Csathó Kálmán:
IRIGYSÉG

Feri vadõr jelentette: — Disznó nincs… búcsút mondtak a területnek… Minden nyom kifelé vezet, de az is egyhetes már valamennyi… Õzbakot alig látni… Úgylátszik még nem heverték ki a farsangot… Bika? De igen, láttam a véderdõben egy gyönyörû tizennégyest. Azt hiszem a kis bányában tanyázik… Bõgés? Nem az még nincs! Még egyet sem hallottam… Másnap hajnalban nekiindultunk a bányának, hogy szerencsét próbáljuk azzal a gyönyörû tizennégyessel. A Duna melett ballagtunk még sötéttel, mert jó széllel errõl lehetett megközelíteni a bányát, de egy kicsit túl korán értünk oda, várni kellet amíg kivilágosodik. És ekkor egyszerre hirtelen egymásra néztünk Ferivel, mert túl a vízen megszólalt az a minden vadász fülének olyan gyönyörûséges hang, az a zengõ, mély orgonálás, amivel a párt keresõ bika ugyanazt adja tudtul a világnak, amit a fülemüle hímje májusi éjszakában. — Bõg! — súgta Feri szélesre húzódó, kipirult ábrázattal. — Nem is egy, hanem kettõ! — bólintottam. — Hallja? — Mert ugyanekkor megszólalt egy másik is, valamivel feljebb, felelve az elsõnek. Feri izgatottan nyúlt a hátizsákjába és elõhúzta a bõgõszarvat. — Megpróbálom! — mondta. — Hátha nálunk is?… Meg kell adni, hogy remekül bõgött. Becsületére vált volna a legszebb, nyolckilós bikának is. Aztán elhallgatott és vártuk a feleletet. — Semmi! — Persze, hogy semmi! — szóltam. — Erre nem mernek felelni a mi bikáink! Vagy azt hiszi, csupa kapitális járkál itt? Maradjon csak itt! Majd én próbálom meg! Arrébb mentem vagy száz lépéssel, én is elõvettem a bõgõtülkömet a kabátom alól és rákezdtem a szarvaslírát, de sokkal vékonyabban mint Feri, gyenge, fiatal kamaszbikának a hangján. Aztán elhallgattam és vártam. De bizony hiába, mert csak Feri felelt rá meg a túlsó part bikái. Nálunk néma maradt az erdõ, mintha nem lett volna benne egyetlen szarvas sem… Feri halkan odalépett mellém és bánatos irigységgel, epekedve mondta: — Odaát milyen gyönyörûen bõgnek!… És minálunk semmi, semmi, semmi! * Harmadnap a Kossuth Lajos utcán találkoztam a túlsó parti — bõgõ bikákkal teli — vadászterület irigyelt gazdájával. — Na? — kérdeztem. — Hányas és hány kiló?… Kedvetlenül legyintett: — A!… Sehányas!… Meg nem foghatom, miért vannak nálunk a bikák megnémulva!… Próbáltam pedig már bõgni én is, próbált a vadõröm is, nálunk egy hang nem felelt rá! De bezzeg odaátról! Tõletek! Kettõ is!… Szerencsére, mert különben azt kellett volna hinnem, hogy rosszul bõgtünk! De egyébként kutyamódon irigykedtünk rátok!… Nem világosítottam fel, hogy nincs oka az irigykedésre. Nem akartam megfosztani attól a vigasztalástól, hogy a mi bikáink feleltek a bõgésére, tehát jól bõgött. Én azonban nagyon megvigasztalódtam.

Csathó Kálmán:
SIKER

Bõgtek a bikák gyönyörûen, de bizony én nem tudtam kimenni, mire pedig kijuthattam, már megint elhallgattak. Józsi, a helyettes vadõr azonban azt jelentette, hogy elõtte való nap még szólt egy fenn, a Trampó-tetõn. — Na, — gondoltam — ha tegnap még bõgött magától, egy kis bíztatásra talán ma is megszólal! — Azzal fogtam a tülköt és egy bokor mellett meghúzódva elkezdtem bõgni a hölgy-keresõ, szerelmes szarvaslegény hangján. Sokáig nem kaptam semmi feleletet, de nem hagytam abba a hangos epekedést. Sõt! Beleadtam minden érzést és olyan meghatóan bömböltem, akár csak valami özvegy gerlice. És íme, egyszerre csak megzörren a bokor a hegyoldalon, halk szöszmötölés hallatszik, avarzörgés, bokorsúrolás és Józsi boldog izgalommal nem is súgja, hanem leheli inkább: — A bika! Jön!… Csendet intek és még egyet bõgök. Aztán fogom a puskát, kinyitom a biztosítóját és várok azzal a bizonyos kis szívdobogással, amely olyan jól esik. És akkor megszólal tõlem vagy húsz lépésnyire benne a sûrûben… nem a bika, hanem egy tehén. Azt mondja: — Öe! — kurtán, halkan és szemérmesen. Mert ez azt jelenti szarvasul: — Igen, uram! Az öné vagyok! — Na, szépen vagyunk! — gondoltam. — Ez a buta tehén csakugyan elhitte, hogy itt egy szerelmes bika sóhajtozik és azért jött, hogy megvigasztalja. Hogy el fog képedni, ha kilép és meglát! De nem lépett ki! Illedelmes szarvastehén volt és sokkal jobb nevelésû, semhogy egészen odamenjen a bikához. Volt benne annyi szemérem, hogy az utolsó lépést a gavallérra bízza, hogy az keresse fel a sûrûben. De mert úgy találta, hogy a gavallér késlekedik, még egyszer megszólalt, most már valami csodálatos árnyalatával a türelmetlenségnek, mintha azt akarná mondani: — Na! Mi lesz? Egymásra néztük Józsival. Kérdõn, nevetéssel küszködve, de kissé zavartan és elpirulva. Elpirulva ahelyett a bizonyos, világranemjött bika helyett, amelynek a hangján sikerült meghódítanom ezt a tehenet… Aztán szedtük a sátorfánkat és lábujjhegyen, halkan, de gyorsan kereket oldottunk. … Nem szeretnék az a bika lenni, amelyikrõl az a tehén akkor azt gondolta, amit gondolt!…

Részletek Csathó Kálmán Vadászzsákmány címû könyvébõl (1933)