Rosta László:
IRÉN BAKJA

Irén a feleségem. Az bizony kerek harmincnyolc éve, ami magamat ismerve már önmagában is rendkívüli teljesítmény. Ha ehhez hozzáadom a vadászattal kapcsolatos, illetve abból adódó esetleges ütközési lehetőségeket, akkor őszintén be kell vallanom helytállása csak nagyon magas fokon értékelhető. Vadászszenvedélyemet mindvégig jóindulatú megértéssel szemlélte, gyakori kivonulásaim, éjszakai leseim nem borították fel a családi békét. Ritka az olyan eset, amikor keményen a sarkára állva lebeszélt a vadászatról. Igaza volt, mert az már mégis csak túlzás, hogy háromnapi kisalföldi téli szarvas- és disznóhajkurászás után hazatérve fáradtan, mocskosan máris indultam volna egy Zala-parti fácánozásra, és nem átallottam kutyámra hivatkozni, hogy szegénynek mennyire kellene már egy kis mozgás. Ekkor kitört a gyalázat, de végül is beláttam a feleség igazát, és a végkimerülés helyett a mindent elrendező alvást választottam.

Ahogy mondom Irén kiválóra vizsgázott, mint vadászfeleség, de érdekes módon tán soha nem említette, hogy személyesen is megtapasztalná, miként hódolok gyönyörű szenvedélyemnek. Így volt ez a legutóbbi időkig, mígnem pár hónapja többször szóba hozta, hogy miután most már ő is nyugdíjas és jobban akad szabadideje, szívesen kijönne velem egyszer-egyszer a vadászterületre. Őszintén megörültem az ötletnek több okból is: – egyrészt tényleg sokat van egyedül, ráférne egy kis kikapcsolódás meg a jó levegő, másrészt, ha személyes élménye lesz a vadászatról még nagyobb megértéssel kezeli ebbéli ténykedésemet. Csak titkon vallom be, hogy nagyon szerettem volna megmutatni neki, mily egyenesen lő az ő férje, ha a helyzet úgy hozza.

Kaptam hát az alkalmon és megígértem nejemnek, hogy elviszem a tavaszi őzbakvadászatokra, amelyek rövid cserkelésekkel tarkított lesek szoktak lenni. Mivel első tavaszi bakomat évek óta Szent György nap környékén lőttem meg, ezekre az alkalmakra időzítettem a feleség beavatását a vadászatba. Legott felvettem a kapcsolatot területünk mindentudó hivatásos vadászával, és érdemi tanácskozásokat folytattunk a meglövendő vad valószínű revírjéről, agancsáról és a viszonylag könnyebb megközelítési lehetőségekről. Károly, mint mindig, most is kész javaslatokkal állt elő:
– Jár egy lőhető bak a keresztúri öreg tölgyes keresztnyiladékán a lestől úgy százötven méterre. Az agancs sötét, nem túl magas, de jól kitölti a füle közét, az elejére sántít, ha gondolod, lődd meg. Arra számíts, hogy közelebb nem jön és fél nyolckor már elég kevés a fény az allén. A másik lehetőség a bánfai körtésben kínálkozik, tudod, ahol már több bakot is lőttél, idén is kijár egy jó agancsú, nagy testű példány. Én szeretném, ha ezt választanád, mert sorra tönkreteszi a fiatal körte oltványokat, és a tulajdonosok már nagyon morognak.

Magamban ekkor már döntöttem a körtés bak javára, illetve rovására, de azért elhatároztam, hogy megnézem magamnak a másik jelöltet is. Így aztán április tizenötödikén estefelé már ott settenkedtem a keresztúri öreg tölgyes nyiladékán. A részeg ember módjára imbolygó magaslesen alig húsz perces csatát vívtam a hatalmas murai szúnyogokkal, amikor messze a nyiladék végén megjelent a beharangozott sötét színű bak. Bizony messze volt és az árnyékos erdőben inkább csak sejtettem, mint láttam az agancsát. Néhány ideges, kapkodó mozdulat és az őzet máris elnyelte a nyiladék déli oldalán sűrűsödő gyertyános-léces erdő. Nekem elég volt, amit láttam, megszületett a végleges döntés – a gyümölcsösben randalírozó bakkal próbálkozom.

Másnap fél hét tájban feleségemmel együtt óvatosan kapaszkodtunk felfelé az öreg körtés déli sarkán szerénykedő magaslesre. Az óvatosság több szempontból is helyénvalónak látszott. Egyrészt nem akartuk megriasztani az esetleg már közelben tartózkodó őzet, másrészt az öregecske lesen csak üggyel-bajjal tudtunk úgy elhelyezkedni, hogy belássuk a terepet, és a nem kívánatos lepottyanást is megússzuk. Lassan azért a helyére került minden, és mi érdeklődéssel kezdtük vallatni az önként választott vadászterületet.

Lesünk szinte belesimult a gyümölcsöst délről határoló öreg fűzfákkal tűzdelt húsz méter széles bozótcsíkba, amelynek közepén kis csermely folydogált. Korábbi tapasztalataim alapján innen várhattuk a vadat, csak azt nem lehetett tudni, hogy a jobb vagy a bal oldalunkon teszi-e tiszteletét a körte oltványok nagy kedvelője. Korábban mindig jobboldalon érkeztek elődei, hiszen így pár ugrással a fasorok között termettek, és gyorsan takarást is találtak.

Valószínűtlennek látszott a másik oldalon való érkezés, mivel itt vetéshez előkészített széles földdarab terpeszkedett, ami az őz számára minden tekintetben érdektelen tartózkodási helynek látszott. Mindenesetre felosztottuk magunk között a figyelési irányokat, és miután megtöltöttem a fegyvert a bozótosból előtörő sokszólamú madárkoncert hallgatásába merültünk. Bizony volt mit hallgatni! Az öreg füzek odvaiban fészkelő seregélyek vitték a prímet, a nászruhás hímek változatos éneke minden más erdei dalost a háttérbe szorított. Karnyújtásnyira tőlünk egy poszáta amorózó ég felé tátott csőrrel zengte gyönyörű dalát, amelyben az ismétlésnek a nyomát sem tudtuk felfedezni. Ebbe a kavalkádba gépfegyversorozatként robbant bele egy nagyfakopáncs párhívó nászdobolása. Irén képtelenségnek tartotta, hogy ezt az irgalmatlan zajt egy arasznyi madár képes előidézni. Ő valamilyen gépre gyanakodott, és csak akkor nyugodott meg, amikor a kereső távcsőben meglátta a száraz fűz törzsén ügyködő harkályt. Úgy elmerültem a madarászásba, hogy szinte megijedtem, amikor feleségem halk suttogását hallottam: – Ott jönnek!

Balra kaptam a fejem, és nem akartam hinni a szememnek. A vetésre váró tábla szélén, úgy száz méterre tőlünk, két őz szaladt felénk egymás nyomában. Pontosabban egy világos agancsú bak kergette egy kisebb testű társát, amelynek füle között vékony agancsfélét véltem felfedezni. Lett is egyszerre nagy kapkodás, mivel a páros éppen nem esett kézre, pedig a hátsó lőhető lett volna. Mire helyzetbe kerültem a két ellenlábas megoldotta a problémát. Némi további ügetés után a kis bak egy ugrással a fűzesbe vetette magát, a nagyobbik meg utána. Volt őz, nincs őz, pedig már könnyű lőtávolban voltak.

Irén egészen belelkesedett, mint mondta, nem hitte volna, hogy ilyen hamar látunk őzet, sőt őzeket. Szentül meg volt győződve arról, hogy a kergetőzők hamarosan újra előbújnak, akkor aztán… Én nem voltam ilyen optimista, de azért helyet cseréltünk, és tátott szájjal füleltünk a sűrű irányába, hátha elpattan egy gally a közeledők patája alatt. Sajnos csalatkoznunk kellett, lassan besötétedett, és nem mozdult semmi. Könnyen lehet, hogy a gyakran forgó szellő dolgozott ellenünk, és a két őz időben szagunkat vette. Ezt a spekulációt azonban gyorsan cáfolták a következő percek eseményei. Megint csak feleségem volt a figyelmesebb, mikor dél felé mutatva megszólalt:
– Nézd megint egy őz, ott megy a szántáson! – Valóban tőlünk jó háromszáz méterre termetes őz ballagott a frissen elmunkált táblán a bekerített fiatal almás irányába. Már eléggé sötétedett, de azért a keresőtávcső még megmutatta, hogy bak az illető, az agancs elbírálásáról azonban ilyen fényviszonyok mellett már szó sem lehetett. Vártunk hát, abban reménykedve, hogy a kerítéshez felérve – mivel bejutni nem tud – elkanyarodik, és felénk veszi az irányt. Őkelme azonban másként gondolhatta, mert némi tétovázás után visszafordult, és hamarosan eltűnt a patakparti csalitban. Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy nem az előbbi kergetőzők egyike volt, tehát jár itt egy harmadik bak is, ami jelentősen növelte későbbi esélyeinket.

Most már tényleg nem volt érdemes tovább várni, hát szedtük a sátorfánkat, és halkan beszélgetve ballagtunk az autó felé. Bár nem lőttünk semmit egyáltalán nem voltunk csalódottak. A közös élmény zsákmány nélkül is maradandóvá tette a mai estét, és mi ezzel nagyon elégedettek voltunk.

Két nap múlva a lassan lépegető áprilisi alkonyat ismét a lesen talált bennünket. Az időjárás közben kedvezően változott, langyos szellő lebegtette a virágzó fűzfákról leváló vattapihéket. Ebből gyorsan megállapíthattuk, hogy a légáramlás keleti irányú, vagyis akár jobbról, akár balról közelít a bak, szagunkat nem nagyon veheti. Felvettük a tegnap előtti „ülésrendet”, közben megfogadtam, hogy ha sikerül innen vadat ejtenem alaposan megerősítem az imbolygó magaslest. Újfent figyelésbe merevedtünk, közben visszafogott mozdulatokkal igyekeztünk kivédeni az egyre gyakoribb szúnyogtámadásokat, mivel a melegebb este alaposan felcsigázta támadó kedvüket. Örömünkre ma sem maradtunk madárbemutató nélkül, ugyanis a szemközti fűz csúcsán egy kakukk produkálta magát. Kísérőmet egészen lenyűgözte a fura madár ténykedése, ahogy begyét felfújva, szárnyait leengedve ismételgette nevét, közben még egy-egy krákogással is cifrázta a nótát. Aztán megunva a tipródást elegáns ívben tovasuhant.

Éppen a körtesorokat akartam végigvizslatni, amikor gyenge lökést éreztem a karomon, majd Irén suttogását hallottam: – Itt van alattunk! – és ujjával mutogatott a füzesben nyíló kis tisztás irányába. Én a helyemről nem láttam semmit, de tisztán hallottam a halk ágpattanásokat és valami szöszmötölést. Feszülten figyeltünk, majd már balra tőlem megpillantottam egy őz szürke oldalát. Emeltem a puskát, de a céltávcsőben csak zöld foltokat láttam. – Na igen, ilyen közelről kifejezetten hátrány az optika, a nyílt irányzékot meg takarja a montázs. A cső mellett elnézve egy pillanatra sikerült meglátnom a világos agancsot, de máris takarásba húzódott a gazdája.

Mindketten mocorogtunk, nyakunkat nyújtogattuk, a gyengélkedő les meg szorgalmasan nyikorgott alattunk. Ez már sok volt az alig tíz méterre bujkáló őznek. Két dobbanás, egy felháborodott „beőő” riasztás, és már csak a távolodó bak zörgését hallhattuk. Nem igazán ijedt meg tőlünk, csak kiszaladt a patak túloldalára és onnan kiabált felénk egyre hangosabban. Feleségemet meglepte a férfias riasztás, hitetlenkedve kérdezte: – Ezt tényleg az őz műveli? – bizony az őz, de csak akkor, ha már nagyon gyanakszik vagy felismerte az embert – magyaráztam kelletlenül.

Mivel a bak továbbra is folyamatosan riasztott a túloldali sásasból, vitatható lépésre szántam el magam. – Lemászok a lesről és megpróbálok a bozóton át a közelébe jutni, hátha sikerül lövésre kapni – magyaráztam Irénnek, ugyanakkor eszembe jutott, hogy így semmit sem fog látni az akcióból. Kissé sajnáltam, de már lépegettem is befelé a sűrűbe. Sajnos a cserkelés nem ment csendben, a hó által lenyomott tavalyi szolidágó és csalán úgy recsegett a talpam alatt, hogy tán még a közeli faluban is meghallották. Persze az őz is hallotta, riasztását egyre messzebbről hallatta, és mire az istentelen csekmetből kivergődtem már a hatalmas repcetáblából kiabálta felém sértéseit és még agancsa hegyét sem tudtam megpillantani.

– Na ezt jól elvadítottam lehet, hogy egy hétig sem veszi erre az útját! – korholtam magamat, majd arra gondoltam, hogy egy alig húsz méteres cserkeút lehetővé tette volna a vad csendes megközelítését. – Na majd ezt is megcsinálom – fogadkoztam, és újra áttörtem magam a zajos dzsungelen. A rend kedvéért leselkedtünk még egy fél órát, majd kissé nyomott hangulatban hazafelé indultunk. – Nincs semmi baj, harmadszorra meglövöd!- vigasztalt lelkes kísérőm, majd hozzátette: – képzeld el, ha az előbb elejted az őzet, én meg semmit sem látok az egészből. – Milyen igazad van – bólintottam – és már nem is bántam a sikertelen cserkelést.

A következő napokban nem tudtunk időt szakítani vadászatra, a szombat délutánt-estét azonban mindenképpen a vadűzésre szántuk. Kicsit aggódtam amiatt, hogy bakunkat hét közben nem lőtte-e meg valamelyik olasz vendégvadász. Rögvest felhívtam hát Karcsit, a vadőrt, aki megnyugtatott, hogy ügyfelünk a legjobb egészségnek örvend, ő látta a hét közepén a körtesorok között bóklászni. – Ismét megberetvált jó pár körtesuhángot, próbáld meg kiiktatni, mert nem győzünk majd fizetni! – tette még hozzá nem éppen jókedvűen. Ilyen előzmények ismeretében fogyasztottuk a kilométereket a vadászterület felé, közben az esélyeket latolgattuk. – Meglásd, ma meglövöd! – jelentette ki határozottan feleségem, majd kérdésemre, hogy miből gondolja azt felelte, hogy ő ezt megérezte. – Úgy legyen! – bólintottam, majd hozzátettem: – Nekem is jó az előérzetem, a Szent György-nap már kétszer szerencsét hozott, hátha ma is így lesz.

Miután így megerősítettük optimizmusunkat, fél hét után elfoglaltuk helyünket a magaslesen. Mindketten háttal ültünk a gyümölcsösnek, hiszen biztosak voltunk benne, hogy őzet csak fűzesből várhatunk Aztán csak vártunk, távcsöveztünk, időnként óvatosan forgolódtunk, mert hát az ördög nem alszik, de bizony semmiféle mozgást nem tapasztaltunk. Ma még a madarak sem szerencséltettek bennünket olyan nótákkal, mint a korábbi estéken. Közben lebukott a Nap az ibrikói dombok mögé, megnőttek az árnyékok és egyszeriben hűvösödni kezdett. Várakozásunk hőmérőjében a higanyszál lassan elindult lefelé, figyelmünk is lankadni kezdett. Ahogy így kókadoztunk ültünkben csak úgy megszokásból, elnéztem észak felé, ahol az új telepítésű körtefa sorok húzódtak. Egyszerre nagyot zuhant valami a mellkasomban. – Ott a bak! – nyögtem halkan és próbáltam a fegyverrel irányba fordulni, ami zsibbadt derékkal nem volt könnyű produkció. A céltávcsőbe pillantva azonnal láttam, hogy eljött a pillanat, ez a mi bakunk. De jaj, messze van ám, pokoli messze, és lassan lépegetve igyekszik keresztbe az ültetésen. Még tíz lépés és akkor eléri az öreg fasorokat, ahol teljes takarásba kerül. Lőni kell hát, mégpedig azonnal! A szálkereszt ott imbolygott a bak oldalán, de nem akart megállapodni sehogy sem. Nem is csoda ebben a kifacsart testhelyzetben, amikor jobb könyököm a levegőben lógott, hiszen a belépő oldalon nem volt hova támasztanom. Mindegy nem várhattam, amikor a bak egy pillanatra megtorpant és a célzójelet is a helyén láttam, megérintettem a gyorsított ravaszt. Diszkrét tűzijáték a csővégen, öblös dörrenés és az őz tempóján alig változtatva eltűnt a fák között. – Biztosan eltaláltad, mert egy kicsit megrogyott az elejére – hallottam mögülem feleségem biztató megállapítását. Rám is fért az istápolás, mert egyrészt vacogtatott a vadászláz, másrészt egyáltalán nem voltam biztos a találatban. Becsapódást nem hallottam, a vad nem esett el, ilyen messze pedig nem szoktam vadra lőni, főleg nem alkonyatban. Csupa kedvezőtlen körülmény, de hát nincs mit tenni meg kellett néznünk az eredményt.

Próbáltam megjegyezni a rálövés helyét, ürítettem, aztán lekászálódtunk a lesről. Kicsit még vártunk aztán a reménybeli zsákmány keresésére indultunk. Szokásomtól eltérően nem a rálövés helyére igyekeztem, hanem az őz haladási irányában, három fasorral balra, indultam észak felé. Abból indultam ki, hogy ha csak sebeztem, talán még elé kerülhetek a vadnak, a biztonság kedvéért egy lőszert csúsztattam a csőbe. Kísérőm tőlem balra, a negyedik fasorban némileg lemaradva keresett, lassan ballagva vizsgálódott. Elszoruló gyomorral lépegettem a frissen kaszált fasorban, és ahogy közeledtem a vélt keresztezési ponthoz úgy fogyott a reményem. -Valahol itt kell lennie, ha eltaláltam – mormogtam magam elé, de bizony egy szőrszálat sem találtam. Tovább menve egyre gyakrabban tekingettem vissza a les irányába, lassan olyan érzésem támadt, hogy már túlhaladtam a rálövés magasságát. – Mindegy, még néhány faközt megnézek, aztán vissza a fiatal ültetésbe. De erre már nem került sor, mert pár lépés után jobbra előttem, az egyik virágzó körtefa alatt sötét folt kapta meg a szememet. – Elöntött a forróság és csak félhangosan nyögtem magam elé: – Megvan, mégis megvan! – Igen ott feküdt a bak, az általa oly kedvelt körtefák alatt, immár végképp megbékélve a világ bajaival. Nem léptem oda hozzá, megvártam páromat, ezt az örömöt meg kellett osztanom vele.

Ő persze nem hallotta meg előbbi nyekergésemet, tanácstalanul nézegetett be a fák alá, mindenhová nézett csak felém nem. Nem akartam kiabálni – nem illett az most ide – hadonászva integettem felé, amit először nem értett, aztán felderült az arca és egy perc múlva együtt léptünk közös zsákmányunk mellé. Én a bak mellé guggoltam és boldogan markolásztam a szépen gyöngyözött agancsszárakat, a fényesre csiszolt ágakat, az összenőtt rózsákat. Néztem a találatot, a bal lapockán ott virított belövés kis piros rózsája, a másik oldalon pedig a csontot tört tenyérnyi kilövés látszott. – Soha rosszabb lövést – sóhajtottam és felpillantottam szótlan vadásztársamra. Kissé sápadtan álldogált, majd halkan megszólalt:
– Szegény… – és nem mondta tovább, mire megkérdeztem: – Sajnálod? – Egy kicsit igen, tudod, hogy ilyen közelről még nem láttam lőtt nagyvadat. Megértettem őt, ahogy ő is megértette örömömet és jó szívvel gratulált. Ezután töretet adtam magamnak, utolsó falatot a baknak, majd a zsigerelés következett, amihez kísérőm némi segítséget is nyújtott. Erősen sötétedett már, amikor a vérnyomon visszafelé haladva megkerestük a rálövés helyét. Innen visszatekintve a magasles irányába méregettük a távolságot és ekkor hangzott el a legnagyobb dicséret, amit vadászember párjától kaphat: – Azt azért nem hittem, hogy ilyen messziről eltalálod! – mondta Irén, a távolba kémlelve és én titkon megsimogattam öreg fegyverem agyát. (Később elsétáltam a lesig és kétszáznegyven lépést számoltam, míg odaértem. Bizony ritka szerencsés lövés volt ez különösen így esti fényviszonyok között.) Kalapomat megemelve halkan köszönetet mondtam a Sárkányölő Szentnek, aki idén is tartotta szavát és szép bakhoz segített.

* * *

A tavaszi alkonyat fekete bársonya ráborult a bánfai gyümölcsösre. Az öreg fűzfák csúcsa mögül előbukkant a kerekedő Hold és kíváncsian bámult le a virágos fák karéjában fekvő őzbakra és a felette némán álldogáló két alakra. Igen ők voltak azok, a boldog vadász és vele örülő élete párja.

2010. május 22.