|
– Lehetetlen!
– mondta a mérnök, és megsimogatta ölében
a kutya fejét. – Ennyi idõ után Betyár képtelen
rá.
Nevének említésére a kutya megemelkedett,
fölhúzta selyemszõrû fülét és
kíváncsian nézett gazdájára. A mérnök
elmosolyodott, s egy halvány szemvillanással leintette.
– Meg kéne próbálnod – sipította az elnök,
aki a szemközti fotelben ült és már a harmadik
cigarettára gyújtott. – Évek óra nem láttam
ekkora bakot nálunk.
– Melyikhez hasonlít? – mutatott a mérnök fölélénkülve
a trófeafalra, ahol vagy 50 õzagancs sorakozott.
– Egyikhez se – legyintett lemondóan az elnök, anélkül,
hogy egy pillantást is vetett volna a kollekcióra. Épp
elégszer megszemlélte õ már azokat a csontokat.
– Ott a szajkó mellett van az a nagyon hosszú. No, ez a
tegnapi legalább olyan magas volt, de alul hihetetlenül vastag.
Úgy látták, csak villás, és mind a
két oldalon alacsonyan tûzött szemága van.
A mérnöknek fölszaladt a szemöldöke. Kivette
a szájából a pipát, a falhoz ment, leemelte
a hosszúszárú bakot, lefújta róla a
port, és megfordította az alátétet.
„ 1976. május 5. Szarvaspuszta, 430 gramm”, olvasta
fennhangon a fáról az apja írását.
– Tényleg akkora, mint egy szarvas! – mondta az elnök komikusan
magas hangján. Kezébe fogta a pompás trófeát,
majd a bozontos vaddisznóbõrre tette, melyen zoknis lábát
nyugtatta. Betyár is odalépett, és megszaglászta
az agancsot. – Emlékszem, milyen büszke volt rá.
– Hozd ide! – mondta halkan a mérnök, mire a münszterlandi
óvatosan foga közé vette az agancsot, az íróasztalhoz
oldalazott vele, és leült gazdája elé. A mérnök
megsimogatta a kutyát, majd az asztal közepére tette
a trófeát.
– Miska bácsi, ez 30 centi! – hüledezett a fiatal
férfi. – Ha a tegnapi jóval vastagabb, akkor minimum
500 gramm…
– Nem is merem mondani: Nándi 600 fölöttire becsülte.
– És eddig nem láttátok?
– Nem, soha még. Valahogy az üzekedésre keveredett
ide.
A mérnök ültében a könyvespolcához
fordult, levett egy kis zöld füzetet.
– Tizenháromezer márka. Mai árfolyamon másfél
millió forint – mondta elgondolkodva. Betyárra nézett,
szívott egy mélyet a pipájából, majd
a füzetet visszatette a helyére.
– Ötven évi tagdíj – sóhajtott az elnök,
és galambõsz üstöke szinte megremegett.
– Kész a kávé! – lépett be az ajtón
egy magas, fekete asszony. Az ezüsttálcát az asztal
sarkára tette.
– Köszönjük, Marika! – mosolyodott el Miska bácsi,
és csak nagy üggyel-bajjal tornázta ki magát
a mély fotelból. A mérnök csak elmosolyodott,
letette a pipát, és finoman kezet csókolt a feleségének.
A másik fotelra mutatott, de az asszony inkább mögéje
állt, és karcsú ujjaival a vállát kezdte
maszírozni. A férfi félig lehúnyta a szemét
és hátrahajtotta a fejét.
– Tudod, fiam, nem szeretnék erõszakoskodni – mondta az
elnök kávéscsészéje fölött.
– Nehezen viselem én ezt a mai pénzszagú puskásvilágot.
Amikor 68-ban mi apáddal vadászni kezdtünk, nem így
mentek a dolgok. Minden sokkal természetesebb volt. Nem is a pénz
miatt jöttem, hanem a vadász miatt. Tudod, egy öreg magyar
gróf sebezte meg azt az õzet. Huszonöt éve jár
haza vadászni Németországból és élete
bakja lehetne, egy ekkora trófea az álma. Ha nem lesz meg,
belebetegszik. Láttam az arcán.
– Higyje el Miska bácsi: lehetetlen. A sebzés óta
18 óra telt el, forró, száraz idõ van, és
Nándi magyar vizslája összejárta a környéket.
Ez még egy vérebnek is nehéz feladat, Betyár
kudarcot vallana.
– Vérebnek? – szólt közbe Marika, miközben nem
hagyta abba a maszírozást – Mért nem próbáljátok
meg az öreg Csöndes kutyájával?
– A Dongóval? – kapta föl fejét a mérnök,
mintha álomból ébredne. – Másfél éve
kint se volt a területen! Mióta Sanyi bácsi elment,
Teri néni csak löki-vágja.
– Pedig marha jó kutya volt! – csillant föl az elnök
szeme – Nekem két bikámat találta meg. Csak nincs,
aki vezesse.
– Hát, én végigcsináltam vele néhány
csapát – emelkedett föl a mérnök –,
megpróbálhatom éppen…
Csak most látszott, mennyivel magasabb a feleségénél.
*
Pillanatok alatt fölöltözött.
Könnyû vászonnadrágot húzott, rövidujjú
inget meg egy kopott mellényt. A szekrénybõl némi
gondolkodás után a kisebbik golyósát vette
elõ, a hordszíjat a leghosszabbra állította,
s már indultak is. „Majd én vezetek”,
szólt oda az elnöknek. Amikor behúzták maguk
mögött a kertkaput, Betyár csalódottan húzódott
vissza. A mérnök már a kocsiból fordult vissza,
s az alacsony kerítésen át szájoncsókolta
a feleségét.
– Szõrt a tarisznyába! – mondta az asszony huncut mosollyal.
*
Teri néni csak két utcával
odébb lakott. A kertet benõtte a gaz és a folyondár,
úgy nézett ki, mint egy õserdõ. A léckerítés
itt is, ott is megroggyant, a ház fala repedésekkel volt
tele. Az üveges verandán szanaszéjjel zilálódott
az ablakok sakktáblája.
A mérnök kiszállt, és a kapuhoz lépett.
A ház mögül mély ugatás kondult, majd elõkocogott
egy hatalmas, gyûröttképû, szarvasrõt véreb.
Láncot húzott maga után, melynek másik vége
egy vastag drótból kifeszített ruhaszárítóhoz
volt erõsítve. A kutya elszánt csaholással
futott a kapuhoz, ott azonban váratlanul megváltozott a
viselkedése. Hátrahõkölt, behúzta a farkát,
majd gyászos képpel szûkölni kezdett.
– Mi a jóistent kiabálsz? – fordult ki a hátsó
konyhából egy termetes asszony, de a kutya szokatlan viselkedése
õt is meghökkentette.
– Csókolom, Teri néni – üdvözölte a mérnök,
de a szemét le nem vette a kutyáról.
– Hát ezt meg mi lõtte? – zsémbelt az öregasszony,
és igyekezett kikerülni a nagy kutyát, hogy kiakassza
a kapu riglijét. A mérnök egyre csak a kutyát
nézte. Amikor belépett a kapun, a véreb tiszteletteljesen
utat adott neki, de egyre nyugtalanabb lett.
A mellény! – villant a mérnök eszébe, Sanyi
bácsitól kaptam, biztos érzi rajta az Öreg szagát.
Levette, és a véreb elé dobta. A vén jószág
odébbugrott, majd milliméterenként tolta közelebb
az orrát, beletelt egy negyedórába, amíg végigszimatolta
a ruhadarabot, majd leült és fájdalmasan tutulni kezdett.
– Bizony Dongó, nincs benne! – simogatta meg a fejét a mérnök.
– Hát te mit komédiázol itt? – károgta a vénasszony,
aki láthatóan egy kukkot sem értett az egészbõl.
– Sanyi bácsi szagát érzi rajta – magyarázta
a mérnök fejcsóválva, miközben fölvette
a mellényt. – Teri néni elvinnénk Dongót.
Egy sebzett õzet kellene megkeresni.
– Vigyed, vigyed, vissza se hozzad! – hadonászott az
asszony. – Úgyis csak a baj van vele, állandóan
az utamban fekszik, és etetni sincs pénzem. Azon a moslékon,
amit megeszik, egy malac meghízna! Ez a dög meg semmi hasznot
nem hoz. Már százszor akartam szólni az állatorvosnak,
de a kisunokám… – ennél a mondatnál megszelidültek
az öreg boszorkány vonásai. – A Bence. Minden
délután elbiciklizik ide, kiviszi a dögöt a libalegelõre.
Órákig eljátszik vele, néha a lányomék
mérgesek is, hogy úgy elmarad. Valósággal
bolondulnak egymásért a kutyával.
– Kellene a nyakló, meg a vezeték is – szakította
félbe a mérnök, miközben Dongót leoldotta
a láncról.
– Ott kell lenniük a hátsó kamrában, senki se
nyúlt hozzá, mióta az uram lerobbant.
A mérnök hátraballagott a kerti lakhoz. Az ajtó
könnyedén engedett a nyomásnak. Fölkattintotta
a villanyt, és körülnézett. Az õzagancsokon
vastag por ült, a három szarvastrófeát pókhálók
szõtték be. Az ajtó mögött a kis agancsfogason
még ott lógott az öreg Csöndes kedvenc lódenkabátja.
Istenem, hány estét eltöltöttek itt, a vadászkuckóban!
Bedurrantottak a kis ötöskályhába, boroskancsót
tettek az asztalra, és órákig elbeszélgettek.
A sarokban az a rozzant fotel volt a gazda helye, õ pedig rendszerint
az asztal melletti támlásszékre telepedett. Könyökét
az asztalra támasztotta, s ott kényelmesen elfért
a pipázás számos apró kelléke. Persze
a vadászattal kezdték, de aztán politikával,
mûvészettel, fôzéssel folytatták, és
legtöbbször eljutottak az asszonyokig. „Tudod fiam,
én az olyan nõket szeretöm, akiknek telt alakjuk van.
Azok a gebe lányok undorítóak!” –
csengett a fülébe az öreg Csöndes hangja.
Ábrándozásából az ajtó nyikorgása
hozta vissza a jelenbe. Dongó nyomakodott be a helyiségbe.
Nagy, barna szemeit a fiatalemberre meresztette, várakozás
és hitetlenség tükrözõdött a tekintetében.
A farkát alig láthatóan csóválta.
– Dongó: póráz! – mondta élénken a
mérnök.
Erre a lomha kutya fölhúzta a fülét, majd egy
szökkenéssel a széken termett, két lábra
ágaskodott. Az alacsony szekrény tetejérõl
egyetlen mozdulattal leemelte az összetekert vérebvezetéket,
és leült a mérnök elé. A férfi elmosolyodott,
megsimogatta a kobakját, az asztalka fiókjából
széles nyakörvet vett elõ, és könnyed hangon
megjegyezte:
– Megyünk vadászni!
Dongó jól ismerte ezt a szót. Amint meghallotta,
pajkos ugrándozásba kezdett, és így kísérte
a mérnököt a kertkapuig. Teri néni meg az elnök
meghökkenten bámulták a mogorva kutya szokatlan viselkedését.
– Majd jövünk! – vetette oda a mérnök az asszonynak
Sanyi bácsi szavajárásával. Teri néni
mérgesen csapta be a kertkaput.
Éppen beülni készültek, amikor egy kisfiú
robogott hozzájuk, biciklijével csikorogva fékezett
a murvával felszórt úton, még ki is farolt.
– Dongó, hozzám! – rikkantotta, majd kihívóan
nézett a két férfire. – Gábor bácsi
hova akarjátok vinni a kutyámat?
A véreb odaszaladt a gyerekhez és leült mellé.
– Csapázni – vette ki a pipát szája sarkából
némi szünet után a mérnök. – Tudod, az
egyik vendégünk megsebzett egy nagy bakot, azt kellene megkeresni.
– Õzet? Nekem Tata azt mondta, õzet nem szabad hannoverivel
keresni, mert elromlik.
– Nekem is ezt tanította – guggolt le hozzá
szelíden a mérnök. – De Dongó már öreg,
tapasztalt kutya. Csak a fiatal vérebbel nem szabad õzet
csapáztatni. Az a vadász bácsi szomorú, hogy
rosszul lõtte meg azt a bakot, és nagyon szeretné,
ha megkerülne.
– Akkor keresd meg a Betyárral! – vágott vissza a gyerek.
– Nem lehet – ingatta a fejét a mérnök. – Tudod tegnap
este lõtte meg. Vizslával már semmire se megyünk.
Itt csak véreb segíthet. Goldolod, hogy Dongó képes
rá?
– Dongó mindent megtalál! – felelte kilenc évének
minden öntudatával Bence.
– Akkor kölcsönadod?
– Azt már nem! Én is megyek. Én vagyok a gazdája.
A mérnök az elnökre sandított.
– Az nem ilyen kölyöknek való mulatság! – fortyant
föl Miska bácsi.
– Akkor Dongót sem engedem el! – szögezte le a kisfiú.
A mérnök intett, hogy majd õ elintézi a dolgot.
– Tudod, az a törvény, hogy 12 évesnél fiatalabb
gyerek nem jöhet vadászatra – magyarázta. – De ha nagyon
szeretnéd, eljöhetsz velünk, persze akkor mindig azt
kell csinálnod, amit én mondok!
– Oké – vágta rá Bence.
– Hanem rövidgatyában meg fehér pólóban
mindent világgá kergetsz, és még a szúnyogok
is megesznek. Szaladj be nagyanyádhoz, adjon rád valami
sötétebb, hosszú nadrágot meg inget. És
szóljon át anyádéknak, hogy eljöttél
velünk.
A fiú egy szempillantás alatt átbújt a kerítés
lécei között és eltûnt a házban.
– Csak nem akarod tényleg elhozni? – értetlenkedett az elnök.
– Máshogy nem megy – mondta a mérnök abban a szûkszavú
modorában, amelyrõl minden ismerõse tudta, nem érdemes
vitatkozni vele.
Bence pár perc múlva ismét fölbukkant egy szürke
farmerben, a nyakában távcsõ himbálózott,
az öregapja kis távcsöve. Szó nélkül
beült hátra.
Dongó is beugrott, komótosan kis gazdája mellé,
a hátsó ülésre telepedett, úgy, hogy
kilásson az ablakon. Elindultak a Csibekútra.
– Szerinted nem romlott még meg a szaglása? – nézett
hátra kutatóan az elnök. Megpróbálta
megsimogatni a véreb fejét, Dongó azonban dacosan
ellökte a kezét.
– Nem látta mit csinált azzal a bõrmellénnyel?
Több, mint másfél éve kaptam az Öregtõl,
és megérezte benne a szagát! Kivételes képességû
kutya.
– Hány éves is most?
– Hét múlt! – szólalt meg Bence. – Akkor került
hozzánk, amikor és két éves voltam. Sokat
játszottunk vele. Ne féljetek edzésben van.
– Edzésben? – nézett hátra a mérnök a
visszapillantó tükörben.
– A libalegelõn minden nap csapázok vele.
– No és milyen csapát?
– Hát az enyémet. Dongót lefektetem, én bemegyek
a bokrok közé vagy a nádba, ide-oda tekergek, végül
elbújok. Akkor aztán füttyentek, Dongó pedig
megkeres. De néha Viktor, a barátom bújik el, és
õt keressük meg – mesélte a fiú, s kipirult
az arca.
– Ez tényleg jó edzés – bólintott a mérnök.
Az elnök közben az arcát kutatta, hogy valóban
komolyan beszél-e.
– Nem kellett volna elhoznod Betyárt is?
– A világért se! Dongó a vadászatban nem ismer
tréfát. Egyszer egy sebzett kocának úgy nekiment,
hogy az leharapta a füle hegyét. Önérzetes és
acsarkodó. Sose tûrt meg a közelében másik
kutyát. Még szukát se.
(A mérnök szeretett volna még valamit mondani, de aztán
lenyelte a szót. Öreg barátjának egy másik
története jutott eszébe, de az utolsó pillanatban
eszébe jutott a gyerek. A szabadszájú Sanyi bácsi
gyerek vagy asszony jelenlétében mindig udvariasan válogatta
a szavait, és barátainak se engedte, hogy vaskos kifejezéseket
használjanak. „Zsidely van a háztetôn!”,
szokta ilyenkor mondani, és fölemelte a mutatóujját.
– Te, ez a Dongó nagy franc ám! – mesélte
egyszer néhány pohár után. – Tudod,
öcsém, jártam a benzinkutas Kati nénihez…
– itt huncutul vigyorgott, közelebb hajolt és lehalkította
a hangját. – A Terka nem sejtett semmit. Nem sokkal azután,
hogy a Dongó hozzám került, egyik este jövök
a Katitól. A kutya elém rohan, farkcsóválva
üdvözöl, majd egyszer csak megtorpan, a hasamra ugrik óvatosan
végigszimatolja a mellemet, majd a kezemet is végigkutatja,
már azt, amelyikkel a Katit simogattam, és vakkant egyet.
Te Dongó el ne árulj, emeltem föl az ujjamat, majd
odatartottam neki. Erre odasomfordált, és élvezettel
elkezdte nyalni. Hát, ebben igazad van, pajtás, nevettem
el magamat, tényleg finom, de ha a Terka megtudja, mindkettõnket
megöl! Azóta ha olyan helyrõl jövök haza,
csak szó nélkül odatolom neki a kezemet, õ körbanyalja,
de egy hangot se szól. Látod, öcsém, ez nemcsak
jó kutya, de jó barát is. Bár az utóbbi
idõben már nincs mit titkolnom. Megöregedtem. Az erõm
még bírná, de tüdõm nem gyõzi,
fulladok.)
*
A Csibekút, ahol a sebzés
történt, nádassal bélelt, vizes völgy volt.
Mindkét oldalát sûrûaljú akácos
borította. A nád és az erdõ között
széles kocsiútnyi kaszáló húzódott.
A kocsival egészen a völgy végén lévõ
kicsi tóig bementek. Az öreg gróf és Nándi
már ott toporogtak. A vendég alacsony, kopaszodó,
nyírtbajszú ember volt.
– Isten hozott, öcsém, Jankovich András vagyok, kérlek
tegezzél! – mondta hibátlan magyarsággal, és
keményen megszorította a fiatalember kezét.
Legalább 70 éves, gondolta a mérnök, miközben
õ is bemutatkozott.
– Hát a kislegény?
– A nagyapja egykor vadásztársunk volt. Övé
most a kutya, és ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.
– Nem sajnáljátok ezt a vén harcost egy õz
csapájára engedni? – fordult érdeklõdve a
véreb felé. – Hogy fog ezután szarvast keresni?
– Nincs már munkában – felelte a mérnök, miközben
szemében az elismerés fénye villant. – De jó
képességû kutya volt.
– Gondolod, hogy van reményünk? – csillant föl az öregúr
fáradt tekintete.
– Ne aggódjál gróf bácsi, Dongó egy
megmosdatott egeret is kicsapázik, ha kell! – kacsintott rá
a kisfiú.
Pillantnyi megrökönyödés után erre mindnyájan
fölnevettek. A levegõben vibráló feszültség
oldódott.
A mérnök fölhúzta a kutyára a nyaklót,
rácsatolta a föltekert vezetéket, majd Bence kezébe
nyomta.
– Itasd meg! – vetette oda, és a tóra mutatott. Bence szó
nélkül engedelmeskedett. Dongó kényelmes tempóban
de hatalmas nyelvcsapásokkal ivott.
– A nádból az erdõbe igyekeztek – kezdte az öregúr
kérdezés nélkül. – Mi Nándival a boglya
mögött lapultunk. A suta ment elõl, utána ez a
hatalmas bak. Az erdõ szélén egy pillanatra megállt,
akkor lõttem. Félsrégen farral állt, 150 méterre
lehetett. Jól rajta voltam.
– A lövésre a bak elesett, de nyomban fölállt,
és visszaperdült a nádba – kapcsolódott
be Nándi is. – Azt hittem, megvan, már gratuláltam
is… Magasan kent, valószinûleg a hátulját
érte a golyó, kérdés mennyi vért veszített?
– Ha szabad kérdeznem, milyen puskád van, Bandi bácsi?
– szólt közbe a mérnök.
– Steyr-Mannlicher, 222-es Remington. RWS lõszerrel használom.
Egy kis mûszer!
– Bizony az! Õzre én is ezzel a kaliberrel vadászok
– mutatott a hátára mérnök.
– Nem vagyok rossz golyólövõ, de ez a bak megremegtetett.
Tudod, fiam, 311 õztrófeám van, és régóta
szeretnék egy igazán kapitális bakot. Nándi
nem szólt, hogy van a területén ekkora bak, ezért
teljesen váratlanul ért a találkozás. Fantasztikus
agancs! Ha láttad volna…
– Sose láttuk még, pedig legalább 8 évesre
becsültem. Nem tudom, honnan került elõ – mentegetõzött
Nándi. A mérnök, hosszan, némán, fürkészõn
nézett a férfi barna arcába.
Közben Dongó és Bence visszatértek, s mindannyian
elindultak a rálövés helyére. Egy kis boglyánál
álltak meg, onnan mutatta a gróf.
– Szóval ott állt, attól a bodzabokortól
úgy öt méterre. Én meg innen lõttem.
A mérnök megkérte a kompániát, hogy csak
akkor kövessék, ha int.
– Én inkább veled megyek Gábor bácsi! – szólalt
meg Bence.
– Te is itt maradsz! – szólt rá a mérnök nyugodtan.
– Emlékezz, miben egyeztünk meg.
A gyerek behúzta a nyakát és fölkapaszkodott
a boglyára. A mérnök nagy kerülõvel, hátszéllel
ballagott Dongóval a rálövés helyére.
Megsimogatta a kutyát, a vezetéket lebontotta, és
elkezdte bíztatni:
– Mutass, Dongó! Mutass!
A réghallott vezényszóra kutya fölkapta a fejét,
majd módszeresen szimatolni kezdett. Jobbra és balra kisebb
kilengésekkel haladt, akár egy foglyászó pointer,
csak épp a fejét lógatta mélyre.
Orrában a nádból jövõ mocsárbûz
összekeveredett a nemrég vágott fû friss illatával.
Idõnként egy kis port is fölszippantott, s akkor prüszkölt
egyet. Hirtelen kesernyés illat csapta meg az orrát. Hátrakapta
a fejét, és látta, hogy a mérnök füstöt
ereget. „A legfontosabb, gyerököm, hogy a kutya jól
fölvögye a szimatot. Hogy mikor lehet indulni, azt a véreb
mondja meg!” – csengett a fülében Sanyi bácsi
szava, aki mindig elszívott egy rövid szivart, amíg
kutyája átvizsgálta a rálövés
helyét.
Dongóban a szivarfüst a régi csapázások
emlékét idézte föl. Orrát ismét
a földre szögezte, mélyen magába szívta
az égett dohány kedves bûzét, mely a vér
édeskés illatával keveredett. Közben a mérnök
a kutya mellé lépett. Leguggolt, és egy kicsi bõrdarabot
vett föl a kutya orra alól. Rövid, vörös szõrök
borították.
Horzslövés, morogta magában. Dongó kövér,
élénkpiros vércseppeket mutatott. A vér több
volt, mint amire a mérnök az eddigiekbõl számított.
– Jól van! Mutass, Dongó, mutass! – bíztatta a kutyát.
A véreb még egy csepp vért talált, majd vagy
két méterrel odébb egy ponton hosszan idõzött.
A férfi mellétérdelt, de nem látott semmit.
Ekkor széthajtogatta a fûszálakat. Félkörömnyi,
vékony, porcos csontdarakát emelt föl alóluk.
Ez nem származhat a hátsó combból. Ez csak
a lapocka taréja lehet. A golyó tehát nem az õz
hátulját, hanem az elejét horzsolta. Gábor
kis neylonzacskót húzott elõ, a két csapajelet
inge fölsõ zsebébe tette.
– Bence! – kiáltott a mérnök.
A fiú szemvillanás alatt leugrott a boglyáról,
és hozzá vágtatott.
– A baknak a jobb elsõ lapockáját érte a lövedék,
ezt a kis csontot kivágta belõle, azért esett el.
Mondd meg a többieknek, hogy a menjenek át a gáton,
és a kövesúton várjatok.
– Rendicsek! – felelte a fiú és visszarohant.
A mérnök letekerte a vezetéket, keresztben a hátára
kanyarította a puskáját és nagyot sóhajtott.
A munka kritikus része következett. Jól tudta: Sanyi
bácsi soha nem csapázott õzet Dongóval.
„Az õz szemét kis vad”, mondogatta
mindig vérebes elfogultsággal. Az õz és a
muflon ugyanis olyan illatanyagokat választ ki a csülök
közötti mirigyeibõl, amely csapájukat rendkívül
izgatóvá teszi. Ezért a legtöbb kutya természeténél
fogva elõnybe helyezi az õzcsapát, s ha fiatal korában
nem szoktatjuk le errõl, a szarvas és disznó nyomáról
át fog váltani rá. A klasszikus hannoveri iskola
tiltja az õzkeresést, legföljebb öreg kutyával
kísérlik meg. Persze van egy másik indok is. Az õz
viszonylag puha vad, és élõhelyéhez erõsen
ragaszkodik. Megsebesülve ritkán menekül el olyan messzire,
mint a szarvas vagy a disznó. Sérülten is a territóriumában
marad, s legtöbbször ott föllelhetõ.
Kivéve ilyenkor, üzekedéskor, morfondírozott
a mérnök, és gondosan elnyomta szivarját. Területükön
nem volt túl sok õz, jó volt az ivararány,
a bakoknak néha messzire kellett zarándokolniuk menyasszonyért.
– Dongó csapa, keresd! – adta ki a vezényszót bíztató
hangon.
A kutya fölállt, odaballagott az általa talált
vércsepphez, és még egyet szippantott. Õz,
állapította meg undorral, õz, de valami orrfacsaró
szaga is van. Megállt, és úgy nézett vissza
a mérnökre, mint aki nem érti a világot.
– Csapa, keresd! – csattant a mérnök hangja immár ellentmondást
nem tûrõ tónusban.
Dongó lassan, kelletlenül tett pár lépést
a nád felé, majd megint visszanézett. Nem érti,
miért kérik most olyan dologra, amiért régen
a gazdájától vesszõzést kapott. A férfi
izgatott arccal állt mögötte. Nyilván megbolondult,
gondolta a véreb és végre megindult. Nem feküdt
bele a vezetékbe, de egyenletes léptekkel gázolt
be a nádba. Pár lépés után szortyogni
kezdett lábuk alatt a föld, a mérnök bokáig
merült a bûzös latyakba.
Föltûnt neki, hogy Dongó nem a talajt, hanem a nádszálakat
szimatolja. A kenést követi, ötlött föl a mérnökben.
A nád szerencsére nem volt túl széles, hamarosan
kiértek a túlsó oldalra. Itt Dongó ismét
leszegte a fejét, és az akásosba indult. A mérnök
nagy üggyel-bajjal vergõdött át a bodzabokrokkal
benõtt erdõn. A puha földön idõnként
kivehetõ volt a csülök bevágása, de vér
csak 10–15 méterenként volt egy kevés. A férfi
szívesen megállt volna, hogy cipõjét legalább
nagyjából letisztítsa, de nem merte megállítani
a kutyát, amely nem valami határozottan, de haladt tovább,
a kövesút irányába. Újabb keserves száz
méter következett, amíg kiértek. A sarjadó
akácok össze-vissza karistolták a férfi kezét,
arcát. Az erdõ széle és a kövesút
között nadrágszíjnyi füves terület húzódott,
az út mellett pedig árok. A többiek az útpadkán
álltak, Bence izgatottan távcsövezte, mit csinál
a kutyája. Dongó az út felé tartott. Belegázolt
az árokba, amelyben féllábszárig ért
a víz. A mérnök megadóan utána lépett,
még tocsogott is egy kicsit a tiszta vízben. Minden elrendezõdik
szépen, derült föl magában, ingoványtaposás
után lábmosás.
Az árok túlsó partján Dongó zakatolva
kereste a csapa folytatását. Elment jobbra 20 métert,
semmi. Balra tért ki, ott sem járt eredménnyel. Egyre
izgatottabb lett. A mérnök megdicsérte, elfektette,
és odaballagott a többiekhez.
– Idáig eljött az én kutyám is –
bizonygatta Nándi, – de visszafordítottam, mert nem
tartottam valószínûnek, hogy a bak átjött
az úton.
– Mindig a kutyának van igaza. A ravasz, vén bak az árokban
ment, és távolabb ugorhatott ki – törülgette homlokát
a mérnök, miközben levetette a cipõjét
és kifacsarta a zokniját.
– Lehet, hogy a fasornál ment át – próbálkozott
az elnök.
– A túlsó oldalon szotyola van, bárhol átmehetett
– legyintett Gábor.
Bence közben a fekvõ kutya mellé guggolt, szelíden
simogatta, és valamit duruzsolt a fülébe.
– És most mi lesz? – szólalt meg kisvártatva a gróf
rekedten.
– Még egyszer átvizsgáljuk mind a két árokpartot
– tápászkodott föl a mérnök.
Dongót jobbra indította az ároknak az akácos
felõli partján. Több mint 100 métert haladtak,
amikor átvezényelte a kutyát a kövesút
felõli oldalra, és visszafordultak. Lassan elhagyták
azt a helyet, ahol a bak beugrott a vízbe. Dongó ismét
nyugodtan dolgozott. Már vagy húsz perce toporogtak ott,
amikor jó 60 méterrel lejjebb, egyszer csak megtorpant,
jobbra-balra kezdett keresni, majd fölemelte a farkát, és
néhány lépést tett az út felé.
Pár újabb szippantás után átkocogott
a kövesúton, és a túloldalon némi keresgélés
után határozottan megállt, és vezetõjére
nézett.
– Megvan? – mosolyodott el a mérnök, mire Dongó megcsóválta
a farkát, és egy magányosan himbálózó
fûszálra szegezte az orrát. Alig látható
pirosság volt a levelén. – Jól van! – szakadt ki
a mérnökbõl a megkönnyebbülés, megint
lefektette a kutyát, és intett a többieknek. Amint
odaértek, Dongó fölállt, és Bencéhez
dörgölõzött.
– Megvan a csapa – mutatott a mérnök a rozsszálra.
– Ebben a sûrû napraforgóban nehéz lesz
haladni, tele van az alja parlagfûvel. Szerintem a bak a Hosszúfenyves
felé tart, ti menjetek föl, és álljátok
el az utat fenyves mellett. Úgy tudom, lesilózták
a szélét, talán elkaphatjátok, ha átlép
rajta. Mielõtt kiérünk, kiáltani fogok. Ott
találkozunk.
– Én inkább veled mennék, hátha tudok segíteni!
– javasolta Nándi.
– Nem, hárman hosszabb szakaszt tudtok figyelni. A bakot könnyû
fölismerni, mert a jobb elsõ lábára sántít.
Láttam a csapáján.
– Ezt a bakot nem lehet összetéveszteni! – sóhajtotta
Bandi bácsi.
– De Bence eljöhetne – folytatta a mérnök. – Nagyon ragaszkodik
hozzá a kutya.
A kisfiú fölcsillanó szemmel mellette termett.
– Ahogy gondolod, öcsém – egyezett bele nyomban a gróf.
– Gondolod, hogy van remény?
– Eddig helyes csapán vagyunk – felelte tárgyilagosan a
mérnök, – de a kutya nem nagy kedvvel követi az õzet,
és kevés a vér.
Amint a többiek elindultak, a mérnök Bencéhez
fordult.
– Pár lépéssel mögöttem jössz, és
vigyázol, hogy rá ne lépj a vezetékre, mert
akkor megrántod Dongó nyakát.
– Akkor most a kukker nem kell – felelte Bence, és máris
a vadászok után rohant. Nándi kezébe nyomta
a távcsövét, és már futott is vissza.
– Ha a bak közelébe érnénk, lemaradsz. A kegyelemlövésre
csak egyedül megyek – emelte föl mutatóujját a
mérnök. Amint a kisfiú mélyet bólintott,
már fordult is a kutya felé. Bence azonban megfogta a kezét.
– Gábor bácsi – kezdte lesütött szemmel. – Kösz!
A mérnök finoman elmolyodott.
– Dongó, csapa, keresd! – bíztatta újra a vérebet.
A kutya föltápászkodott, lógó nyelvvel
visszament a véres rozsszálhoz, beleszippantott, majd kedvetlenül
visszanézett.
– Csapa, Dongó keresd! – ismételte meg a szavakat Bence.
A véreb erre sarkon fordult, és megindult a napraforgóba.
Magabiztosan haladt, de a mérnöknek meggyûlt a baja
a hatalmas tányérokkal, amelyek minduntalan az arcába
csaptak. Halkan szitkozódott. Bencének se volt könnyebb
dolga egy emelettel lejjebb, õt meg a parlagfû gyötörte.
Jó negyedórája mentek már, de a mérnök
becslése szerint legföljebb 300 métert haladtak. Föltûnt
viszont, hogy Dongó erõsebben húz. Elôször
arra gyanakodott, hogy melegszik a csapa, de a húzás ereje
nem nõtt. A gyerek!, ötlött föl végül
benne a megfejtés. Dongó most a kis gazdájának
dolgozik, és megjött a kedve.
Hamarosan egy nagyobb tisztásra értek, ahol a belvíz
kiölte a vetést. A mérnök föllélegzett.
Dongó azonban váratlanul megállt és bizonytalakodni
kezdett.
– Keresd, Dongó, keresd – bíztatta Bence, aki érezte,
hogy valami nincs rendben. A kutya fölpillantott rá, majd
komótosan körözni kezdett.
Bence tovább akarta bíztatni, de a mérnök leintette.
– Pontosan azt teszi, amire szükség van – súgta oda
Bencének.
A tisztás bal szélén egyszer csak Dongó megállt,
hosszasan vizsgálódott, majd fölnézett és
vakkantott egyet.
– Azt mondja, hogy megvan a folytatás – tolmácsolt Bence.
A mérnök barackot nyomott a fiú fejére, és
elindultak a kutya felé.
A bak egyenesen az erdõsávnak tartott. Õ is nehezen
megy itt, a sûrûben, gondolta a mérnök, az akácsor
ritkább. Elérték a szotyola szélét.
Ismét ellazult a vezeték. Dongó megállt, jobbra
indult, majd visszatért, s prüszkölve balra tért
ki. Az erdõ mellett számtalan õznyom rajzolódott
ki a földön.
– Ez az, amitõl féltem – fakadt ki a mérnök.
– Egy másik üzekedõ bak frissebb nyoma keresztezi a
csapát. Lehet, hogy Dongó átvált.
A kutya visszatért, most elõre indult, de ott sem járt
eredménnyel. Úgy tûnt, elvesztette a folytatást.
Gábor egyre növekvõ aggodalommal figyelte. Idegesen
babrált a mellényével. Amint a keze az ingzsebéhez
tévedt, hirtelen ötlete támadt.
– Gyere ide, Dongó! – hívta a kutyát. A kis zacskót
húzta elõ, benne a bõrdarabbal és a csontszilánkkal.
Kinyitotta és Dongó orrához nyomta. A véreb
megértette a segítséget. Mélyen szívta
magába a bõr illatát, szaglóhámján
újra szétterjedt a bak párája.
– Dongó, csapa, keresd! – adta ki Bence a vezényszót.
A kutya a fasorba indult, és kisvártatva megfeszült
a vezeték.
– Ez az! – lelkendezett a fiú.
Az akácokat ritkásan ültették. Egy-egy bodzabokor
nõtt alattuk.
– Bence, itt már megfekhetett a bak – súgta a mérnök.
– Kérlek, fogdd te a vezetéket, és nagyon figyeld
Dongót meg a csapát! Én mögötted jövök
lövésre kész puskával, és csak elõre
figyelek, a bakra összpontosítok. Így a legjobb az
esélyünk.
– Értem, Gábor bácsi – felelte a fiú.
A mérnök lekanyarította a puskát a válláról
és elindultak. Itt sokkal könnyebb volt elõrejutni.
Dongó tempósan haladt a fenyves irányába.
Hosszúfenyvesi bak, állapította meg magában
a mérnök, talán az lesz, amelyiket tavaly behívtam,
de csak egy pillanatra villant meg. Álmodozásából
Bence hangja riszatotta föl.
– Vér – mutatott egy eléjük belógó csalánszálra.
A zöld leveleken alig fölfedezhetõ folt piroslott. Kétségtelenül
vér volt, és legalább egy kilométerre az elsõ
csepptõl.
– Ügyes vagy, kisfiam.
– Látod, Dongó jól vezet bennünket.
– Úgy érzem, most már meglesz a bak – szaladt ki
a mérnök száján, önmaga számára
is váratlanul.
Gyorsan közeledtek a fenyves széléhez. A mérnök
megálljt vezényelt, és elfektette a kutyát.
Mindkét irányban hangosan hopphoppozott. Bence a szájába
vette két ujját és akkorát füttyentett,
hogy egy kilométerre is elhallatszott talán.
A mérnök biztos volt benne, hogy a bak visszament a fenyvesbe.
Visszavette Bencétõl a vezetéket, és elmagyarázta,
mit kell tennie.
– Ha elérjük az utat, te megállsz! A többieket
odainted, elmondod, mi volt, és itt maradtok egészen addig,
míg vissza nem jövök, vagy nem jelzek nektek. Nagyon
fontos, hogy pontosan itt, az erdõsávnál maradjatok!
És akkor se mozduljatok, ha lövök. Világos?
– Persze hogy világos! – felelte Bence dacosan – Mindig a legérdekesebbrõl
marad le az ember.
Dongó határozottan ment tovább. Bence nagy szívfájdalommal
nézte, amint a mérnök alakja lassan eltûnik a
fák között. Pár perc múlva fölnézett.
Jobbról az elnök, balról az öreg gróf közeledett.
Végül Nándi is fölbukkant.
– Megvan a csapa – szögezte le a fiú kérdõ tekintetükre.
– A bak egy ideig a szotyolában ment, de aztán beváltott
a fasorba.
– Találtatok sebágyat? – érdeklõdött
türelmetlenül a vendég.
– Egyszer se feküdt le. De vér még innen 50 méterre
is volt. Gábor bácsi most egyedül ment tovább.
Azt parancsolta, hogy maradjunk itt.
Ezzel leült az út szélére és egy fûszálat
kezdett rágcsálni.
A férfiak egyik lábukról a másikra álltak.
Miska bácsinak és Nándinak valamivel könnyebb
volt a várakozás, hisz õk dohányoztak.
– Adjon egy szálat! – bökte ki végül
az öreg gróf. – Húsz éve nem szívom,
de most nem bírom ezt a tehetetlenséget!
Félig se szívta még el, máris kiesett a szájából.
Jobbról, a fenyvesbõl ugyanis ugatás harsant. Egy
kicsit távolodott, majd egyhelybõl hallatszott.
– Bekergette a fiatal tölgyesbe – magyarázta Nándi,
– elég sûrû, ott nehéz lesz elkapni.
Pár perc múlva mintegy cáfolatként a mérnök
puskájának ostorcsattanása hallatszott.
– Nem volt jó hangja… – taposta el Nándi
bánatosan a csikket.
*
Amint Dongó beért a szálasba,
megélénkült. A középkorú erdei fenyõk
ágai itt-ott szemmagasságban belógtak, akadt néhány
kisebb gazos folt, de azért tûrhetõen lehetett benne
látni, és az árnyékban kellemesen hûvös
volt. A csapa jobbra húzott.
Ha bemegy a tölgyesbe, az nagy baj, gondolta a mérnök,
de ebben a pillanatban majdnem átesett Dongón. A kutya egy
bokor alatt állt, és vért nyalt. Megtalálták
az elsõ sebágyat. A fekvés még szinte meleg
volt, a vér meg sem alvadt benne.
Most keltettük föl, villant a mérnökbe a felismerés,
és lehúzta a nyaklót.
– Dongó keresd, fogd! – küldte harcba a kutyát. A véreb
gondolkodás nélkül elrohant a tölgyes irányába.
A mérnök futva igyekezett utána. Amint kiért
a fenyves és a tölgyes közti nyiladékra, a vezetéket
egy száraz ágra dobta. Épp a puskáját
ellenõrizte, amikor elõtte alig 50 méterre megkondult
Dongó hangja.
Szerencsém van, szél alatt állít, gondolta,
és már nyomult is be a hang irányába. A tölgyes
elég sûrû volt, de 15–20 méterre azért
lehetett valamit látni. Igyekezett óvakodva bujkálni.
Addig ügyeskedett, hogy meglátta Dongó – fenekét.
A bak mögötte van, ki kell térnem, ismerte föl.
Balra került, és némi hajladozás után
megpillantotta a beteg õzet. Leszegett fejjel védekezett,
de testének jó részét az ágak takarták.
A pokolba, hogy miért nem a nagy puskát hoztam?, rándult
össze a gyomra, de máris cselekedni kellett mert a bak megindult.
Az ágszövedék között lõtt rá.
Csak annyit érzékelt, hogy Dongó mérges morgással
ráront az õzre. Valami puffant, majd egy nyiffanást
hallatszott. Alighogy újratöltött, Dongó megint
állított.
A mérnökrõl szakadt a víz, a lába az
izgalomtól és a fáradtságtól reszketett.
Csak most ne veszítsem el a józanságomat, szorította
össze a fogát. Remegõ kézzel elõhúzta
a gyufáját, és ellenõrizte a szelet. Félsrégen
a küzdõk felé hajlott el a láng.
A csörtetés zajával mit sem törtõdve kerülõt
tett, s már ismét a kutya közelében volt. Még
kettõt lépett, és meglátta, hogy Dongó
egy kisszobányi tisztáson ugat. A mérnök egy
pillanatra kilépett az ágak közül, majd visszahúzódott
a takarásba. A kutya, amint vezetõjét megpillantotta,
újult erõvel támadott a bakra, majd menekülést
színlelt.
Milyen pompásan csinálja, repesett a mérnök
szíve, elõbb-utóbb kirohan utána a bak. Gyorsan
kibiztosította a puskáját, s egy kis tölgyfának
támasztva várta a döntõ pillanatot.
Dongó ismét rárontott a bakra, ezúttal még
közelebb ment hozzá, mert a bak leszegett fejjel jött
utána. A szálkereszt már a nyaktövén
volt. Dongó visszafordult, a sebzett megtorpant, és már
szólt is a puska. A bak nyomban eldõlt, és Dongó
már mellette is termett. Haragos morgással rángatta
immár mozdulatlan ellenfelét. A mérnök lerogyott
a földre, puskáját engedte az ágak közé
hanyatlani.
*
Amint az elsõ lövés
elcsattant, Bence fölugrott a helyérõl, és izgatottan
fülelt a hangok irányába.
A második lövés után mindenkinek az volt a véleménye,
hogy oda kellene menni, de Bence elismételte a tilalmat. Nem sokáig
kellett várniuk: kakukkolás hallatszott a lövések
irányából. A három férfi olyan ütemben
indult meg, hogy a kisfiú alig tudott lépést tartani
velük. Amint beértek a nyiladékra, a mérnök
néhány kiáltással adta meg nekik az irányt.
Egymást földöntve törtettek a bakhoz. Lelkendezésüket
dühös morgás hûtötte le.
– Állj! – emelte föl karját a mérnök. –
Senki ne közelítsen! Dongó, hozzám!
A véreb behúzott farokkal, kelletlenül a mérnök
mellé sétált, ám közben minduntalan vissza-visszasandított
a bakra.
– Feküdj! – adta ki a könyörtelen vezényszót
a mérnök, végül az öreg grófra nézett,
és bólintott.
A vendég könnybelábadt szemekkel térdelt le
a nagy bak mellé. Az õz vastag nyaka össze volt kaszabolva,
a bal füle rongyosan lógott. Agancsának hófehér,
tûhegyes ágvégei piroslottak a vértõl.
A vaskos szárakat alul alig lehetett átfogni, fönt
pedig olyan vékony volt, mint egy kisgyerek hangja. A trófeát
a két szemágig erõs gyöngyök díszítették,
afölött viszont sima volt és szürke. Ott feküdt
minden igaz õzvadász vágyálma: a hatalmas
agancsú vén bak.
A gratulációk, hátbaveregetések, a fölszabadultság
pillanatait Bence hangja törte meg.
– Gábor bácsi, vérzik a Dongó.
– Biztos csak a bak kente össze – lépett hozzá a mérnök,
de egy pillanat alatt elsötétedett a tekintete. A véreb
bal oldalán mély seb nyílt, és erõsen
vérzett. Dongó zihált, és már az orra
meg a nyelve is piros volt. A mérnök egy szemvillanás
alatt fölmérte: a bak átszúrta a kutya tüdejét.
Mindenkinek torkára fagyott az öröm.
– Gyorsan, orvoshoz! – hagyta ott nyomban élete bakját a
gróf.
– Már késõ – szólalt meg csendesen Nándi.
– Nagyon odavan...
– Azt mondjátok Dongó meg fog halni? Ez nem lehet! Mentsük
meg! Meg kell operálni, vagy adjunk neki injekciót – tört
ki Bence, és az ölébe vette a kutya fejét.
Az öreg véreb hálás szemekkel bámult
kis gazdájára. Nyugodtnak, békésnek tûnt.
Bence kétségbeesetten nézett az egyik felnõttrõl
a másikra. Senki nem válaszolt neki, de tekintetükbõl
kiolvasta a feleletet. Õ is elcsendesedett, arcán könnyek
peregtek le.
Dongó légzése lassúdott. A mérnök
mozdult elsõként. Könnyedén fölemelte a
bakot, és a kutya orra elé fektette, hogy az jól
láthassa.
– Jól van, okos kutya vagy! – mondogatta, és kemény
ujjakkal vakargatta Dongó üstökét. A súlyosan
sebesült kutya kicsit megemelkedett, morrantott egyet az õzre,
aztán visszahanyatlott Bence ölébe.
– Okos kutya, te vagy a legbátrabb véreb a világon
– duruzsolta a mérnök, majd a kisfiúra nézett.
Olyan közel hajolt hozzá, hogy csak Bence hallhatta, mit mormog
a fülébe.
– Remek kutyád van, hõseiesen viselkedett! Látod,
nem szenved, és nem is szomorú. Most neked is erõsnek
kell lenned. Dongónak a legszebb sors jutott, amit vadászkutya
kívánhat magának: egy kitûnõ munka végén,
az erdõben érte a halál.
Bence könnyeivel küszködve lassan bólintott.
Dongó egy nagyot sóhajtott, aztán nem lélegzett
többé. Bence olyan óvatosan tette le a földre
az élettelen állat busa fejét, mintha újszülött
kölyökkel bánna. A mérnök fölegyenesedett,
levette a kalapját és félig a bak felé fordult.
– Barátaim! – kezdte megrendülten – Diána istenasszonyunk
súlyos árat kért tõlünk ezért
a pompás trófeáért. Az õzek királyát
Dongó követte az örök vadászmezõkre.
Nem lesz ott szégyenkeznivalója. Emlékezzünk
rá, valahányszor e pagonyba tesszük a lábunk!
– Úgy legyen! – mondta csendesen az öreg gróf, majd
csõre töltött és a levegõbe lõtt.
A dörrenés végigmorajlott az erdõn.
*
Dongót Bence kívánságára
ott, a tisztáson temették el. Nem múlt el hónap,
hogy Miska bácsi, Nándi vagy a mérnök ki ne
hozták volna Bencét a halomhoz.
A következõ nyár egy hasonlóan forró
délutánján a mérnök karszékében
szundikált. Felesége hangjára ébredt, aki
egy ládát cipelt be, s egy levelet nyújtott át
neki, Betyár farkcsóválva követte.
– Most hozta egy német rendszámú Merci – mondta az
asszony, majd a ládát a férje lába elé,
a vaddisznóbõrre tette, és észrevétlenül
behúzta maga mögött az ajtót. A mérnök
összeráncolt homlokkal tépte föl a levelet.
„Kedves Öcsém!
Kérlek, juttasd el az a küldeményt a mi ifjú
barátunkhoz, akit legutóbbi látogatásom során
oly nagy szomorúság ért. Segíts neki, hogy
igaz vadászember váljék belõle. Életemben
több õzbakot már nem akarok lôni, de télen
egy disznóhajtásra hazalátogatok. Akkor betérek
hozzátok is, szeretném újra látni Bence sugárzó
pillantását. Az agancsot az íróasztalommal
szemközt szögeltem a falra, s valahányszor rávetõdik
a tekintetem, fölrémlik bennem annak a csodálatos,
fájdalmas napnak, életem legemlékezetesebb vadásznapjának
az emléke.
Ölel öreg barátod, Jankovich András!”
A mérnök az asztalra tette
a levelet, hátradõlt a karosszékben, és lehunyta
a szemét. Én voltam az oka, az elsõ lövésem
után szúrta meg a bak, ha a nagy puskámat viszem,
Dongó még ma is élne, morfondírozott, s végigperegtek
elõtte az egy év elõtti események.
Betyár morgása térítette magához, aki
elmélyülten szagolgatta a ládát. Az apró
vizsla gazdája intésére hátralépett,
és hasalva várta, hogy kinyíljon a retesz. Az ajtó
mögül egy tigriscsíkos vérebkölyök lépegetett
elõ.
A kiskutya megszaglászta a férfit, Betyárra rávakkantott,
majd elmélyülten tépni kezdte a kopott vaddisznóbõr
fülét.
Gábor elmosolyodva nyúlt a telefonos notesze után.
|