Rosta László:
SZALONKAIDÉZÕ

Rosszul indul az idei szalonkaszezon. A hosszú, hideg, embert- és fõleg vadat próbáló tél sehogy sem akar véget érni. Március elsõ harmadán is túl vagyunk már, és nyoma sincsen a közelgõ tavasz annyira várt jeleinek. Sõt! A böjtölõ vadász amúgy is feldúlt lelkivilágát igazi november véginek megfelelõ hideg, szeles idõ rombolja tovább. Hiába a várakozás, az enyhülés helyett a bömbölõ széllel változatos hózivatarok érkeznek, reggelente kopogósra fagynak a még megmaradt lucskos hóbuckák, vízzel teli pocsolyák. – Mit tehet ilyenkor a kedves madarát lesõ-váró szalonkavadász? Megteheti, hogy felveszi a téli disznólesek során használt – már elcsomagolt – „sarkvidéki” felszerelést, és kimegy megszokott, kedvenc szalonkázó helyére. Ott aztán vár, leskelõdik, reménykedik, de leginkább fagyoskodik. Késõbb már nem is abban bízik, hogy esetleg megláthat egy mindenre elszánt vándort, áh, ilyenre már nem is gondol! Felmelegedne a szíve tája, ha legalább egy távoli lövést hallana, parányi bizonyítékát annak, hogy tán mégis itt vannak… De nem, semmiféle lövés nem hallatszik, és bizony a rigónóta is csak nagyon gyéren, meggyõzõdés nélkül szûrõdik ki a szürke bokrok sûrûjébõl. Amikor aztán teljesen besötétedik – még a vacsoracsillag sem látszik, eltakarják az egymást követõ felhõrajok –, csüggedten ballag a tölgyes szélén árválkodó öreg jármûvéhez. Miután beszáll, jól bevágja az ajtót, és félhangosan megfogadja, hogy õt aztán nem látja az erdõ, amíg az idõ igazán elõ nem veszi magát. Ezt a fogadalmát aztán meg is tartja… másnap estig. Megteheti azt is, hogy hosszas „fegyver- és anyagkarbantartás” után némi tûnõdések közepette lemondóan visszatámasztja a bevetésre kész sörétest a fegyverszekrénybe. Beledobja magát az egyik fotelba, és kitartóan tanulmányozza a szemben lévõ fogason árválkodó már nem új, de még jó karban lévõ kalapját. Igen! Azok az ecsettollak ott hátul milyen ferdén állnak, és milyen tépettek. Persze már egy évesek, ideje lenne újakat feltûzni, dehát ahhoz madár is kellene. Az pedig nem jön, noha már itt lenne az ideje – gondolom borúsan, mivel én is ezen nosztalgiázók közé kényszerültem. És azok az ecsettollak elindítják fejemben az emlékek már leülepedett, de még minden részletében élesen elõbukkanó folyamát, és már nem is bosszant olyan nagyon az ablakon dörömbölõ vihar és kora délutáni sötétedés. Az alkonyatban felfénylik az elmúlt év egyik legszebb estéje, és gondolatban már taposom is a zörgõ avart a kutasi erdõszélen. Barátom, aki mögöttem fegyelmezi az örömével nehezen bíró Max kutyát, ma estére a fiatal lucos egyik nyiladékát javasolja leshelynek. Még soha nem jártam itt, így igazán érdemben nem tudok hozzászólni a kérdéshez. Amikor azonban magamra maradok és szemügyre veszem a tetthelyet, nem vagyok elégedett. A viszonylag szûk nyiladék észak-déli irányban szeli át a nyolc-tíz méter magas sûrû fenyvest, és máris meglehetõs félhomály veszi birtokba, pedig még alig múlt hat óra. – Itt nem maradok! – döntöm el, és máris indulok lefelé az egyik keresztallén. Pár perces keresgélés után jobbkézre tágas tisztás nyílik a méregzöld sûrûben. – Igen, itt jó lesz! – és már helyezkedem is a szúrós fenyõgallyakat kerülgetve, szemben a lenyugvó nappal. Kalapomat egy ágra akasztom, az állandó nyaktekergetés közben csak útban lenne. Az idõ amúgy is kellemes, szinte forr körülöttem a tavasz, igazán nem hiányzik a fejfedõ. Betöltök és a következõ percekben a világ erre a kis ligetre szûkül körülöttem. Közel és távol nem mozdul semmi, a feszültség mégis érezhetõen nõ bennem, ahogy újabban mondják, emelkedik az adrenalinszint, a városi emberben ágaskodik a rég megfékezett ragadozó. Érdekes ez az állapot! – meditálok, és arra gondolok, hogy minden feszültség, készenlét, odafigyelés egy kicsi, kevesek által ismert madárnak szól, amelyik nem hordoz sem agancsot, sem agyarakat, mégis vágyaim netovábbját jelenti a mai estén. Telnek a percek, aztán… egy, majd még két lövés hallatszik valahonnan a szomszéd megyébõl. – Hát elkezdõdött! – markolom jobban a puskát, és szememet le nem veszem az egyre vörösebben lángoló nyugati égrõl. Majdnem ez lesz a vesztem! Ahogy tátott szájjal fülelek – így sokkal jobban hall az ember –, mögülem a magasból halk neszt vélek hallani. Mozdulatlan fejjel felfelé pislogok, és dermedten látom, hogy három szalonka igyekszik imbolyogva átfûzni magát a mögöttem álló akác kopasz ágai között. Itt nincs idõ célzásra, kicsavart derékkal szinte a fülem mellett lövök felfelé a hármas cvikk elsõ madarára. Az elsõre gondoltam, és láss csodát, a második szalonka kiválik az alakzatból, és fejjel elõre zuhan a sûrû fenyvesbe. Tisztán hallom koppanását a kemény, podzolos talajon, és ekkor döbben belém az öröm: – Megvan az idei elsõ! A következõ gondolatot már a kijózanodás hozza: – Ha nem bámészkodom el a helyzetet, vígan duplázhattam volna, hiszen a másik két madár a búcsúzó Nap irányába repült tovább, lövésemre még csak nem is gyorsítottak a tempón. Kesergésre sem ok, sem idõ, mindjárt sötét lesz, gyerünk megkeresni a leesett szalonkát. Alig lépek be a földig ágas fenyõk közé, máris látom, hogy nem kell itt keresni semmit, ott pihen a kicsi vándor a tûlevélpárnán, számára már véget ért a vándorút. Óvatosan felemelem, visszasimítom borzolt begytollait, és percekig állok némán tenyeremben elsõ idei szalonkámmal. Ha most erre jönne valaki, és megkérdezné, hogy mit csinálok, röviden válaszolnék. – ÖRÜLÖK! Így, csupa nagybetûvel, egyszerûen csak örülök. Aztán visszaballagok a helyemre és újratöltök, bár igazából már nem várok semmit. Nem is jön több madár, én nem bánom, mára megkaptam a részem a kutasi erdõtõl. Barátom halk füttye riaszt fel gondolataimból. Kiürítem a bockot, kalapot a fejembe nyomom, aztán becses zsákmányommal lassan lépkedek a találkahely felé. Már teljes a sötét, társam halkan kérdi: – Na, mi újság? – Egyet lõttem! – mondom csendesen. – Fel is vetted? – melegszik fel a hangja. – Igen! – mutatom a lassan merevedõ szalonkát. Erõs kéz nyúl felém a sötétben: – Gratulálok! – Köszönöm! Több szó már nem is esik, a részletek ráérnek késõbb. * * * Hát igen! Ennyi maradt abból a múlt évi gyönyörû estébõl, meg ez a két hegyes tollacska a kalapomon – térnek vissza gondolataim a mába. Lassan felállok, és megigazítom a kis trófeát. – Bírd ki még néhány napig, aztán újat tûzök a helyedre! – súgom felé gondolatban és már könnyû szívvel tekintek ki a viharos alkonyatba.