Az elmúlt évben a bíztató elõjelek és ígéretek ellenére nem sikerült õzbakot lõnöm. A kedvezõtlen tapasztalatokon okulva arra a következtetésre jutottam, hogy az idei sikert jobban elõ kell készítenem, különben ismét csak mások élményeinek olvasgatásával, figyelmes meghallgatásával kell beérnem.
Terület nélküli vadász lévén – de sokan járunk ebben a cipõben, ugye kollégák? – már az õsz folyamán elkezdtem a számbajöhetõ lehetõségek felderítését. Aggályaim a várható nehézségeket illetõen szerencsére nem igazolódtak.
Még októberben megkeresett egyik tanítványom édesapja azzal a céllal, hogy közös fellépéssel terelgessük érettségi elõtt álló csemetéjét a sikeres matura irányába. Miután megegyeztünk a követendõ taktikában, szóba került a vadászat, mivel vendégem hivatásos vadászként tevékenykedik az egyik távolabbi vadásztársaságnál. Az aktuális problémákat kitárgyalva szóba hoztam õzbak-lövési szándékomat és érdeklõdtem a helyi lehetõségek felõl. Újdonsült ismerõsöm nagy örömömre közölte, hogy a szándék könnyen valóra váltható, ha úgy gondolom, korrekt ár ellenében lõhetek az õ társaságuknál bakot. Egyben javasolta, hogy ha lehetõségeim engedik, a vadászatra a szezon kezdetén vagyis április dereka után kellene sort keríteni. Ebben az idõszakban ugyanis még könnyen megtalálhatók az õzek, késõbb az õ területükön a magasra növõ nagy gabonatáblákban, kukoricásokban nemhogy az õz,de még a szarvas is egésznapos búvóhelyet talál. Javaslatát azonnal elfogadtam és abban egyeztünk meg, ha eljön az idõ, üzenni fog és a többi már rajtam múlik.
Az
élménydús fácánozásokkal tarkított
tél hosszú volt, és bizony egyre többet gondoltam
a tavaszra. Aztán április közepén bekopogott
irodámba már emlegetett tanítványom:
– Apa üzeni, hogy lehet jönni a bakra, de jó lenne
minél elõbb! – hadarta egyszuszra,
mintha az a bizonyos bak máris a tiltott határátlépés
gondolatával foglalkozna.
Bizony régen örültem úgy betoppanó tanulómnak, Attilának, mint most. Természetesen azonnal ráültem a telefonra, és néhány perc múlva már a lehetséges idõpontokat tárgyaltuk Károllyal, a hivatásosvadász-apával. Húsvét elõtt voltunk, tele a nagyhét bokros teendõivel, ezért elõször úgy gondoltam, hogy az ünnepek utánra halasztom a vadászatot. A gondolataimat egyre inkább eluraló szenvedély azonban háttérbe szorította a családi- és egyéb megfontolásokat.
Nagycsütörtök
reggelén telefonáltam Károlynak, hogy estére
mégis mennék, feltéve, ha még tud fogadni.
A készséges igenlõ válasz egy percet sem késett,
és számomra a következõ órák már
a lázas készülõdés jegyében teltek.
Hosszasan meditáltam a nyitott fegyverszekrény elõtt:
– Vajon melyik puskát vigyem magammal? A hosszúcsövû
hat-és feles Karl-Gustav szinte kínálta magát,
hiszen az elmúlt években többször bizonyította,
hogy remek õzlövõ fegyver. Igenám, de a téli
tarvad selejtezésen egy alkalommal csúnyán cserbenhagyott
–, igaz nem is a puska, hanem a céltávcsõ. Azóta
újra belõttem, de valahogy nem voltam egészen bizonyos
a várható pontosságát illetõen. Ebbõl
kiindulva szavaztam bizalmat a 30.06-os "nagy testvérnek",
és már rámoltam is befelé az autóba
a többi, részben feleslegesnek bizonyuló holmival egyetemben.
Elmúlt négy óra, amikor irányt vettem a déli országhatár mellett meghúzódó kisváros felé, ahol Károlyék vadásztársasága mûködött. Útközben gondolataim kizárólag a bak körül forogtak, figyelmemet még a mûút mellett sétálgató, egymást hajkurászó fácánkakasok sem tudták eltéríteni.
Fél hatkor a megbeszélt helyen várt a vadõr és mindjárt javasolta, hogy innen az õ kocsijával folytassuk az utat. Közölte azt is, hogy vár két másik vadászvedéget, õk is õzre jönnek, de másik területrészen fognak vadászni. Hamarosan begördült a két kolléga, apa és fia, akik már visszatérõ vendégei a társaságnak, idén 4-5 bakot szeretnének lõni. Rövid megbeszélés után mentek a maguk útjára, mi pedig déli irányba kanyarodva a számunkra kijelölt körzetben kezdtünk autós barkácsolásba.
Furcsa volt dombokhoz, nagy erdõkhöz szokott szememnek a csaknem asztalsima dél-zalai táj, amelyen nagyrészt gondosan mûvelt gabonatáblák terpeszkednek. A haragosan zöldellõ vetések megnyugtató egyhangúságát csak elvétve szakították meg kisebb – többnyire ültetett erdõfoltok, patakokat, csatornákat szegélyezõ keskeny fasorok. Délen a látóhatárt a Mura-menti hatalmas fûzesek, égeresek zárták le; kísérõm szerint remek kacsázó helyek vannak arrafelé.
Lassan
döcögtünk a poros földúton, amikor magányos
õz váltott ki az egyik avas nádfoltból és
csipegetni kezdett az árpavetésen. Óvatosan leálltunk,
hogy jobban szemügyre vehessük, azonban hirtelen minden látható
ok nélkül vágtába ugrott és már
el is tûnt a nádasban. A láthatatlan ok aztán
hamarosan nagyon is láthatóvá vált két
biciklis siheder képében, akik nagy igyekezettel pedáloztak
felénk a göröngyös csapáson.
– Fene essen beléjük, elugrasztották a vadat!
– mérgelõdött Károly és szigorúan
számonkérte a két tekergõt útjuk célja
felõl. Eléggé zavaros választ adtak, bár
rossz szándékuk valószínûleg nem lehetett,
de azért jellemzõ módon még õk érdeklõdtek,
hogy... "tessék mondani, nem lehet a mezõn biciklizni?"
Összenéztünk a vadõrrel, mert a kérdés jó volt, hiszen tényleg nem tilos úgy általában erdõn- mezõn járkálni. Rövid, de velõs magyarázat után szó nélkül elporoztak, mi pedig úgy döntöttünk, hogy gyalog cserkelve keressük tovább a reménybeli bakot.
Széllel szemben közelítettük meg a mezõben elhelyezkedõ nagyobb erdõfoltot, amely részben telepített lucos –vendéglátóm szerint lopják is rendesen–, részben öregedõ cseres-tölgyes rontott szálerdõ volt. Halkan lépegettünk, az erdõsarkokon óvatosan kisandítottunk, de vadat egyelõre nem sikerült felfedeznünk.
Kísérõm
egyszerre maga elé mutatott: – Itt a nyiladékon bemegyünk
a tölgyesbe, valahol erre kell lenniök az õzeknek. Így
is teszünk, de bizony itt már nem olyan könnyû
a csendesen járás:–a tavalyi száraz avar a legóvatosabb
lábemelgetés mellett is szinte harsogott a lábunk
alatt. Alig cserkeltünk azonban 4-5 percig amikor az elõttem
ballagó hivatásos vadász megtorpant, szeméhez
emelte távcsövét majd halkan felém súgta:
– Ott a bak, lõjön!
Ekkor
már én is láttam a keresztben álló
téli ruhás vadat, de azt csak a céltávcsõ
mutatta meg, hogy agancs is van a fején. – Bizony agancs,
mégpedig jó magas, világos ágvégû
agancs!
– Nem lesz nagy? – óvatoskodtam, hiszen itt pénzrõl
is szól a történet, az meg, mint tudjuk a legkevesebb...
Károly
csak némán intett nemet, és leszúrta elém
az útközben vágott célzóbotot.
Éreztem, hogyan önt el a vadászláz, de megembereltem
magam és a bothoz fogva a fegyvert kerestem a céltávcsõben
a lassan mozduló bak oldalát. A 30.06-os öblös
dörrenése darabokra szakította körülöttünk
a csendet, a bak pedig az avaron rugdalózva helyben maradt, majd
egy hirtelen mozdulattal bedobta magát a fák közé.
– Gyerünk utána, lehet, hogy csak gerinctüskét
ért a lövés! – sürgetett a vadõr,majd
néhány lépés után megállt és
mutatta:
– Ott van fenn a feje a fa mögött, lõjön a
nyakára!
A vadat
nézve ismételtem, majd megcéloztam a bizony igencsak
karcsú õznyakat, de a billentyû elhúzását
csak a gyorsító üres csettenése követte.
– Ismételni újra, bent maradt a hüvely! –
nyugtatott halkan kísérõm.
Újabb töltõfogás, most már repült
a hüvely rendesen, csattant a második lövés, és
az
õzfej eltûnt a gazosban.
–Megvan,
ballagjunk lassan oda! – hallottam a vadõr hangját
és ekkor eszembe jutott, hogy egyszer már jártam
így a röviden ismétléssel, akkor egy disznót
toltam el alaposan és véglegesen. Lassan engedett mellemben
a feszültség, immár ott álltunk a bak fölött,
bennem pedig magasra ágaskodott a ritka vadászöröm.
Károly töretet vett és miután a sebszájon
megvérezte, kalapján prezentálta felém:
– Gratulálok elsõ itteni bakjához, és
remélem, nem ez az utolsó!
Ezt
én is pontosan így gondoltam, de akkor a felém nyújtott
kezet megszorítva csak annyit mondtam:
–Köszönöm!
A következõ
percekben pedig az agancsot simogatva egyszerûen csak örültem.,
ami annál inkább jól esett, mivel kísérõm
is velem örült. Zsigerelés közben aztán újabb
érdekes fejlemény következett:
– Mi ez a kis vérfolt itt a bak füle alatt, hiszen jóval
hátrébb nyakon lõtte?! – töprengett a vadõr,
majd vizsgálni kezdte annak a fának a tövét,
amelyik mögött zsákmányom meghúzta magát.
– Megvan! A lövedék horzsolta a fa kérgét,
közben szétnyílt, a nagyobb darab a nyakat találta,
egy kisebb szilánk pedig ide csapódott a koponyába.–
magyarázta társam a történteket.
Tényleg jól látszott a durva kérgen a horzsolás, még jó, hogy nem térítette el teljesen a lövedéket. Baj abból sem lett volna, hiszen már az elsõ, kicsit hátracsúszott lövés is halálos volt, azzal sem ment volna el a vad. Az a fontos, hogy nem sérült meg az agancs, belebetegedtem volna, ha szétlövöm a trófeát.
Kis ideig még együtt gusztáltuk az agancsot: elég magas, majdnem szabályos hatos, közel sem kapitális, de szépen gyöngyözött, az ágvégek fehéren villognak. Miután rendbetettük a vadat, negyedórás, egyáltalán nem fárasztó cipelkedés után máris az autónál voltunk, és csendes elégedettséggel indultunk a találkahelyre.
Hamarosan megérkezett a másik különítmény is, és kissé fanyalogva újságolták, az apa lõtt egy bakot, de kicsi és gyenge az agancs. Megnéztük lámpafénynél, és bizony igaz volt: a nagytestû bak alig ujjnyi vastag, kissé görbe nyársakkal "büszkélkedett." Ezután szemügyre vették az én zsákmányomat is, és picit talán irigykedve állapították meg, hogy ez bizony szép trófea. Aztán gyõzött a sportszerûség, és mindhárman kemény kézfogással gratuláltunk egymásnk a sikeres lövésekhez.
Koromsötét volt már amikor elköszöntem és a hazafelé tartó egyórás úton újra megjelentek elõttem nagycsütörtök este történései. Peregtek a képek fantáziám filmvásznán és mintha egyre szebbek, színesebbek lettek volna...!
Most, amikor
ezeket a sorokat rovom, felpillantok vadászfalamra, megáll
tekintetem az új agancson, és bizonyos leszek abban, amit
eddig is éreztem:
– Én kaptam a legszebb húsvéti ajándékot!