Rosta László:
HOZD KISKUTYÁM!
…avagy egy téli vadásznap örömei

Lezajlottak a téli disznóhajtások, tarvadterelések, sőt túl vagyunk a házi disznózáson is. Jó pár estét átfagyoskodtunk magányos leseken, lőttünk szarvastehenet, borjút, süldőt, sőt jó agyarú kant is. Valahogy belefáradtunk a nagyvadba, a külföldi vendégek gardírozásába, a véget nem érő zsigerelésbe, traktoros vadfuvarozásba, ilyenkor kötelező utánkeresésbe. Valami másra vágytunk, olyan vadászatra, ahol nincsen nagy felhajtás, vizsláink is szóhoz jutnak, és a magunk tehetségére, szerencséjére leszünk utalva a vadászat során. Ennek az igénynek talán a legszebb kielégítési módja az apróvad társas kereső vadászata.

Ennek a régen nagyra becsült, mára bizony háttérbe szorult vadászati lehetőségnek kívánunk hódolni ezen a szép havas január végi vasárnapon. Ketten vagyunk mindössze, régen összeszokott társak-barátok, akik félszavakból is értik és jól kiegészítik egymást a vadászat során. Kutyáink – a hatéves sárga Szultán, és barátom szintén sárga simaszőrűje, az alig nyolc hónapos Frakk, a „tanonc” – alig bírnak magukkal az autóban, érzik a nagy lehetőséget. Nem megyünk messze, csak ide a falu végére, ahol kacsákkal remélünk találkozni.

Bizakodásunk alapja a hideg-havas időjárás, ami a befagyott állóvizekről a vígan csobogó Zala folyóra kényszeríti a környékbeli kacsanépet. A Zalán való kacsázás különös figyelmet igényel két okból is: – egyrészt a folyó területhatár, a szomszédba való átlövés több mint halálos bűn minden rendes vadásztársaságban, másrészt ügyelni kell az elszánt horgászokra, akik esetleg egy csuka reményében próbálgatják szerencséjüket a magas part alatt.

Nálunk rég kialakult módja van a kacsalövésnek, amit repülős műszóval – utóvégre repülőterünk is van – „rácsapásos” módszernek nevezünk. Az egész annyiból áll, hogy az ígéretes partszakaszt derékszögben – a kutyákat visszafogva – közelítjük meg. Így csak az utolsó pillanatban vehetik észre a madarak a vadászt, és ha felrepülve területünkön maradnak, szólhat a puska. Szerencsénk van, már az első rácsapás kacsákat hoz, két gácsér csavarodik az égnek a mederből. Mivel nálunk vannak, elöl járó barátom gyors duplát küld utánuk, látható eredmény nélkül. Nem lankadunk, folyással szemben akciózunk tovább, de a szerencse most elpártol tőlünk, mert pár száz méterrel előttünk nagy récecsapat emelkedik fel a vízből, és a szomszéd terület felett eltűnik a szemünk elől. Csalódottan vakarjuk a fejünket, majd Tibor kiadja az ukázt:
– Na, nézzük a fácánokat! – és máris lépkedünk a közeli lucfenyős-karácsonyfás felé. Mielőtt befordulnánk a sűrűbe, még egyszer végigtekintek a folyómedren, és alig hiszek a szememnek. Előttünk úgy ötven lépésre két vadkacsa úszkál békésen a zavaros vízen, úgy látszik ők nem ijedősek.

– Ezekre rámegyek – mondom társamnak, és már nyomom is kezébe a kutya pórázát.
– Úgysem várnak meg – tamáskodik, de én ekkor már javában kanyarítok a havas szántáson. Lehajolva lopakodok, majd hírtelen kiugrok a folyópartra, és már lövök is a felrebbenő récepárra. Elsőre nem történik semmi, de a felső cső mérges kiáltására a gácsér hanyatt vágja magát, majd balra sodródva nagy puffanással esik a túlsó partra, és mozdulatlanul elterül. Szultán kutyám már ugrana a víznek, de Tibi erősen visszafogja. Na igen! A vad nálunk esett, de a szomszédba pottyant. A regula szerint nekem kell átmennem érte, persze fegyver nélkül.

Az ürített puskát társamra bízva már baktatok is a közeli vasúti híd felé.. Pár perc múlva már a túlparti vasúttöltésen ereszkedem lefelé, amikor kutyám, felvéve egy új, nyomot, elkanyarodik tőlem. A legrosszabbkor teszi, mert már látom, hogy a kacsa él, guggolva pislog felém. Óvatosan közelítem, már nyúlok érte, amikor egyetlen rúgással a levegőbe lendül és előbb kissé bizonytalanul, majd egyre határozottabban szárnyal a folyó felett dél felé és már el is tűnik a szemünk elől. Közben megkerült kutyámmal szájtátva bámuljuk a csodát, akárcsak a túlparton álló társam, aki két puskával a vállán sem tudott beavatkozni, olyan hírtelen történt a szökés.

A dolognak csak egyetlen magyarázata lehet: a gácsér fejét vagy csőrét érhette egy szem sörét ami elég volt ahhoz, hogy a földre hozza, de kevés ahhoz, hogy meg is ölje. Míg én rácserkeltem, a sokk elmúlt, a kacsa pedig világgá repült. Hasonló ez, mint nagyvadnál a gerinctüskelövés, ami rövid időre paralizálja a vadat, majd az magához térve legtöbbször vígan távozik, és gyorsan kiheveri az apró sérülést.

Ezek után elegünk van a kacsázásból, és most már az alig húsz méter széles lucos meghajtásához fogunk. Jómagam az erdőcsík közepén töröm a szolidágót a kutyák nyomában, barátom pedig a madarak várható repülési irányában oldalaz. Alig néhány perces bujkálás után hallom a lövést felőle, amit társam félhangos méltatlankodása kísér: – A fenébe, kiment a róka elöl! Hát igen, így van ez, ha nincs leálló puska a hajtás végén – morfondírozok magamban –, de nincs idő a mélázásra, mert máris újra dörren a fegyver kívülről, amit hangos puffanás követ. Ez elég a kutyámnak ahhoz, hogy öntevékenyen induljon a zsákmányért.

Pár pillanat múlva már hozza is a szép kakast nyomában a tanonccal, aki részt kérne a cipelésből, ám Szultán ebben nem ismer tréfát, egyszerűen félrelöki a kiskutyát és máris előttem ül a kakassal. Persze adhatta volna az elejtőnek is, hiszen barátomat jól ismeri, de felfogása szerint, amit ő apportíroz az a gazdit illeti, függetlenül a lövő személyétől.

A kakas aggatóra kerül, én pedig mindkét ebnek kiosztom a dicséretet – azon könnyebben megosztoznak –, és máris kajtatunk tovább. A karácsonyfás végéhez érünk, amikor Szultán megtorpan és keményen állni kezd valamit. Tyúkra gyanakszom, de mielőtt kitaposhatnám a vadat a tapasztalatlan Frakk belegyalogol a képbe és felrebbenti a rejtőzködőt. Ettől aztán úgy megijed, hogy remegve lábamhoz húzódik és az istennek sem akar elindulni.
– Szerinted lesz ebből vadászkutya? – kérdezi kissé rezignáltan társam, mire megnyugtatom, hogy gyerek még a Frakk, nem kell lemondani róla.

E kis közjáték után új hajtást beszélünk meg. Én felmegyek a műútig, onnan kanyarítok egy jó nagyot és a kutyával a Zala felé megnyomom a kis akácos-kökényes erdőfoltot. Barátom a bozótos alsó részén leselkedik, és várja a reménybeli kakasokat, esetleg itt csellengő rókát. Felérve a műúthoz Szultán azonnal befúrja magát a csak számára átjárható kökényesbe és rövid motoszkálás után két fácántyúkot riaszt fel a sűrűből. Pár perc múlva lövést hallok az „alvégről”, és már látom is a magasan vitorlázó kakast, amelyik most kijátszotta Tibor éberségét.

A bozótos végéhez közeledünk, amikor Szultán magasra tartott orral kerülgetni kezd egy régi ágfarakást. Szorosabban markolom a puskát, mivel két hete itt már megtréfált egy ravasz fácánkakas. Akkor is jelzett a kutya, de miután jól megzörgettem a rakatot és nem mozdult semmi, úgy gondoltam, hogy a madár már megszökött és a kutya csak a szagát állja. Nem volt igazam, mert alig hogy tovább léptem, a korhadékból kivágódott a bujkáló kakas és pillanatok alatt takarásba kerülve lehetetlenné tette a lövést.

– Most nem versz át öreg! – fogadkozom, és bőszen taposni kezdem a korhadt gallyakat. A kutya teljes extázisban fúrja magát befelé, nagyokat szusszan, és már látom is az orra előtt a csillogó fácánhátat. De ezt már a madár sem állja, kakatolva szinte kilő az ágak közül. Mivel az orrom előtt emelkedik felfelé, így lőni nem tudok, de balról már durran barátom tizenkettese, és a kakas egyik lábát leejtve vitorlázna tovább. Ezt már mégsem tűrhetem, utána nyúlok a felső csővel és a szökevény jelentős tollfelhőt potyogtatva esik az árok túlsó partjára.
– Hiszen ha mindig így menne! – merengek visszagondolva a köddé vált kacsára. De félre gond, vizslám már itt hozza a hosszúfarkút, amelyről egybehangzóan megállapítjuk, hogy legalább három éves vagy annál is idősebb madár. Így érthető ravaszkodása, bizonyosan jó párszor kijátszotta már a puskások, kutyák éberségét.

– Most pedig megkeressük az előbb meglógott kakast, láttam, hogy a vasúti töltés és a határárok szögletébe szállt be – határoz barátom, majd a vállam felett elnézve megkérdi:
– Hol a kutyád?
– Itt ül mögöttem, de miért kérdezed? – lepődök meg.
– Csak azért, mert akkor ott fut a róka az árkon túli vetésen – mondja kissé mérgesen. Megfordulva még éppen látom, hogy a vörös bundás teljes vágtában hagy faképnél bennünket.

– Fene jó idegei vannak – füstölgök. – Az árok fenekén lapulva kibírta az előbbi lövöldözést, és csak a fácánért induló kutyától ugrott el. Még jó, hogy nem lopta el a kakasunkat.

Közrevéve a fás-bokros határárkot indulunk a „vasúti” kakas megkerítésére. Útközben Szultán kétszer is határozottan áll, zargatásomra azonban mindkétszer fácántyúk burran fel a sűrű nádtippanból. Aztán ahogy fogynak a méterek egyre nő bennünk a feszültség. Nem véletlenül. Vizslám az egyik fűzbokor irányában lecövekel, orra mereven mutat egy pontra. Gyönyörködöm kutyámban. Teljesen mozdulatlanul. minden izmát megfeszítve mered a sűrűben arra a pontra, amit csak ő lát az orrával. Bal lába a levegőben, de így három lábon is olyan keményen áll, hogy eltolni sem tudnám. Tudom, mert megpróbáltam!

Nem feszítem tovább az idegeit, belépek a bokrok közé és már repül is a kakas, bár én csak hallom, nem látom. Gond azonban nincs, társam lövése a vasúti töltés felett éri a madarat, amely ferdén zuhanva tűnik el a folyóparti nádasban. – Na, ezt megtalálni… – támad bennem a kétely. Aggodalmam felesleges, Szultán végig szemmel követte a kakas útját, most vágtatott le a töltésoldalon, hogy pár perc multán vigyorgó pofával letegye elénk a jól meglőtt kakast.
– Hej, de szép is az élet! – nézünk egymásra barátommal. Valahogy nincs is kedvünk hazamenni, hát elhatározzuk, hogy megnézzük a bódogfai karácsonyfást, amiben mindig tanyázik néhány fácánkakas, de többször esett már benne róka is.

Rövid negyed óra multán már a ott vagyunk, gyorsan összerakjuk az utazáshoz szétszedett és elpakolt fegyvereket, megbeszéljük a haditervet. Ennek megfelelően barátom a fenyvest megkerülve előremegy és eláll a telepítés végénél, amely mögött repceföld terpeszkedik. Jómagam a két kutyával bebújok az ültetésbe és próbálom előre mozgatni a bentlakókat. Pár lépés után egy szajkó reccsen rám és szemtelenül fejem fölé telepszik egy ágra. Vesztére teszi, mert szinte csővégről ledurrantom. A kutyák máris rajta vannak, de egyik sem nyúl hozzá. Ezt ismerem: egyetlen vad, amit kutyám nem apportíroz, a szajkó. Minden vadat elhoz, lehet az fácán, nyúl, nyest vagy kóbor macska, felvette és hozta – amíg lehetett – a szalonkát, sőt a bolhás rókával is megbirkózik, csak a szajkótól fordul el méla undorral.

Tovább ballagunk, közben a kutyák két fácántyúkot vernek fel, csak kakas nincsen, legalábbis egyelőre. Kiérünk a magas fák közül és belépünk a szarvasok által teljesen letarolt normand fenyős ültetvényrészbe, amelynek alját magas fű takarja. Pár lépés után egy megtermett nyúl perdül ki az egyik fenyőcsonk alól, és hatalmas tempóban igyekszik a nyílt mező felé. Keményen visszakoztatom a nekilendülő kutyákat: – nem bántjuk a fülest kutya urak, kevés van belőlük, hadd szaporodjanak. Tudom, tudom, ehhez a rókáknak, hollóknak, falusi kóbor ebeknek is lesz néhány szava, de legalább mi ne segítsünk nekik.

Már az ültetés vége felé járunk, amikor a gazból két tyúk repül fel és húz el társam feje felett. Ugyanekkor jobbról élénksárga villanás kapja meg a szememet, ami egy furcsán menekülő róka felett imbolyog a levegőben. Odadobott lövésemre a lompos farkú felhemperedik, és nem mozdul többé.
– Mire lőttél? – kiált oda társam, és már indul is felém, hiszen vége a hajtásnak.
– Azt hiszem rókára, de itt valami nincs rendben – válaszolom, de már ott is állunk a meglőtt vad felett. Elképedve vizsgálgatjuk a csontsovány rókát, amelynek nyakán fonott bowdenből készült hurok feszül. Azt is látjuk, hogy ez nem szokványos vadorzó hurok, hanem hasonlóan kegyetlen, de egész más célt szolgáló kínzóeszköz.

A fonott bowden egyik végére tekintélyes nagyságú csavaranyát forrasztottak, majd ezen átfűzték a huzalt, így hurok keletkezett. A bivalyerős fémsodrony másik végére fogantyúként harminc centis erős botdarabot rögzítettek. Hogy jó fogás essék rajta, vastagon betekerték sárga szigetelő szalaggal, ezt láttam sárgán villanni a róka futása közben. Azonnal tudjuk, hogy mi is ez a veszélyes szerszám valójában: – falusi böllérek disznófogó hurokja, amit a levágásra szánt hízó szájába húznak és ezzel kormányozzák a vesztőhelyre. A szerencsétlen róka az ólak körül settenkedve kaphatta a nyakába a drótot, és többé már nem tudott szabadulni tőle. Sokat szenvedhetett, ezt bizonyítják a nyakán lévő csúnya sebek. Nyilván éhezett is, hiszen ezzel az akadállyal nem tudott vadászni. Megváltás volt számára a mai találkozás, mi pedig egy kellemetlen tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Vadőrünk másnap elföldelte a pórul járt állatot, a hurkot pedig fura relikviái között őrizgeti.

* * *

A behavazott, csendes határ körülöttünk az estére, majd a hideg éjszakára készülődik. Mindketten tudjuk, hogy a mai gyönyörű vadásznap befejeződött. Holnaptól megint szürke, robotos hétköznapok várnak ránk, amelyeknek egyhangúságát csak az a tudat csökkenti, hogy hétvégén ismét vár bennünket a vadászterület, várnak új élmények, amelyeket semmiféle erő vagy hatalom nem vehet el tőlünk.

2010. március 7.