Rosta László:
A JÓKEDVÛ DISZNÓ

Már második napja járok õzbak után a vitnyédi erdõben, eddig kevés sikerrel. Augusztus utolja lévén az õznásznak már vége, a bakok kimerülve hevernek a legsûrûbb fiatalosban, nehéz velük találkozni. Azt azért nem mondhatom, hogy sikertelen a vadászatom, hiszen az este jókora viharban lõttem egy nagyobbacska malacot. A siroki lõszer jól vizsgázott, alig ütött lyukat a kis süldõ oldalán. Ma hajnalban még sötétben kiültünk egy másik lesre, amelyhez szóró is tartozik, ahová rendszeresen kijárnak a disznók. Így történt ez ma is, keresõtávcsövön át jól láttuk a termetes süldõket, azonban a világosság a céltávcsõhöz még kevés volt. A feketecsuhás népség pedig óvatos duhaj módjára hajnalhasadtával távozott a reggelizõhelyrõl. Amikor egészen kivilágosodott kísérõm Pista javasolta, hogy cserkésszük végig a Vitnyédi-szél nevû fás legelõt, hátha összefutunk egy tanyájára visszafelé igyekvõ bakkal. Látunk is két õzet, azonban mindkettõrõl kiderül hogy suta, így számunkra érdektelenek. Kissé reményvesztetten hazafelé vesszük az irányt és ismét az erdõbe kanyarodunk. Rudas korú kõrisesben kígyózik a cserkészösvény amelynek két oldalán méter magas csalán hajladozik. Néhány lépés után Pista hátrafordul: – Innen óvatosabban menjünk, a sûrûben lehetnek disznók! – figyelmeztet. Õszintén szólva nem nagyon hiszek a jövendölésben, de azért jobban markolom a puskát. Alig lopakodunk néhány percig amikor a jobb oldali bozótosból ágroppanást hallunk, majd a zaj kicsit közelebbrõl megismétlõdik. Innnen már „teljes harckészültségben” osonunk tovább és mégis meglepõdök amikor pár pillanat múlva felgyorsulnk az események. Az elõttem óvatoskodó erdész hirtelen oldalt lépve az avarba szúrja célzóbotját és izgatottan súgja felém: – Elõttünk a disznó, lõjed! Ha nem lenne ilyen meleg a helyzet bizonyára elnevetem magam, a látvány ugyanis meglehetõsen komikus. A cserkeúton elõttünk tán harminc méterre jókora disznó kocog szembe velünk. A szájában hatalmas zöld gallyat tart, amellyel fejét jobbra-balra csapkodva szinte fölsöpri az ösvényt. Mozdulatai önkéntelenül is gyerekkorom házi süldõit juttatják eszembe, azok szokták ilyen vehemenciával széttépni a nyírfaseprût ha estefelé kiengedtük õket az ólból egy kis csigerészésre, turicskálásra. Most azonban nincs idõ mélázásra a disznó egyre közeledik, én pedig a célzóbot mellõzésével szabadkézbõl lövök az éppen elforduló célpont közepébe. Gyorsan ismételek de már hallom a vadõr nyugodt hangját: – Waidmannsheil! Fekszik a vad. Igaza van, a zsákmány egyhelyben rugdalózik, amire lassan oldalazva melléérünk már el is csendesedik. A feszültség határtalan öröm formájában robban ki belõlem és bizony nem szégyellem, de körültáncolom disznómat. Pista, a precíz vadászkísérõ, már nyújtja is felém a véres töretet és percekig szorongatjuk egymás kezét. Örömünk közös, egyébként régi ismerõsök vagyunk hiszen kísérõm egy évvel mögöttem koptatta a „tekó” vagyis az Erdészeti Technikum padjait. Csak most vesszük jobban szemügyre a sepregetõ disznót, amelyrõl kiderül, hogy hatvan kiló körüli kétéves kan, helyes, tizenkét centiméterre becsülhetõ agyarakkal. A gyors kapáslövés – amihez valljuk meg szerencse is kellett –, a gerincét törte, ezért múlt ki szinte azonnal. Zsigerelés közben társam megjegyzi: – Ismerem ezt a kant, többször is láttam így zöld gallyal a szájában, úgy látszik ez egy vidám disznó volt. Miután rendbetettük a kancsit elégedetten ballagunk az autó felé a szép égererdõben, ami Pista gondos és hozzáértõ erdészkezét dicséri. – Igaz, bak nem jött, de ez a disznó a legszebb ajándék amit a mai napsugaras reggel adhatott nekem! – állapítom meg magamban. Könnyû a szívem, szép a világ, elégedett vagyok. Kellhet-e ennél több a magamfajta „facérjágernek”?