A kerek számok valahogy mindig szépen hangzanak. Miért lenne ez másképp a vadászatban? Szóval számolgatjuk, hogy ez volt az elsõ, tizedik, ötvenedik, de a századik az már valahogy élesebben cseng. Mindegyikre emlékszünk. Egyikre jobban, másikra már csak homályosan. Van olyan is amelyik akkor ugrik be, ha arra járunk vadászni. A százas sorszám azért már nem piskóta. Abban már elég szép vadászmúlt is lappang. Rengeteg sikeres, na meg annál több sikertelen éjszakai les, disznóhajtás, cserkelés. Összeszámlálhatatlan szúnyogcsípés, átázás, megfázás, meg mindenféle nyavalya. De akkor ezek nem számítanak. Sot nem is fáj, még csak nem is fáraszt. Igazándiból pihentet és nyugtat.
Én is rengeteget kijártam, lest építettem, etettem, kerestem mire a 100-as szám közelébe értem. Már egy-két éve azt mondtam mindegyik meglõtt disznómnál, hogy remélem az idén a századik is meglesz. Aztán nem lett meg és kezdõdött a következõ szezon. A 2003-as vadászati idényben a korábbi évek gyakorlatához híven a disznó vadászatát februártól egészen a búza éréséig szüneteltettük. Kivételt csak a szervezett vadkárelhárítás jelentett. Már a napokat számolgattuk, mint a gyerekek Mikulás elõtt.
Aztán elkezdõdött. A 97-es sorszámú következett amelyiket Laci vadásztársam esküvõjére sikerült elejtenem. Mondtuk is, ha nem lesz meg a vacsoráravaló akkor elmarad az esküvõ. Úgy gondoltam, miért is legyen jobb Laci szomszédomnak mint nekem és inkább kikerítettem egy derék süldot. Ámbár a võlegénynek illett volna, de nem hallgatott az öregre és nem arra a lesre ült amit én ajánlottam. Pár nap múlva volt gazdasági vezetõnk kért meg, hogy menjek már ki velük, mert nagy szüksége lenne egy süldõre. Megint sikeres voltam, Laci bácsi pedig megtarthatta a névnapját. Két nap múlva úgy gondoltan, meg kellene próbálni a Ducskós erdõn lévo 0-ás sorszámú lesemen is ahol folyamatosan etettem és igen jó disznómozgás volt rajta.
Beiratkoztam és felültem a lesre. Még teljesen világos volt amikor egy jókora kancsi nekilátott a szórón lévõ terített asztalnak. Vacsorájának a .30-06-os durranása vetett véget, mely akkorát szólt mint egy ágyú. Visszhangzott az egész környék, hírül adva, hogy megvan a kilencvenkilencedik disznóm. Gyönyörû látvány volt ahogy egyetlen lépés nélkül csak lefeküdt a szóróra. Gyorsan elõ a kamerát és felvesszük mielõtt besötétedne. Endre barátom aki állandó kísérõm a hátizsákból elõ is bányássza a Rácz Tibi által készíttetett táblát, melyen a 100-as szám látható. A felvételen többször be is mondom, hogy ez csak a tábla fopróbája, mert ez a kis kan csak a 99-es.
Ez a kis csalafintaság aztán betette a kiskaput. A számsorrend megállt. A tábla már majdnem elkopott a rengeteg ki-bepakolástól. Próbálkoztam mindennel, de nem akart összejönni. A balsors kerülgetett. A szórómon áthajtottak többszáz birkát, a kirakott kukoricára még a madár sem járt. Máshol minden alkalommal ugyanaz a kismalac jött ki amivel restellettem volna a fényképezést. a búzán malacos kocákkal találkoztam, amit meg nem illik agyonlõni. Hurcoltam egyik helyrõl a másikra a hordozható magaslest, de csak az eredménytelenség kísért.
Ekkor mondtam Endrének, tüntesse el azt a fránya táblát, ne is lássam többé. Lelkesedésem, na meg a türelmem is lassan fogyni kezdett, de nem adtam fel. Az ukrán–magyar államhatár és Beregdaróc között egy hatalmas, lomos, nádasos rész található, amelynek keleti oldalán egy kis fiatal tölgyes, majd egy zabtarlót követõen néhány hektáros kukoricatábla áll. A nádasból középtájon egy akácsor húzódik a zabtarló közepéig aminek a végétõl kb. 50 méterre odabiggyesztettem tavaly egy hatalmas magaslest, de ritkán ültünk rajta így aztán nem volt népszerû.
Észrevettük, hogy a nádasból többek között egy magányos disznó is kivált a kukoricára. Megint elkezdõdött a hajsza, ám mindig én vesztettem. Már úgy voltam vele, hogy ez csak kirándulás és vadszámlálás. Mert õz meg szarvas minden este jött rendesen, de disznó egy deka sem.
Na mindegy, akkor sem adom fel! És augusztus 10-én Endre barátommal megint kiültünk a nádas mellé. Szépen telt az idõ, sorban érkeztek a szúnyogok, õzek. A szarvasok már nem jöttek, mert az ukránok tõlünk légvonalban kb. 1 kilométerre elkezdték csühölni a vadkacsákat. Olyan ropogtatást vágtak mintha kitört volna egy háború. Na ez igen! Itt aztán mereszthetjük a szemünket míg valami kidugja az orrát. Én nem tudom némelyik vadásznak milyen fegyvere lehetett, de az aknavetõ durranása csak kismiska volt hozzájuk képest. Hogy én miket mondtam, azt most nem részletezem. Aztán megunták, mert közben besötétedett.
Végre CSEND lett. Így nagybetûvel! Gyönyörû, teliholdas este lévén tovább várunk. Mintha az akácsor elején a fiatalosban állna valami! Szemben, mozdulatlanul. A szemem majd kigúvad, de nem merem bevállalni. Nem mernék megesküdni rá, hogy disznó. Mintha tudná, meg sem mozdul. A távcsõ már majd kinyomja a szemem annyira szorítom. Aztán egy villámgyors mozdulat és eltûnik. Disznó volt, de átvert. Tényleg minden szerencsém elhagyott. Tovább gubbasztunk. Egyszer csak Endre oldalba bök és kocogtatja az óráját, hogy fél tíz van fõnök! Megnézem az enyémet, de az még tíz perccel kevesebbet mutat. Oda is súgom, hogy ne szórakozzon velem, azt a tíz percet még kibírjuk, aztán többet ide sem jövünk. Ha véletlenül mégis ide akarnék jönni akkor az elõbb mondottakat juttassa eszembe, és beszéljen le róla.
Eltelik néhány perc és ahol az elõbb, újra megjelenik egy disznó. De õ most már bátrabb, lassan lépked a csemetésben. Mire felveszem a puskát már megint nem látom. Most mered csak igazán a szemünk, mert tudom, hogy ki fog jönni a kis tölgyesbõl. A kukorica kissé hátrább van, de csak a tarlón keresztül érhetõ el. Aztán Endre oldalba bök. Már én is látom szabad szemmel. Közben bekapcsolom a fegyvertávcsõ világító pontját, hogy jobb legyen a célzás. Rajta vagyok amint ballag keresztül a tarlón, szép nyugodt tempóban. Na most! DURRRR! Éreztem, hogy baj történhetett, mert mintha a lövés elõtti pillanatban begyorsult volna és én lemaradtam.
A golyó becsapódása tisztán hallatszott, a disznó megrogyott és visszafordult a nádas irányába. Gyorsan újra töltöttem, de a fiatalosban már csak gyengén láttam a sebzett disznót és a második lövésemmel el is hibáztam. A vérnyomásom 1000, alig kapok levegõt! Én általában nyakon vagy fejbe lövöm a disznót, de ezt elszúrtam. A rálövés helyétol nem messze megtaláljuk a vérnyomot. Bõségesen vérzik, a fák között látszik, hogy a találati magasság is megfelelõ, de csak aggaszt, hogy én ezt húsvérnek nézem a keresõlámpa fényével. Hívom is telefonon Ricsei István vadõrünket és tájékoztatom a történtekrõl. Megbeszéljük, hogy csakis reggel világosban célszerû a további keresés.
Egész éjszaka nem alszom. Kora hajnalban kint vagyunk és továbbmegyünk a vérnyomon. Olyan sûrû, nádas, rekettyés részeken halad össze-vissza a nyom, hogy tovább nem vállaljuk a keresést, mert lehet hogy még él a disznó és könnyen bajba kerülhetünk. Vannak nádfoltok ahol húsz centit sem látunk elõre és akkora disznószag van, hogy csak na. Hét óra elõtt felhívom Kelemen Attila vadászmesterünket, hogy hozza már ki a Brúnót mert gondban vagyunk a sebzett disznó keresésével. Brúnó Attila kutyája, aki igen spéci a sebzett vadak keresésében. Sikerül is hamarosan bemutatnia tudását! Amint rámegy a disznóra be nem áll a szája úgy ugatja na meg tépi-marja.
Attila odalép a derékig érõ lomosba és a rekettye alól támadó disznóra rálõ, de 12-es MC -je elakad, nem tölt újra! Még jó, hogy van idõm odaadni az én bockomat. Attila második lövése az újra felálló disznó szemei között hatol be és végez vele. Ez izgalmas volt! Derekasan megdolgozott mindenki, beleértve a disznót is. Aztán szépen kivisszük az elejtett disznót a nádasszéli fasorhoz, ahol megkapja az utolsó falatot és a terítéken mögé guggolva az idõközben értesített Józsi barátom megkezdheti a fényképek készítését. A disznó két és féléves meddõ koca, élõsúlyban lehetett olyan 80–85 kg. Endre csak elõvakarja a „100. vaddisznóm” feliratú táblát amely most úgy csillog a szememben mintha aranyból öntötték volna…
