Bátai György:
HOGY MIT HOL A HOLNAP, NEM TUDHATJUK!

Késő délután van, de az erdő szárnyas lakói még javában hangoskodnak. A nap is csak most kezdett süllyedni a nyugati horizont felé, gyorsan veszítve sugarainak melegséget árasztó erejét.

Vadászom! Ülök a lesen, és azon gondolkozom, mennyire szerencsés vagyok, hogy ebben a hatalmas tölgyerdőben vadászhatok, ahova eddig csupán a sóvárgó vágyaim jutottak be. Kisherenden vagyok, a baranyai dámok hazájában. Az Újpetrei Gazdák Vt. elnöke, Németh Zoltán és vadászmestere, Dobos Gyula meghívására dámtarvad lesvadászatán vehetek részt.

Délután háromkor találkozunk a többi vadásztárssal és indulunk a dámos erdő felé. Még jóval a kitűzött cél előtt félreállunk az autóval. Figyelmeztet a vadászmester, lehet hogy így többet kell majd gyalogolnunk, de nem zavarjuk a vad nyugalmát.

Karbantartott lesek, gondozott utak, kaszált nyiladékok, erdei legelők, kerítéssel védett tölgyfiatalosok fogadnak bennünket ebben a közel kétszáz hektáros, szinte kincsként kezelt erdőben. Bármerre nézek kitaposott váltók jelzik, hogy vadban igen gazdag területen járok.

Nekem az ún. „Bika réten” a 16-os les jutott. Megkaptam az eligazítást, miszerint lőhetek dámtarvadat és vaddisznót koca kivételével. Tudnak ezen a részen egy kb. harminc darabból álló kondát, de mostanában nem látták őket. Tilos lőirányom nem volt, etikus távolságon belül bármerre lőhetek. Dobos Gyula vadászmester közölte, mielőtt elindulna hozzám a vadászat végén – ami kb. 21 óra – telefonál, és ha közeledik, lámpával jelez. Ezután egy „kalappal” kívánva, eltűnt az erdő fái között.

Az emlékezetes Bika rét

A nap lenyugvó vörös korongja már a tölgyfák törzsei között bujkált. Előttem kb. két futballpályányi nagyságú legelő, jobb sarkában, a nyomokból ítélve, a sűrűn látogatott szóró. Mindezt különböző korosztályú erdő öleli körül. Mögöttem kis patak csobogását hallom, egy nádfoltból tőkés récék hangoskodnak. A sűrű bokrok alól fácánkakas dugja ki a fejét, és mivel ellenséget nem lát, a kukoricától sárgálló szóróra fut. Nemsokára népes tyúkcsapat követi, heten vannak.

Csendben figyelem az erdő életét, próbálom minden pillanatát jól emlékezetembe vésni és elraktározni, ki tudja mikor kapok újra lehetőséget, hogy ismét itt vadászhassak. Most úgy érzem, itt minden az enyém, legalábbis erre az egy-két órára.

Lassan sötétedik. Távcsővel kutatom a szórót és környékét, amikor egy pillanatra megáll a kezemben az optika. Két vad mozgására lettem figyelmes, még szabad szemmel is látni, ahogy őz nagyságú vad közelít. Többen vannak, és tudom már, hogy nem őzek, hanem dámok jönnek. Életemben most látok először ilyen vadat természetes közegében, így nem csoda, hogy eluralkodik rajtam a vadászláz. Még rókánál is érzem, ami szerintem egészséges reakció.

Nem akarok hibát elkövetni, hogy hasas tehenet vagy bikaborjat lőjek, ezért hosszasan távcsövezem őket, közben az idegeim is megnyugszanak kissé. Végül kiválasztottam egyet, ami testre is a legkisebb volt, a hasa alatt sem láttam a pamacsot, ami arra utal bikaborjú. Lassan emelem a fegyvert, a sors által nekem szánt első dámomra. A szálkereszt nehezen, de megállapodik a vad lapockája mögötti tenyérnyi helyen, dördül a lövésem.

Utána csak annyit látok, hogy a vad magasra ugrik mintegy jelezve a találatot, vad vágtába kezd, de húsz méter után felbukfencezik. El sem akarom hinni, meglőttem életem első dámvadját. Távcsővel hosszan nézem a már élettelen ünőt, ott fekszik a legelőn, ami egykor táplálta, és most ravatala lett.

Telefonom rezgése rántott vissza a valóságba, a vonal másik végén a vadászmester hangját hallom: „Mire lőttél? Megvan?” Válaszomat gratuláció követte, és én már tudtam hogy ennek „fájdalmas” következményei lesznek. Hívtam a többi vadásztársamat is, tudattam velük a számomra csodálatos élményt, nem feledkeztem meg, egy előző írásomban említett barátomról, Obermayer Robiról sem. Tenyerét dörzsölve ígérte: a világ minden kincséért sem hagyná ki, amikor dámvadásszá avatnak, a beírókönyvnél vár majd bennünket.

Korán van, még csak fél hat, várnom kell még, mire értem jönnek, így a történtek újraboncolgatásával, ízlelgetésével, szarvasom újra- és újranézegetésével töltöttem az időt. A megbeszéltek szerint helyemet nem hagyhattam el, pedig már hogy siettem volna hozzá. Másrészt meghagyták, figyeljek, hátha jön még dám, ha tudok, lőjek közülük.

Csak úgy ösztönösen nézek a szóróra, majd meghűl bennem a vér. Na nem, ez már csak mese! Ismét két fekete árny mozog azon a helyen ahol alig egy órája az ünőt lőttem. A távcső majd kiesett a kezemből: nem dámok, hanem két disznó falatozik a szórón. Ez már sok a jóból, de hát vadászni jöttem, vagy nem?

Itt is hosszasan figyelem a vadat, nehogy kocát lőjek. Tehetem ezt bátran mivel nyugodtan turkálnak, dagonyáznak, semmi gyanúsat nem vesznek észre. Elég szembetűnő a két vad közötti méretkülönbség. A kicsi mellett döntök. Most már szükség van a fegyvertávcsőbe épített világító pontra, annak ellenére, hogy majdnem holdtölte van.

Miután csillapodik bennem az újra eluralkodó vadászláz – disznónál hihetetlen erővel fog el –, sikerül a piros pontot a vad oldalán stabilan megállítani. Szól a fegyver, és csak annyit látok, hogy a nagyobb elvágtat a sűrűbe De hol van, amire lőttem?

Hamarosan érkezik a válasz. A szarvasok számára készített, deszkából összeszögelt etetőbe borult bele a disznóm, onnan hallom utolsó rúgásait, a 11,7-es Norma Vulkan lövedék azonnal földhöz vágta.

Az előző telefonok megismétlődtek, még maradjunk, bíztattak.

Nehezen akart múlni az idő, hol a disznót, hol az ünőt lámpáztam meg, hogy ott vannak-e még, mintha attól kéne félnem, hogy csülökre kapnak és elmenekülnek.

Nagyon lassan, de eljárt az idő, Gyula szólt, hogy elindul felém. Én is elkezdtem pakolni, végre mehetek a vadjaimhoz! Az erdő egy távoli kanyarulatában láttam felvillanni a lámpáját, kiürítettem a fegyverem, jeleztem hogy látom, és elindultam lefelé a létrán. Talán félúton járhattam, amikor az erdőből erős törést, csörtetést hallottam. Lépteimet megnyújtva a közeledő társam elé siettem, jelezve, hogy fentről a dombról konda közelít. Már ő is hallotta a törést, javasolta, húzódjunk a fák árnyékába a hold fénye elől, hátha kiváltanak ide a rétre.

Nem kellett soká várni, az erdőt szegélyező gazosból először kettő, majd összesen hat disznó sziluettje tűnt fel. „Az első egy süldő, lőheted. Tedd a vállamra a puskát, úgy biztosabban célozhatsz” szólt az utasítás. „Inkább szabadkézből lövök”, válaszoltam kissé elbizakodottan az első két sikeres lövésem miatt.

A világító pont újra egy disznó fekete oldalán kereste a halálos pontot. Végre megállt a lapockán, görbült az ujjam a ravaszon, de a hangos dördülés helyett csak egy silány „csett” volt a válasz. Úristen, csütörtök, villan át az agyamon a gondolat, de fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy miután leszálltam a lesről, nem töltöttem újra a fegyverem.

Távcsövezés, és látom hogy a disznók, bár gyanakodva, már az erdő felé fordulva, de még mindig ott állnak. Hosszú órának tűnt, mire úgy ahogy hang nélkül megtöltöm a puskát, de a vad kivárta. Ismét sikerül jó helyre vinnem a szálkereszt közepén világító piros pontot, és most már gorombán szól a fegyver, kiszakítva ebből a csodás erdőből egy újabb életet. A vad tűzben rogyott össze, akárcsak nemrég a másik fajtársa.

Fedetlen fővel lépek oda hozzá, fogadva a gratulációt, sorban először a dámhoz, majd a második disznóhoz, ami kb. 40–50 kilós kan süldő. „De hol az első disznó?”, kérdezi Gyula? „Az még eszik” válaszolom. Meghökkenve, kérdőn néz rám.

Odamegyünk ahol rálőttem, nevetve mondja, ez benne van a kukoricás ládában. Amit szintén süldőnek néztem az kb. 80 kilós kan, a másik, amit elengedtem, minimum két arasszal magasabb volt. Lehet hogy elengedtem életem nagy kanját? Gyorsan elhessegetem a gondolatot, nem akarok mohó lenni, amit ma átéltem, annak a töredéke is elég lett volna. „Egy napra csak egy nagyvadat” tanította nekem régen valaki. Ezt is milyen jó volna elosztani egy évre, hiszen van, amikor hónapokig vadat sem látok, nem hogy lőhetek. Előző este, mielőtt elaludtam, álmodni sem mertem volna, hogy ilyen napra ébredek. Sohasem tudhatjuk, mit hoz a holnap.

Barátom, ahogy ígérte, várt, és nem hagyta ki a lámpákkal megvilágított terítéknél a dámvadásszá avatásom, hozzásegítve annak „fájdalmas” következményeihez, amelyet fotókkal örökítettünk meg magunk és az utókor számára.

Köszönet ezért a felejthetetlen szép napért, az örök emlékként megmaradó vadászatért!
Köszönöm Újpetrei Gazdák Vt., köszönöm újpetrei vadászok!

2009. február 11.