Jelige: „Bújócska"
AZ UTOLSÓ VADÁSZAT

Apám élt-halt a vadászatért. Pedig semmi sem késztette rá, hogy öljön, semmi az égvilágon! Szegény jó anyám – az Isten nyugosztalja! – éppolyan jó húsból való volt, mint én, de nemcsak tõle örököltem az alkatomat, hanem. apámtól is, aki nagydarab ember volt, és korántsem vetette meg a konyha örömeit. Mekkora traktákat rendezett a barátainak, milyen élvezettel szopogatta a malac bordáját, melyet jó tejfölösen tálaltak elébe! – Ilyet senki nem süt! – dörmögte elismerõen, a többiek meg terceltek hozzá, már ha levegõhöz jutottak egy pohár cirfándli segélyével: – A nagyságos asszonynál senki sem fõz különbül széles e világon! Tisztelték szegény anyámat, nem annyira származása miatt, hétszilvafás õseinkkel kevéssé dicsekedhettünk, hanem és mindenek elõtt az állatorvos úrért, mivel hogy széles határban apám volt az egyetlen, aki értett a jószágot gyötrõ nyavalyákhoz, s egykettõre kikúrálta a marhát, lovat, disznót, olykor még a kutyát is. A macskát, meg a szárnyas- és aprójószágot nemigen hordoztak mifelénk doktorhoz; ha beüt a kórság, felépül magától vagy beledöglik. Kérdezhetnék persze: miféle vadász az ilyen gyógyító, hát nem az a mestersége, hogy helyreüsse a csorbát, amit durva kezek, meg különféle rossznyavalyák ütnek az egészségen? Nem tudom, hogy van, de apám – ha engedte az idõ meg a tengernyi dolog, amivel elhalmozták – soha nem állhatta meg, hogy ne füttyentsen Csontúnak, és ne vágjon a közeli Tésztásnak vagy a Csobolyónak, pedig az ronda lápos vidék, ahonnét úgy jött haza, hogy szegény anyám csak sóhajtott, amikor meglátta: – Béni, Béni, megint a disznók után járt! – Disznó, disznó – mormogta válaszul apám –, jobb az magának, ha elõtte hoznak, mintha én megyek utána? Ekkorra persze elfáradt már, különben vidám, harsány ember volt, betöltötte az udvar a nevetésével, és nehogy azt gondolja, szegény mama ott girheskedett-pityergett mellette! Hej, be' sokat kuncogtunk, nevettünk együtt! Már amikor együtt voltunk, hiszen egyetlen pillanatra sem maradt abba a jövés-menés nálunk, akárhányszor még éjféltájt is felzörgettek, ha ellett a tehén vagy lesántult az igás, hát még ha a parádés! Fogatot küldtek elé, nemegyszer a héthatárból, csak jöjjön gyorsan, doktor úr! Apám meg nem kérdezte: minek? Bekortyolt fél bögre feketét, mert a kávénak mindig ott kellett állnia egy kis lábasban a tûzhelyen akkor is, ha már kihûlt a vas, és csak úgy hörpintett belõle, melegítés nélkül, mivel hogy igyekezni kellett, azután már indult is, és jött, amikor jöhetett. Eleget aggódott miatta szegény anyám! Hol késik megint? De soha annyit, mint vadászat alatt. A munka végül is munka, és nemcsak mi élünk a keresményén, tevékenység híján õ sem lett volna képes megmaradni. Szüntelenül mászkált, járta az istállókat, ólakat, kvaterkázott a gazdatisztekkel, tudta, micsoda hatalom volt azoknak a kezében. Még a háború alatt – Istenem, milyen messze van már, én még csitri lányka voltam! –, õk irányították a falu életét a pappal, a doktorral, meg a tanítóval. Nélkülük semmit nem lehetett végbevinni, õk meg igyekeztek, amennyire tellett tõlük, böcsülettel, de ki emlékeznék rá, no mindegy. Hol innét, hol onnét szalasztottak apámért, aki nemcsak gyüszmékelt ám, folyvást intézett-kezelt is, amint meg hazatért, lezökkent karosszékébe, elõvette a könyvet, a szaklapot – abból is vagy háromféle járt a háború elõtt! Pörölt miattuk eleget szegény anyám: erre a sok papírnemûre rámegy a jövedelmünk, Béni! Apám meg csak nevetett, hogy rengett belé az asztal: – Papírhoz folyamodik, kinek nincs elég sütnivalója! De még a háború alatt is, amikor kezdtem már odafigyelni a világra, kisebb-nagyobb pakkokkal érkezett a posta, füzet, könyv volt mindenikben. Nálunk úgy tartják, délidõt pihenéssel illik megszentelni. Aki hajnalban kel, kijár annak egy szusszanás az ebédet követõen. Így láttam én mindenütt, kivéve odahaza. Mert ha szegény anyám le is dõlt néhanap, apám sose szunnyadt el napközben. Az elébe küldött fogaton vagy az automobilon talán elbóbiskolt, otthon azonban olvasott, míg érte nem jöttek: siessen már, doktor úr, lesántult a Börcsök! És nem lehetett tudni, mikor keveredik haza, hiszen marasztották erõsen ahol csak megfordult, früstökkel, harapás evvel-avval, meg kiadósabb porciókkal, borral mindig. Jó szívvel vette, ízlett neki, meg sem ártott. Kellett a sok zsíros koszthoz, és az õ termetéhez. – Vágósúlyt vagyok – tréfált barátaival, de hát bátran tréfálhatott, azok sem voltak olyan girhes legénykék. Nem kártyáztak, nem kurizáltak, viszont dolgoztak és rendes, becsületes emberek voltak, csak az a fene vadászat ne lett volna! – Kell valami a férfiaknak, ahol kitombolhatják maguk – csitított anyám, ha éretlen fruskaként lázadoztam a sok ronggyá lõtt madár felett. Legkevésbé éppen a megsörétezett szárnyasok látványát viseltem, pedig tyúkot öltünk mi is. A baromfiudvar tele volt libával, kacsával, pulyka is kapart ott bõven, holott ritkaságszámba ment akkoriban, de hogy azt a gyönyörûséges sárszalonkát, ami úgy nyilallott korrogva a Bogolyos felett, hogy szinte hintáztatta a sebes tekintetet, péppé zúzottan, véres tollcsomó gyanánt tegye az asztalunkra, hát azt nem bírta a mellyem! Én még a kalitkát sem viselem el! Parányi csobolyó, eleség gyanánt elibeszórt napi törökbúza helyett röpülés kell annak, ami az égbe vágyik, apám meg a vadásztarisznyájára aggatva hordja haza? Háborgott szegény anyám is, de csak módjával, titkon, amikor úgy hitte: sem õ, sem én nem hallom. Pedig elértettem a szavát: – Mihez kezdjek mármost evvel a gombostûpárnával? Elvásik a fogunk a sok sörétben! – és horgolótûvel meg csipesszel szedegette az apraját, mivel hogy a lánynak nem volt keze hozzá – hogy nem szánja az ártatlanját? Ez volt ama kérdések egyike, amire máig sem ismerem a feleletet, noha hatvan év telt el azóta! Rég elporladtak mind a ketten, Isten nyugosztalja õket! A temetõt is felszámolták, út épült a helyén, elkerülõ út, úgy kellett átmentenem szegényeket az új temetõbe, ahol most nyugosznak. Említettem már, hogy apámat megyeszerte ismerték, még a szomszédos városokba is el-elhivatták, olyan híre volt. Azt is mondtam talán, egyetlen pillanatra sem hagyott föl a tanulással. Kitört a háború, de õ csak hozatta a drága könyveket, már elképzelni sem tudtam, létezik-e olyan mû, amit ne olvasott volna? Hovatovább a pipákat is kiszorította az a sok szakmunka a pipaszobából. – Ej – legyintett, valahányszor szegény édesanyám prézsmitált a porfogó miatt – elvégre dohányozni a tornácon is lehet! Nemcsak orvosolta, szerette az állatokat. Gyakran mesélte, hogy diákkorában mindenünnen kihajították, egyetlen háziúr sem viselte el pártfogoltjait, mert fölszedett õ a sánta verébtõl az utcára lökött macskakölyökig mindent. Ott istápolta, nevelgette valamennyit a szobájában, és késõbb – még a gyermekkoromban is – tele volt az udvarunk mindenféle lábas- meg szárnyasjószággal! Macska természetesen, ló a kocsihoz, kecske meg nekem. Mindig legyen friss tej, mert arra szüksége van az egészséges gyermeki szervezetnek! Hogy azután Miska szamarat minek tartottuk, azt csak az ég tudja! Dologtalanul kószált az udvaron, és meg-megrúgta a betévedõket, hogy jobban féltek tõle, mint Bátortól, pedig az sem volt éppen észrevétlen! Azóta sem láttam pompásabb farkaskutyát, még Márton bátyámék komondora is elhúzódott a közelébõl. A bõséges táplálástól, no meg anyám kihajításra ítélt hajkeféjétõl, amivel naponta fésülgettem, majdnem selymes lett a szõre, és úgy feszített, olyan kiállása volt, hogy szerettem volna látni azt a rossz szándékú csavargót, aki be merészel nyitni hozzánk! Pedig csöppet sem volt ám kötekedõ, harcias, inkább szelíd, békés természetet örökölt. A többi állatnak sem ugrott neki, jól megvolt Sinistrával, a hatalmas angóramacskánkkal, de nem bántotta a cserélõdõ szállóvendégeket sem, holott mindenféle akadt köztük a hálóba gabalyodott õztõl az akkor még ritkaságszámba menõ kínai csüngõ hasú sertésig, hogy szegény anyám nem gyõzött az ajtóba kiállni: melyik virágát túrják föl, zabálják le éppen? Õ növénypárti volt, ha a konyhai teendõk engedték, naphosszat elszöszmötölt a kertben, és sehogyan sem fért a fejébe, hogy aki annyira szereti az állatokat, minek pusztítja õket olyan eszementen? Teli a ház izgõ-mozgó és lépten-nyomon tilosba bukó lénnyel, amit legföljebb kíméletesen hessenthetünk odébb, õ meg, a napközben szelíden praktizáló doktor, kora tavasztól késõ õszig önként kapható rá, hogy ugyanezeket kergesse, ûzze, lõje az erdõn, és azután nagy diadallal, jókedvûen cipelje haza a sok sáros, mocskos, összeólmozott állatot. Hiszen ha éhezünk, vagy legalább szeretjük a vadhúst! De annyit ettünk belõle, hogy – akkoriban úgy hittem – egy életre megundorultunk tõle (nem gondoltunk még – én legalábbis nem – a háborúval, miként azzal sem, ami rá következik, pedig azóta hányszor futott össze üres számban a nyál gyermekkori vadpecsenyékre emlékezve!), teli volt a tyúkól, az istálló, fél nyájra való bárányunk legelészett a határban. Nem szorultunk hát apám puskájára, mégis hordta a nyulat, a foglyot, a fácánt, néha még õzet, szarvast, vaddisznót is! Soha nem mertem megkérdezni, vajon nem sajnálja-e lepuffantani ezt a sok ártatlant? Valahogy hozzátartozott a vadászat szenvedélye, elképzelni sem tudtam volna nélküle. Úgy cseperedtem föl hogy pontosan tudtam, kora tavasszal nyakig sárosan baktat haza a szalonkázásról, azután meg Csontúval, a vizslájával csavarogja át a nyarat, õsszel a fertõt lábalja, majd meg szarvasbõgésre siet a szomszéd megyébe. Nagy bánatára nemigen volt nálunk „megfelelõ gím", amilyet szeretett volna, és vendégeskedésre szorult. Nem mondom, hívták is, elõkelõ helyekre, nemegyszer grófok, bárók, képviselõ urak közé, bár sûrûbben a kisebb berkekbe, a gazdatisztekhez, ügyvédekhez, kollégákhoz. Majd meg a téli hajtások következtek, szánnal, csengettyûs szánnal álltak ki, autóval nemigen járt még ilyen helyre akkoriban senki, úgy érezték talán: nem illene. Nyugodt, kimért, tempós ember létére hányszor vettem észre rajta, idegesen vibrál a szemöldöke, ha váratlanul egy-egy hosszadalmasan kivitelezhetõ feladathoz hívták a „szezon" közepén, mikor éppen vadlest, cserkelést, hajtást, vagy tudom is én mit tervezett! Ment olyankor is persze, zokszó nélkül, csöndben. – Elsõ a kötelesség, fiam – de éreztem rajta, ha nem csak az értelmére hallgatna, de engedne a szíve sugallatának is, csapot-papot otthagyna, és puskát ragadva kiköltözne valamelyik erdei tanyára az Iharosba vagy a Szélzugába. Az évek során kiismerték persze a helybéliek, és amennyiben nem volt égetõ szükség a közremûködésére, egy-két napi késedelemmel hivatták inkább. Tisztában voltak avval: a kényszerû robotnál mennyivel többet ér a jókedvvel, elégedetten végzett munka. Avatatlan szem nehezen vehette észre, hogy bosszankodik-e vagy nem. Magába zárta bánatát, nem tartozik az senki. másra, csak az örömét mutatta. Otthon sem veszekedett, pedig szegény anyám korántsem volt ám olyan magát rágó szótlanság! Füstölgött, pörölt, kiadta a mérgét, apámmal viszont nem lehetett csak úgy, a vita kedvéért vitába szállni, minden egyes szaváért teljes súlyával jót állt, ami nem volt csekélység. Szegény anyám egyszer, egyetlen egyszer merészelt nyíltan ellentmondani neki, és éppen a vadászat dolgában! Még ifjú házas korukban, kevéssel azután, hogy hazatértek a nászútjukról, és kezdték alakítani az életrendjüket, apámat Égéspusztára hívatták, ahol egy fõvárosi pénzember tartotta fenn sertéshizlaldáját. Pestisre gyanakodtak, apám meg annak rendje s módja szerint elvégezte a szükséges vizsgálatokat, azután eljött, mert nem talált semmit. A hizlalda igazgatója azonban maga is új ember volt, kevés gyakorlattal, és tartott attól, hogy kitör a vész, ami az állásába kerülhet. Így azután másnap megint elküldetett a doktor úrért, hogy jönne még egyszer – biztos, ami biztos! Apám megmérgedt, hiszen foglyászásra várták, és visszaüzent, hogy készséggel áll a tekintetes igazgató úr rendelkezésére, ha valami baja támad. Amint meghallotta ezt, szegény anyámat elfutotta a pulykaméreg: – Mindig csak az az ilyen-olyan vadászat, Béni – kezdett zsémbelni vele –, mi volna, ha egyszer nyugton maradna a felesége mellett, ha nincsen kedve a munkához? Apám meg – szegény anyám maga mesélte – fölállt az asztal mellõl, odament a vadonatúj, márványlapos almáriumhoz, és félrehúzta a felsõ, metszett üveget, ami mögött egy hasas butélia pöffeszkedett. Az idõsebb Lánczi gróf, kinek agarát egy injekcióval segítette át rákos fájdalmán, testált rá azzal, ne tekintse megalázó vállon veregetésnek, de bizony egyebe sincs, mint ez a párizsi rokonaitól kapott ritka Napóleon konyak! Berakták hát a vitrinbe, és szegény anyám olyan büszke volt rá, mint egy ígéretre, hogy csupa különlegességhez jutnak ezután, és az õ sorsuk is unikum lesz a maga nemében! Apám meg elõvette ezt a vastag falú, nehéz, sötét palackot, fölemelte és úgy vágta az ebédlõ mozaiklapos kövéhez, hogy menten ezer darabra tört. – Mit ér az élet, ha még vadászni sem lehet? Tizennégy éves voltam, úgy beleszoktam, hogy föl sem ötlött bennem a kérdés: mivégre teszi? Azon a téli délutánon sem csodálkoztam, hogy a fegyvereivel látom matatni. Csak szegény anyám zsörtölõdött a konyhában: olajos lesz minden! De õ sem szólt, hiszen tudtuk, a tél nagy eseménye következik: másnap disznóhajtás. Jóllehet nem léphetett ama híres-hírhedt ugodinak a nyomába – apám kedvtelve mesélte, miket hallott az ottani terítékrõl, oda azonban soha nem hívták, és amilyen rátarti embert volt, el sem ment volna talán –, ebbõl a falu mellett rendezett férfimulatságból azonban a világ minden kincséért sem maradt volna ki! Pedig nagy terítékkel nemigen büszkélkedhettek, négy-öt disznó ha esett, arról is már faluszerte meséltek. Hat puskásnak éppen nem sok ez, mégis hetekig készültek rá. Amilyen szerencséjük volt, esett a hó, azévben meg különösen bõven hullott az áldás. Úgy megdobáltak elõzõ nap, hogy alig gyõztem ruhát cserélni, szárítkozni, ott fûtõztem hát én is a konyhában, és hallgattam szegény anyám rendelkezéseit: mit vegyenek elõ a hajnali induláshoz. Holott nem az én apám rendezte a hajtásokat, ahhoz Zsiga bácsi, az uradalmi erdész jobban értett, elvégre a szakmája volt, a hajtók kisebbik csapata mégis a mi udvarunkba igyekezett, és tõlünk indult Bogolyos fele. Ehhez majd egy hordónyi pálinkára volt szükség, részint hogy a ,,jó reggelt!” becsülettel megessék, részint pedig az ováció mellé. Gondoltak arra is – ami gyakran megesett –, hogy nyomozni kell a sebesült disznó után, és ameddig a vadászok odavannak, a szekérre rakott zsákmánynál fagyoskodókat sem hagyhatják szárazon. Hát még amikor meghozzák, és Márton bátyám portájánál elrendezik a terítéket! Tudvalevõ, hogy ott felettébb szûkmarkúan bántak az itókával, özvegyember lévén egy vén házvezetõnõ parancsolt a konyhán és pincén, aki úgy fogához verte a garast mintha a sajátja lett volna, s ha nem akartunk szégyenben maradni, hát nekünk, a vadásztársaknak kellett helytállanunk. És ez még csak az ital eleje! Mert hogy borral ne köszöntsék a napot, az lehetetlen! Kortyolni kellett a früstökre, ha meg bevégzõdött a hajtás és megkerült az elbitangolt disznó, étlen-szomjan akkor sem maradhattak. Hazatérve következik a – gyakran már csak – estebéd, gazdagon megöntözve akár éjfélig is újabb poharakkal. A konyhasutból akkor már szép rálátásom nyílt az ételek sorára. kolbász, szalonna, tojás reggelire, sült oldalas, szamóka az útra, mellé néhány téli alma, apám úgy szerette. Itthon meg orjaleves, elõlegbe bizalommal toroskáposzta, vastagon tejfölözve, ropogós sült húst, zsírjában tocsogó töltött kacsa, olykor még egv kevés pörkölt is, na éppen csak az utója, ha úgy adódik. Ehhez bizony az elvermelt zöldségbõl kiadós mennyiséget szedettünk elõ, és körülnéztünk a kamrában, pincében, füstön és tojóházban, még a kenyérbõl is duplát süttettünk. Akadt elég teendõ! Ezúttal még szaporodott is, hiszen nagybecsû vendégünk érkezett, egyenest a fõvárosból! Eseményszámba ment volna akkor is, ha nem István bácsit hozza a kocsi, de õ volt, saját személyében, az író, kinek híres könyvét névre szóló dedikációval már évekkel korábban megkaptam. Elolvastam, tetszett, bár fiútörténetnek tûnt a szememben. Mi tagadás, kevésbé izgattak Oglu cselvetései, mint – gondolom – a korombeli legénykéket. Ugyan nem nálunk szállt meg, hanem Zsiga bácsinál, de átjött hozzánk vacsorálni, és apám örvendett a megtiszteltetésnek, hogy ilyen embert láthat vendégül. Ha némileg megkésve is – hiszen a nagy hó miatt majdnem másfél órát várakoztak az állomáson, ameddig bedöcögött a pesti szerelvény –, nagy trakta kezdõdött már az este, és látnivaló volt, másnap is folytatódik, ameddig csak el nem viszi vendégünket az esti váltóvonat. Pedig szokatlan, baljós elõjellel kezdõdött a látogatás: hogy, hogy nem a vendéget kemény fogadtatásban részesített a kutyánk. Említettem már, hogy fenyegetõ külleme dacára Bátor jóságos volt. és rendszerint beérte annyival, hogy megmorogja az idegent. Ez egyszer viszont úgy nekivicsorított, hogy ha nincs mellette apám, talán fel is dönti. Úgy kellett elparancsolnia onnét, miközben váltig mentegetõzhettünk. István bácsi pedig, noha meghökkent kissé, csak legyintett: érzi vadászruhámon a vér szagát! Csakugyan így eshetett, hanem a történteket mégis az én bûnömül rótták fel, hiszen nekem kellett volna jó elõre elrekesztenem az ilyenkor folyvást lábatlankodó házõrzõt. Csontú bezzeg a helyén volt, fegyelmezett vadászebként már órákkal korábban a szõnyegén hasalt, és onnét leste a szertartásos fegyverolajozását, számára a készülõdés ígérete volt az, és nem holmi gyanús, megmagyarázhatatlan esemény. Õ nem aggatott senkinek, Bátor azonban ilyentájt már nem bírt magával. – Kitört rajta a vadászláz – mondogatta apám – pedig azt sem tudja, mi fán terem. A nagy jövés-menésben sehogyan sem akaródzott hátravinni a méhesbe, ahová már nem hatol el a lárma, különben is nagy volt a hó, én meg hamarjában csak egy papucsba bújtam, gondoltam, elég, ha a tojóház melletti kis rekesztékbe csukom, ami közelebb esik, holott ahonnét – nyáron néhányszor tapasztaltam – ki tudott bújni. Hogy a drótháló alatt csusszant-e át, vagy a ferdén elheverõ dióverõ póznán kapaszkodott-e fel a kerítés tetejéig, azt nem sikerült kilesnem, annyi bizonyos, kijött egypárszor, mégis azt reméltem: ezúttal nem teszi. Maga is fázik talán – reménykedtem –, és kényesebb annál, semhogy hasig szakadjon a hóba! Õszintén szólva azt hiszem nem is gondoltam én semmire, lusta voltam csizmát húzni, inkább a vendég körül sertepertéltem. Az elsõ író volt, akit életemben láttam, és mindjárt ekkora híresség, a pesti minisztérium tisztviselõje! Honnét ismerte apámat, nem tudom. Elfeledtem megkérdezni. Talán a szülõfalujából, Bakócáról, ahol korábban gazdatiszt volt? Ott melegedhettek össze, és hogy régi vadásztársa, Zsiga bácsi meghívta, elnézett hozzánk is. Sokáig borozgattak, én pedig az izgalomtól álmosan hamar elaludtam, és nem hallottam, szüleim mikor kísérték ki a vendéget. Másnap viszont már hajnalban talpon voltam! Szerettem nézni a tornác elõtt topogókat, amint illendõen kéretõdve, lassú méltósággal vonulnak a konyhába, nyári konyhába, kinek ahová hely jutott, – de ha sok volt a hajtó, elõfordult, ho az utója már a tornácon rekedt –, és nemcsak bámultam õket, hanem mint afféle házikisasszonynak, tisztemhez tartozott a kínálgatásuk is. Csípõmhöz támasztottam a szalmafonatú demizsont, balkézre vettem a pohárral teli tálcát, és szorgalmasan jártam körbe: – Igyék! Na, ebben nem kérették magukat annyira! Két-háromszor is cserélni kellett a megürült üveget. Közben odaszólt Sári, aki szintén ott térült-fordult az udvaron, sehol sem látja a kutyát. A teremtésit, ez megint kujtorog valahol! Nem lett volna szabad beérnem a rekesztékkel. Most már ugyan hiába, nemsokára hazahúzza a gyomra. Tengernyi dolgunk volt aznap reggel. Alighogy apám vezetésével útnak eredtek, és megürült az udvar, ebédkészítéshez láttunk. Közben megbeszéltük a hallottakat. Amilyen sebesen járt keze szegény anyámnak, éppolyan gyorsan pörgött a nyelve is, így azután egyetlen pillanatig sem unatkoztunk. Szép számmal érkeztek, volt mit kibeszélnünk, a vendég is érdekes híreket hozott, és noha a javát – úgy hiszem – megtartotta magának szegény anyám, elegendõ mesélnivalója akadt. Én meg úgy megfeledkeztem közben Bátorról, mintha nem a mi kutyánk lett volna. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, semhogy vele törõdjek, amikor még egy fohászt is mondottunk szegény anyámmal! Megesett, hogy imádkoztunk apámért, kivált így, disznóhajtás táján, hiszen az nagy; veszélyes vad, az ölte meg Zrínyit, pedig mekkora úr volt, de most különösen elkélt az aggódás: – Nincs jól az apád – súgta nekem, akár egy titkot –, már egy ideje hasgat a szíve. Nem panaszkodik, még nekem sem szól, de engem nem téveszt meg. Csak nehogy valami baja essék! – Ugyan, mi baja lehetne? – nevettem rá, pedig bennem is gomolygott valami sötét örvény, alighanem a kutya miatt, amit szívesen kiseprûztem volna a szívembõl, ha tehetem. Szegény anyám mintha kissé megnyugodott volna szavamra, fosztotta a csirkét, és bele-belekavart a levesbe, hogy megvizsgálja: fõ-e. Én meg örültem, hogy nem mén ki, és valahányszor szüksége támad valamire odakintrõl, magam futottam érte. Mindannyiszor körülleselkedtem, nem bukkan-e fel valahonnét Bátor, de mintha a föld nyelte volna el. Így tartott ez tizenegy óráig, amikortól is számítani lehetett már a vadászokra. Addigra a nagyja munkán túljutottunk, beállítottunk mindent, és akár fél órán belül tálalhattunk. Sári megropogtatta a derekát, szegény anyám pedig nagyot sóhajtott, még egyszer ellenõrzött mártást, tésztát, sodót, azután a fejéhez kapott: – Uram Jézus, a szóda! Mivel apám szerette a bort, a városi doktorok pedig, akikhez olykor bejárása volt, már kevésbé, abban egyeztek ki, hogy sosem issza tisztán, felét szódával pótolja. Annyi mindig akadt az üveg alján, amennyi neki kellett, de mi lesz, ha kérnek a vendégek is? Kaptam a bekecset, kendõt, ugrottam a csizmába, és szaladtam Ferkéjékhez, akiknél kapni lehetett, mióta az öreg Schwartz bácsit eltiltották a kereskedéstõl. Persze Schwartz bácsi maradt a szikvízkészítõ, más nem értett hozzá, szerszámai sem lettek volna, csak éppen Ferkéjék neve alatt. az õ portájukon árult, hogy „neve legyen a gyereknek" – amint apám mondta. Szombat volt, igen alkalmatlan nap, nem is értettem, miként felejthettük el, és rettenetesen szurkoltam, hogy sikerül-e szódához jutnom. Izgalmamban végigrohantam a falun, mintha a sietséggel kiérdemelhetném a szerencse kegyes pártfogását, és igyekezetemért cserébe, vagy csak a véletlen folytán, csakugyan találtam négy teli palackot. Visszafelé persze nem loholtam már annyira, hiszen két kosár húzta a karom. Éppen csak sétáltam, és közben ugyancsak meresztgettem a szemem jobbra-baka: hol bukkan fel a kutyánk. Kertészék szukája körül rendszerint nagy volt a nyüzsgés, de hiába húztam félre az egyik kijáró kerítéslécet, nem láttam Csipit sem, nemhogy Bátort! A pap pudlija egymagában hevert a mohos lépcsõn. Ahogy jöttem visszafelé, egyik portán sem találtam. Dél lett, harangoztak már, a vadászoknak meg se hírük, se hamvuk. Szegény anyám is kiállt az udvarra. Szerencsére – gondoltam én gyerekfejjel – nem a kutyánkat keresi! Észre sem vette a hiányát, az apámat leste. Bõ egy óra múltán szállingózni kezdtek a hajtók. Nem jó jel az, ha egyesével jönnek! Mikor rendjén mennek a dolgok, ugyancsak felpakoltan, és a sok melegítõtõl némileg már kapatosan egy kompániában térnek haza. Szegény anyám futott is a kapuba: mi történt? – Nincsen baj – hangzott a válasz –, csak hát meg kellett ismételni a hajtást, mivelhogy farkast láttak. Eltátottuk a szemünk-szánk! Farkas még nem volt annyira ritkaság, mint mainapság, de azért nemigen találkoztunk vele. Télvíz idején át-átkeltek ugyan a Dráván, és éhségükben messzi elkóboroltak, hanem akkora lármát csaptak köröttük a vadászok, hogy hamarost jobbnak vélték, ha visszatérnek, vagy lepuffantották õket, nem tudom, annyi biztos, eleven farkast én másutt, mint a pesti Állatkertben, nem láttam. – Fene azt a rühes ordast, pocsékba megy az étel – mérgelõdött szegény anyám, és visszatért a konyhába, hogy mentse ami menthetõ. Jó félóráig maradhatott odabent, én meg az udvart söprögettem, próbáltam megtisztogatni a sáros csizmákkal letaposott hótól. – Hol a fenébe kujtorog az a dög is? – mondta amint elõjött megint, inkább csak magának, és akkor már éreztem rajta, hogy nyugtalan. Nemsokára azután meghallottuk a szánok csilingelését. De valahogy azok sem úgy közeledtek, ahogy máskor szoktak. Szegény anyám ott téblábalt a tornác elõtt, nem tudta, behúzódjék-e konyhába vagy elébe fusson. Én persze rohantam megnyitni a nagykaput, és kiálltam az árokpartra, onnét lestem a közeledõket. Gondoltam, jó lesz akkora grandezzával fogadnom, hátha nem ötlik úgy szembe Bátor hiánya. Anyám meg csak állt a tornác elõtt, mintha odanõtt volna. – Hát apád – kiáltott –, látod-e? A szánunkat éppen láttam, apámat azonban nem. – Jön a szán. – És az apád? Akárhogy meregettem a szemem, a szánt ugyan Karcsi bácsi hajtotta mint máskor, de nem volt rajta egyéb nagy halom bundánál, ami lehetett az úti takarók halma éppen úgy, akár egy letakart test. – Az apád? Szegény anyám már visított, én meg csak a könnyeimet nyeltem, és moccanni sem mertem. Hallottam, amint meglódul mögöttem, és majdnem elsodort, úgy iramodott a szán elé. – Béni! Az uram, mi történt? – Hõ – mondta Karcsi bácsi a lovaknak. Mögötte megtorpant az egész menet. Négy szánkó, és egy sereg gyalogos ember meredt kíváncsian az anyámra. Csak nem lehet, hogy baja essék! Láttam én már olyanokat, akiket meglátogatott az Isten, akkora kár itt nem lehet, ami ekkora némaságot indokolna. Mi történhetett akkor? Szegény anyám csak a csöndet hallotta. Letépte magáról a kendõjét, átugrott az árkon, egyenest a szánnak, ahonnét most vettem észre, kilógott apám csizmás lába. Amint föllépett a hágcsóra, megéledt a kupac. Apám szétrúgta a ráterített bundákat, fölemelkedett, fél kézzel magához ölelte és úgy tartotta a levegõben, jóllehet szegény anyám sem volt éppen az a nádszálkarcsú termet. Harsányan rikoltott, akkora hangja volt, bezengte a falut: – Mink legalább élünk! Egészen nekivörösödött az arca, hogy az erõlködéstõl-e vagy a vastag bundáktól? Én meg eltátottam a számat, hirtelenjében azt sem tudtam, mihez kezdjek, anyám meg úgy kiabált, mint még talán soha: – Béni, maga Isten átka! Hát így beszeszelt? És öklével verte apám mellét, közben egyszerre sírt és nevetett. Erre azután fölcsapott mindenünnen a nevetés. Ugyancsak szaporán kortyolhattak a vadászok, hiszen nem akadt köztük egyetlen józan a vendégen kívül. Utóbb, amikor nagy keservesen betámogattuk apámat a szobába, õ mesélte el, hogy mint esett. A vadászat annak rendje és módja szerint kezdõdött, disznó azonban alig akadt, helyesebben szólva mindössze egy malacos kocát láttak, de azt is elhibázták, és már Szent Hubertust emlegették, amikor kürtjével Zsiga bácsi váratlanul lefújta a hajtást. Ilyen is csak minden szent idõben egyszer történt, utoljára egy kitörõ és a hajtókat megkergetõ vén kan miatt. Hamarosan küldönc érkezett a lõállásokhoz, farkast láttak oldalvást elosonni. Mitévõk legyenek? Bogolyos azon felét iszalagos kuszaság borítja, így azután remélték – mesélte a vendég, mialatt megmártózott az orjaleves illatában –, hogy nem szalad világgá. A hajtók csoportjának egyik felét hazaküldték, a másikkal pedig megpróbálták elállni a bozótost. Csakhogy az elirányítottaknak sem akaródzott hazatérni, a napszámukat féltették, vagy a kíváncsiság piszkálta õket, mindenesetre ott ténferegtek a szánok körül, és mint utóbb kiderült, ez volt apám balvégzetének oka. A lármázásuktól megriadt állat ugyanis nem kanyarodhatott szokott útjára, kénytelen volt a sûrûben rostokolni, miközben fölállt az újabb hajtósor és megindult. Jó sokáig nem mozdult ki a rejtekébõl, és már azt hitték, észrevétlenül kereket oldott, ám egyszer csak felbukkant, és mintha madzagon húznák, rohant apám felé, méghozzá olyan sebesen, hogy csak úgy porzott a hó körötte. Mint lõállásbeli szomszédja, a vendég már célba is kapta a veszett farkast, de várnia kellett, részint a vadászillem miatt, hiszen a vad apámnak tartott, részint meg azért, mert attól félt, társa is a tûzvonalba kerül, inkább leeresztette hát a fegyvert. Azt mondta, gyanús volt neki az állat mozgása, nem ugrál ilyen könnyedén egy kiéhezett ordas, de annyira gyorsan játszódott le mindez, hogy szólásra sem jutott ideje. Apám meg, aki csak a fenevad váratlan felbukkanását és indokolatlan támadását észlelte, az állatot magát azonban nem vehette szemügyre, rögtön tüzelt, és gyakorlott puskás lévén célba talált. Mire a felkavarodott hó leülepedett, a meglõtt vad sem moccant. A hajtást lefújták, õk meg szaporán siettek a ritka zsákmány felé. Apám ért oda elsõként, mindössze tíz lépést kellett megtennie. Odaállt mellé, azután lerakta fegyverét a hóba, amit vadászember – a vendégünk szerint – sohasem tesz. Leült egy fatönkre és azt mondta: – Na, én sem lövök többet. – Belediktáltuk a butykost, hogy megnyugodjék – folytatta hírhozónk a leves után, mialatt a káposztával kínáltuk – muszáj volt, hiszen ritkaság, hogy állatorvos létére valaki így beletrafáljon! Szavamat kellett adjam, ha egyszer megírom is, úgy elmásítom a történteket, rá ne ismerjen senki. Én még butuska voltam, egy szót sem értettem ebbõl, és folyvást csak a Bátor miatt szurkoltam: meg ne rójanak, amiért elbitangolt apám büszkesége! De szegény anyám hallgatott. Nem beszélt róla senki! Ameddig el nem vitte a szíve '55-ben, apám sem vadászott újra. Igaz, akkora már nem is lehetett volna, hiszen rég be kellett szolgáltatnia fegyvereit. Mindössze néhány hónap hiányzott, hogy megbizonyosodjék felõle: tartja-e az ígéretét vendégünk is. De hát akkor ez már nem volt olyan fontos.

2004. május 11.