– Attila! Legközelebb a Birtoktáblára menj vadkárt elhárítani, mert az őz dézsmálja napraforgót! – mondja a telefonban a vadásztársaságunk elnöke.
– Rendben elnök úr –, és miközben kimondom e szavakat azon gondolkodom, vajon tényleg komolyan gondolták-e, hogy íjjal menjek vadkárelhárításra?

Június végéhez közeledünk és ezidáig nem mutatta meg a nyár az igazi, meleg arcát. Esős, szeles napok jártak errefelé. Aznap is rendesen fújt az északi szél. A legjobb idő a vadászatra, mert a szél által keltett természetes zajok elnyomják az általam keltetteket.

Három hektáros forgónak a bal felső sarkába vetettem be magamat este 6 órakor. A stratégia az volt, hogy itt lesz a bázisom, majd innen kiindulva fogok cserkelni a méteresre nőtt forgóban. Miután térdepelve szépen elhelyezkedtem a zöld tengerben, arra lettem figyelmes, hogy a fiatal, akácos felőli részét megették az őzek. A térdepelés nem a legkényelmesebb testhelyzet, de máshogy nem volt jó. Ugyanis ha ülök, akkor nagyon sok mozgással jár a feltérdepelés és csak így tudok lőni. Illetve akkor is, ha állok, de akkor egyből kiszúrnak.

Másfél óra gubbasztás után mögöttem egy kis neszre lettem figyelmes. Szép lassan kúszni kezdtem a hang irányába. Megpillantottam egy sutát, ahogy csipegeti a friss zöld hajtást. Gondoltam, ha megriasztom, akkor mehetek haza. Így visszamásztam a helyemre. Kis idő múlva meghallottam, hogy egy bak tisztítja az agancsát a napraforgószáron. Mennyei hang volt a füleimnek! A térdepelésből felálltam, hogy lássam, pontosan hol van és milyen. Páratlan hatos, úgy látom, nem is fiatal. Lőhető. Visszaereszkedem térdepelésbe és legrosszabb történt. Riasztott!
– Hogy az a… nem igaz… észrevett – ebadtáztam magamban.

Kis idő elteltével megint hallottam, hogy újra itt van a környékemen, de most picit messzebbről jött a hang. Úgy látszik nem vett észre, csak gyanús volt neki valami. Elkezdtem a tábla széléhez kúszni, mikor észrevettem, hogy a korábban kiszúrt suta tíz méterre eszeget és felém tart.
– Ha ez észrevesz, akkor elriasztja a bakot is!

Picit fel kellett egyenesednem, hogy tudjam, pontosan hol van a bak, és már vettem is az irányt felé. Csendben, lopakodva. Fél óra múlva úgy éreztem, hogy elég közel vagyok és újból kinyújtóztam. Nem láttam a bakot, várnom kellett.

9 óra. Már nem éreztem a lábaimat. Teljesen elzsibbadtak, de hajtott a vadászláz. Pici neszre lettem figyelmes, felegyenesedtem és lám, ott volt a bak! Pontosan előttem és a lehető legrosszabb pozícióból közelített: szemből. Így nem lőhettem. Erősen sötétedett, ezért nem vártam, kockáztatva, hogy meghall vagy meglát, csak mentem elébe és bíztam a szerencsémben, hogy oldalra fordul.

Rettentően zakatolt a szívem. Megálltam, picit felegyenesedtem, ott rágta a leveleket előttem. Nem várhattam tovább. Szép lassan felálltam, illetve csak akartam, de a lábam úgy elmacskásodott, hogy nem tudtam neki parancsolni. Erőt vettem magamon, remegő lábbal szép lassan felemelkedtem. Nagy megkönnyebbülésemre a bak oldalra kilépett és ezzel megpecsételte a sorsát. Kihúztam lassan az íjat és útjára engedtem a vesszőt, amely halkan átrepült a vad testén.

A természet némaságát tíz méteres halálvágta robaja törte meg, majd elfeküdt az őz és csendesen álomba ringatta a zöld tenger. Én elcsigázottan a földre huppantam és majd kicsordult a könny a szememből. Összeszorított ököllel halkan mormogtam: sikerült! Birtokba vettem a vadat és megadtam neki a végtisztességet. Hasonló élményeket kívánok vadásztársaimnak!

2011. július 15.