Ilosvay Ferenc: Hej! A róka
sok vitának volt már szülõje. Számtalan írásban, könyvben olvastam már felõle, számtalan tudós véleményét tanulgattam róla — azt szokták mondani, egyike azoknak a bundásragadozóknak, amelyikrõl mindent kiderítettek, nincs titka már az ember elõtt. Senkivel sem akarok vitába szállni, értelmét sem találnám, mert azért róka a róka, hogy ne csak áldozatait, hanem az embert is elámítsa, becsapja, megtévessze. Csak annyit kívánok jóelõre megállapítani róla, hogy tévednek azok, akik úgy vélekednek — „mindent tudnak a rókáról!”. Annyiban igazuk van, hogy életmódját, körülményeit, táplálékát ismerjük. Kétségtelen, errõl az oldaláról nincs már rejteni valója. De bátran felteszem a kérdést: vajjon ismeri-é valaki tökéletesen a róka „lelkét”? Merné-e valaki biztonságának tudatában kijelenteni, hogy semmi újat nem tanulhat a rókától, nincs olyan cselekedete vörös úrnak, ami meglepné, elámítaná a természetjárót? Nem hiszem. […] Nyári róka, egerészés közben, pocakrengetõ mulatság. Tanyaudvarban, jónéhány házõrzõ kuvasz ellenére beóvakodó róka, jobb szórakozás minden kémfilmnél. Ligetekben, fácánt, foglyot áhítozó, sündörgõ, lapuló róka pedig felér sok-sok érdekfeszítõ olvasmánnyal. Mert a rókánál nem az a fontos — értem megfigyelés, szórakozás tekintetében — hogy mit csinál, hanem ahogy csinálja. A menyétke villámgyors röppenése, ahogy az erdõ harasztján pipiskélõ madarat lefogja, bravúros, de pillanatnyi élmény. A nyest kígyómozdulata, igazszívû emberben — bennem mindig — undort kelt. Túlságosan vérszomjas, túlságosan kegyetlen. A patkány lompossága, mocskos tömege, amint vándorútján meglepi a baromfiólat, hihetetlenül hasonlít a lázadó, rabló emberi hordák tetteihez. A róka azonban minden esetben ötlettel, humorral, elõkelõ finomsággal oldja meg a legvéresebb feladatot is. Ember nem lehet olyan elõkelõ vadász, annyira számító, meggondolt, passzionátus cserkész. […] Többhelyen olvastam már, legkedvesebben Nemeskéri Kiss Sándor „Egyszer volt…” címû nagyszerû könyvében, hogy a rókát nem szabad úgy tekintenünk, mint valamilyen „elsõ számú közellenséget”, melyet tûzzel-vassal kell irtanunk. Nos, a híres, igazi nagy vadász szavához nékem csak annyi hozzáfûzni valóm van, hogy sok bajom volt a rókával, hiszen többszáz baromfi éldegél a tanyában, sok hasznot hajtanak, de bizony nagy tél idején, soha nem bántam, ha a vén Mari néni jajongva szaladt Anyámhoz, hogy — így, meg úgy az Úristen mit tegyen szegény vörös úrral, már megint ellopott két szép tyúkot. Ha Anyám ilyenkor rámnézett, csak ez volt rá a szavam: — Had egyék még néhányat. Azért róka, a csirke meg majd szaporodik tavaszra. Ha nagyon méltatlankodik Anyácskám, hát még azt a néhány pengõt sem sajnálom megtéríteni a „háztartáshoz”, mondván gondolja azt, hogy a piacon keltek el. A róka — nincs igaza ellenségeinek — elsõsorban hasznos (!!!) állat. A csenevész, amúgy is pusztulásra ítélt vadat takarítja el leginkább. Hiszen nem kell csak arra gondolunk, amit a nyúlnál mondottam. A nyúl, már fejlõdõképes süldõkorában is eliszkol elõle, a fogoly nagyon hamarosan felröppen, a fácán ugyancsak. Az a néhány pedig, amelyik egészséges állapotban belebotlik vörös úr fogába, hát Istenem… Amennyivel több kárt okoz az emberek tudatlansága, a falusi kölykök játékos gonoszsága, vagy a vén fejjel is tolvajlásból élõ „kerülõk” és hasonszõrû puskáshivatalnokok „mûködése” — a róka oktalan, gyámoltalan, jámbor állat hozzájuk képest. Felrójják számlájára a kisnyulak ritkitását. Igazuk van. Csak azt felejtik el, hogy mindez törvényszerû, egészséges ritkítás. Hiszen — és ezt tudják talán, még tapasztalt vén vadászok is legkevésbé — a Természet nem ember. A Természet mindent, amit alkot — tökéletesen alkotja. Aki tudja ezt, kultúrvidékeken segítheti a Természet munkáját, õserdõknél vagy védett területeken azonban ne szóljon bele. Ne akarjon okosabb lenni, mint a Természet, mert annak a vadszegény õserdõk és síri csönddel hallgató szálerdõk lesznek következményei. Amit ezekben az idõkben nagyon sok nagybirtokon és erdõbirtokon láttam, mély undort keltett bennem és mégjobban meggyõzött arról, hogy az ember nemcsak „dúvad”, ahogy Apám mondotta, hanem hidegvérû, tudatos, megfontolt sintér is. Bárhogy nem szívlelik a rókát, mégsem volna szabad forróvízel, kénvirággal, bottal, vasvillával menni ellene, a szoptatós szukát felnyársalni, az apróságokat falhoz, fához, szekérkerékhez verdesni. Nem volna szabad kénfüstbe fojtani a békén szendergõ familiát. Állati dolog ez. Azaz — engedelmet — túlságosan emberi dolog!! Látott már vajjon az ilyen ember szerelmes rókát? Látta már, milyen végtelen bájjal, odaadással udvarol a kan a szukának? Látta már valaha, milyen buzgalommal dolgozik a rókaszuka az elválasztás idején, hogy kölykeit ellássa koszttal? Nem
hiszem. Ha valaha látott volna ilyesmit, kétszer is meggondolná,
míg ilyen és ehhez hasonló bestiális tettekre
vetemednék. Mert nincs az a legfinomabban „nevelt és
ápolt” szobakutya, amelyik annyi kecsességgel, annyi
udvariassággal venné körül leendõ párját.
Melyiknek jutna eszébe az a kis figyelem, amit a Guthy-erdõ
tisztásán figyeltem meg? A szuka ott hentergett a tavaszodó
erdõ világoszöld fûszõnyegén. Láthatóan
várt valamire, mert egyre leste a velem szembenfekvõ vékonyka
vágást. A magaslesrõl kitûnõen láthattam,
a szél tõle vágott, igazán páholyból
leshettem minden mozdulatát. Jó tíz perc múltán,
halk orrhangon hallatott, „voakk, voakk” szólalt
a sûrûbõl, majd megjelent egy gyönyörû,
nagytermetû legény, pofájában derék
rántanivaló csibével. Úgy tette le a szuka
elé, mintha azt mondaná: Egyetlen falatot sem evett belõle, csak amíg „menyasszonya” falatozott, tapintatosan sündörgött körülötte, hozzá-hozzádörgölõdzött, nyalogatta itt-ott ritkásabb bundáját. Mikor aztán szépen befalta a kisasszony az ajándékot és odaadó kedvességgel maga is elkezdte a tekergõzést, mórikálást, akkor fordította komolyabbra az udvarlást. Olyanok voltak a világosodó, hajnali tisztáson, mint két lángtalan tûzcsóva. Hajladoztak, kergetõztek, fel-fel borították egymást, tömött zászlójuk, mint az üstökös farka, húzódott utánuk. Mindezt hangtalanul. Nagyritkán a kisasszony nyikkantott egyet-egyet. Aztán mozdulatlanul lehasaltak egymásmellé, olyan szorosan, mintha szobrász faragta volna õket. A szuka lehunyt, vagy hunyorgó, szûkrevont szemmel meredt maga elé, a kan viszont kis idõ multán mocorogni kezdett. Nem vadul, csak éppen bundája emelkedett néha. Akkor, mintha valami megriasztotta volna, helyben, akár a bábjátékos bábuja, a szuka magasra szökkent és amint visszahuppant a fûre, remegõ gerinccel, de mozdulatlanul maradt. Oly szépen, annyira odaadó, végtelenül felolvadó szerelmi táncot kezdtek, hogy önkénytelenül arra kellett gondoljak — a primitív népek sok effajta szokása csak a Természet törvénye és nem, mint sok elfogult szemlélõ írja, perverz orgia kell legyen. Hát a kicsinyeit gondozó róka? Olyan soványra „leszívják” a mohó kis vörös csemeték anyjukat, hogy szinte hallhatóan zörög a csontja. Ennek ellenére nem kímél fáradtságot és a májusi réten ezerszámra felbukkanó egeret oly gonddal gyûjtögeti, hogy az már szinte több, mint ösztön. Az már tényleges „anyai szeretet”. Hogy mennyi egér pusztul el egy-egy népesebb rókafamília nevelkedésénél, azt mondanom sem kell. Márpedig a gazdának erre is legyen gondja, ha annyira szereti területét. Az egérnél, vagy tudományosan a „mezei pocoknál” kevés kártékonyabb „fenevadja” van a mezõnek. Szörnyû pusztítást végeznek egy-egy szaporább esztendõben. Kimondhatatlan hasznot hajt ilyen években az a néhány tagban csellengõ róka. Nem! Állítom, hogy a róka — módjával természetesen — felényire sem olyan kártékony, mint azt a régi hiedelem és ennek alapján a harciaskodó, konzervatív öregek állítják. Attól pedig ne nagyon féljenek, hogy túlságosan szapora lesz, az okkal, móddal kímélt róka. Sajnos ez a szép, színes, élvezetes csavargó is a vadak, legfõként a bundásragadozók, kísérteties ösztönével megérezte halálraítéltségét és már csak a régi mesékben, régi vadászadomákban hallunk 8–10 rókafit számláló vermekrõl. Itt is — rókáéknál — hódít már minden népek legnagyobb átka a születéscsökkenés, mely lassankint ritka, védett, nemesvaddá „silányítja”, az egyébként oly életrevaló, csavaroseszû állatot. El kellett ezt mondanom a róka védelmében, de azért is, hogy mindazok számára, akik téves hallomásból, vagy tudatlan mesékbõl ismerik a rókát, néhány adattal szolgáljak — ellenkezõjérõl.
|