Czirók Attila:
ÍGY KEZDÕDÖTT!

Mikor gyermekkoromban elõször láttam az erdõben gombázás közben zöld ruhás puskás embert, még nem gondoltam, hogy valaha az életben én is hasonlóan fogom járni Nimród útjait. Édesapám, aki nagyon szerette az erdõt és annak minden élõlényét szóba elegyedett a vadásszal, és hosszan beszélgettek. Gyerekként a sok ismeretlen szó és kifejezés semmit nem jelentett nekem, de rendkívül kíváncsivá tett. Beszélgettek õzrõl, szarvasról, vaddisznóról. Azt már tudtam, hogy melyik hogy néz ki, de miért kell meglõni õket mikor olyan aranyosak, még nem tudtam felfogni. Ezután a találkozás után kéretõztem, had menjek át Ernõ bácsihoz megnézni az õzikéjét, mert az nyílt titok volt, hogy otthon nevel egy gida korában talált szép szemû – számomra – csodát. Az engedélyt megkaptam azzal, hogy fél óra múlva haza kell érnem. Boldogan rohantam át és kiabáltam a kerítésnél – Ernõbá', Ernõbá'! Az öreg szemében a rá jellemzõ huncut mosollyal, lassú, kimért lépésekkel jött kaput nyitni. – Na mi van öcskös, jöttél vadat nézni? – Igen! Ha szabad. – Na gyere. Azzal kézen fogott és bevezetett a ház háta mögött található nagy udvarba. Ez nem is udvar volt, hanem inkább egy mini állatkert. Galambok, tyúkok, de még hányféle? Nyulak, libák, kacsák és az õz mellett egy elkerített részen vaddisznó. Gyermeki szemem nem gyõzött betelni a sok-sok csudától. Ernõ bácsi szépen sorban elmondta melyik milyen fajta, miért tartja. Húsáért vagy értékesítésre vagy csak úgy. Elmesélte az õzike történetét is, amit egy kerületbejáró körútján a kutyája talált. A kutya mintha megérezte volna, hogy róla van szó, álmosan bújt elõ a szénakazalból és nagyot ásítva lustán jött felénk. – Na Frici, te is elõkerültél? Az igazi magyar vizsla – mert az volt –, egy pillanat alatt felébredt és büszke tartásával szaporázta lépteit a szeretõ gazdihoz, majd elõtte magasra emelt fejjel leült. A meglett erdõjáró kemény de gyengéd keze megsimogatta a fejét, amely szemmel láthatóan nagyon jólesett neki. – Én is megsimogathatom? – Persze, ha nem félsz. Miért féltem volna, hiszen olyan boldogság volt a szívemben a sok csoda láttán, hogy semmitõl nem féltem. Meg persze az öreg szúrós szemmel nézet rá és a Frici kezes bárány lett. Õ találta a gidát. – Hogy is történt Ernõbá'? – Kettesben sétáltunk, mikor egyszer csak jelzett a kutya és egy irányba nézve megmerevedve leállt. Mán' megnézem, mit jelez ez az eb. Pár lépés után a fûben ott rejtõzött a gida mellette az elpusztult suta. – Mi az a suta? – Hát fiam az az õzmama. Hogy mitõl pusztult el, fel nem foghatom. A gidát magamhoz vettem, mert õ is az enyészeté lett volna. Aztán cumisüvegbõl a rozi tején felneveltem. A rozi egy kecske, néd' csak, ott van hátul. De gyere, mutatok valami érdekeset neked, ilyet úgyse láttál. – Azzal odalépett egy ketrechez, aminek rácsán benézve egy vörös gombócot láttam csak. – Mi az Ernõbá'? Nem látom. – Hát róka. – A tyúktolvaj? – Nem tolvaj az, csak õ is élni akar. Meg a kölykeit is nevelni kell neki. Dúvadnak titulálják és irtják, pedig szükség van rájuk. Rengeteg egeret, pockot megesznek. Néha meg betévednek a tyúkólba, akkor ott is rendet raknak. Be kéne zárni rendesen akkor nem csinál bajt. Mire ideértünk, már nem egy, hanem több félóra is elmúlt. Arra lettünk figyelmesek, hogy anyám kiabál a kerítésen. – Hú, most kikapok – mondtam, de az öreg kezem megfogva vezetett a kapuhoz. – Nem lesz semmi baj, csak nyugi. – Eta, engedje ezt a gyereket máskor is hozzám, mert látom, hogy érdekli a dolog. – Hát, ha nem zavarja, akkor jöhet. – Aztán ha nõ még egy picit, akkor elvinném lesre is. – Pici ez még ahhoz – mondta anyám. – Hát tudja, abból lesz csak igazi vadász, aki nem csak lövi, hanem óvja, védi, eteti, és fõleg tiszteli a vadat, aki mán gyerekkorában magába szívja az erdõ szellemét, és abban nõ fel. Mert városi puskásból van bõven. De minek? Hát valahogy így kezdõdött. Ezután mikor nem volt iskola, szinte mindig ott voltam, ha az öreg is ráért. Hallgattam a történeteit, amik egyre jobban megmaradtak bennem, és egy idõ után már nem volt kérdés milyen utat fogok járni. De arról egy kicsit késõbb.

2004. november 1.