rozoga kalapot is, mert verejtékben úszott az egész feje. S ahogy ott állott a tündöklő, őszi fényben, Györke ámulva kiáltott fel:
– Nagyapó! Hát a maga haja egészen fehér!
– Fehér-e?!
– Fehér bizony!
– Hát a győzelmet nem adják ingyenl – mondta az öreg.
Ezen eltűnődtek együtt, s kedves személyükben mind a két nemzedék. Aztán megindultak a ház felé vissza. Piros almák alatt és nagy fényességben haladtak, mert éppen akkor jött fel nagy dicsőséggel a Nap.

(1956)