Pintér Gábor:
A KACSKA BAK

A trófeás vad vadászata már nem csak erdőzúgás, szenvedély, esetleg elhivatottság kérdése. Ez már komoly szakmai ismereteket igényel. Sportvadászok nagy része nem is vállalkozik rá, csak szakember kíséretében.

Bizony nem könnyű dolog olykor pillanatok alatt, esetleg rossz látási viszonyok és számtalan egyéb zavaró körülmény ellenére helyesen dönteni. Késő már az utólagos megbánás. A tévedés visszavonhatatlan, a vadat feltámasztani nem lehet.

Nem hiábavaló tehát az óvatosság, mégis úgy gondolom, hogy magára valamit adó vadásznak meg kell birkózni ezzel a feladattal, fenntartva magának akár a tévedés jogát. Gím- vagy dámszarvassal a test, illetve trófeaméretek miatt könnyebb a dolgunk. Az őzbak már egy rafináltabb csapda. A test paramétereivel még csak-csak elboldogulunk, ám a trófeával a kis méret miatt már vigyázni kell.

Szóljon ez a kis történet arról, miképp tréfált meg a természet, vagy ha úgy tetszik, miképp estem bele az őzbakbírálat csapdájába!

Egy alkalommal reggeli les után a hántai vetett füvön keresztül igyekeztem a bélaházi vadásztanyára. A már említett cabrio gaz kocsival szinte lépésben ballagtam, élvezve a reggeli friss levegőt, az elugráló nyulak és kakatolva felröppenő fácánkakasok látványát. A vetett füvön átvezető út és az erdőszéle között volt egy akácerdő folt. Feltehetően a kocsi zajától ebből ugrott ki egy őzbak méltatlankodva. Miután kellőképpen kihangoskodta magát, az erdő szélénél megállt, és felém figyelt. Én is ezt tettem. A távcsőben viszonylag fiatal testet láttam, viszont az agancsát vizsgálva, majdnem elejtettem a távcsövet.

A bal szára harmonizált a testével. Fület alig meghaladó, vékony, keresztes agancsszár. A jobb szára viszont legalább kétszer olyan hosszú volt, a végén oldalra, kacskaszerűen elhajolva. No… ez már valami! – élénkültem fel. Mielőtt azonban bármit tehettem volna, beugrott a szálerdőbe.

Egyenesen a pusztába mentem, és elújságoltam Endre komámnak, mit láttam.
– Te… érdemes lenne foglalkozni vele! – reagált a szokásos módon. – Holnap reggel menjünk ki az akácligethez, hátha találkozunk vele! – javasolta.
– Akkor ezt megbeszéltük. Reggel érted jövök – köszöntem el.

Alig pirkadt még, amikor a vetett fű szélén kiszálltunk a kocsiból. Innen az akácosig gyalog mentünk. Aképp helyezkedtünk el, hogy takarásban is legyünk, de az erdőszélt is jól lássuk. Sokáig semmi mozgás nem volt, majd egy „gyerek bak” bújt ki, és pákosztosan ide-oda nyúlva, mindenbe belekóstolva, csipegetni kezdett.
„Ba… ú… ba… ú…” – jött a riasztás a nyúlvesszős felől.
– Megjöttek a nyúlvesszősi sűrűbe a disznók – dünnyögi Endre csak úgy a bajsza alatt. Szinte összerettentünk, ahogy tőlünk pár méterre, de még bent a szálasban „feleselni” kezdett egy őz a nyúlvesszősi társával. Hogy mi lehetett a párbeszéd tárgya? Fogalmunk sem volt!

„Bárcsak a kacska bak kiabálna velünk szemben, és bárcsak kijönne!” – drukkoltam magamban. De nem! Nem hallottunk több riasztást, és a hang gazdája is rejtve maradt. Ezzel gyakorlatilag a reggeli kínálatnak vége is volt.
– Folytatás este! – állapodtunk meg.

Estefelé elfoglaltuk a reggel kipróbált leshelyünket A szúnyogriasztó ellenére önkéntes véradói státuszunknak dicséretes módon eleget tettünk. Csapkolódtunk, szitkozódtunk, de a vért azt rendületlenül szolgáltattuk. Hiába azonban a véráldozat, a kacska nem jelentkezett.
– Akkor reggel újra próbálkozunk – fogadkoztunk konokul.

Már majdnem a reggeli lessel is felsültünk, amikor az akácfolt túlsó oldalán riasztani kezdett egy őz.
– Nézzük meg, ki az! – indítványoztam. Majdnem fenékre ültem, amikor a takarásból kibújva megpillantottam a hang gazdáját. Messze volt ugyan, de kétségtelenül ráismertem: a kacska bak volt az. Endre, aki már kezdett hitetlenkedni a bak létezését illetően, mohón kapta a szeméhez a távcsövet.

– Te… ez tényleg nem semmi! – mormogta félhangosan. – Valami kerítésdróttal sérthette meg az agancsát, hogy így deformálódott – folytatta a távcsövet le sem véve a szeméről. – Amúgy nem öreg bak ám! – fűzte még hozzá.
– Tudom! – válaszoltam. – Ha nincs ez a kinövése, figyelemre sem méltattam volna. Mi legyen? Várjunk, hátha közelebb jön, vagy próbálkozzak? – kérdeztem.
– Várjunk! – javasolta a társam.

A bak még egy ideig mozdulatlanul figyelt egy irányba, majd nagy szökellésekkel meglódult. Kicsit felénk, kicsit az erdő felé. Így már lőtávolba került. Endre egy kilőtt hüvelyt a szája széléhez tartva éleset füttyentett. A bak megállt. A lövés eldördült. Alig vártam, hogy a kezembe vegyem ezt a nem mindennapi extrém agancsot.

A bakhoz érve jött a hidegzuhany. A kinövésnek nézett furcsa képződmény nem volt más, mint az agancsról lepucolt, megszáradt háncs, ami kétségtelenül úgy sodródott össze, hogy az tökéletesen hasonlított az agancs színéhez és formájához. Hogy engem becsapott, az még csak hagyján, de hogy Endre szemét is képes volt megtéveszteni, az már nem semmi. Szégyen ide, szégyen oda, a következményeket vállalni kellett. Nem is maradt el. Minthogy a tanulság sem: ha nincs meg a kellő összhatás, ha a testforma és az agancs nincs szinkronban, akkor legyünk gyanakvóak, és mielőtt meghúzzuk a ravaszt, százszor is nézzük meg, mi lehet az oka.

Ha szakértő szemek meglátják a trófeafalamon a kacska bak agancsát, szinte soha nem úszom meg a kérdést:
„Hát ez meg mit vétett?” A válasz mindig ugyanaz: „Becsapott!” .

2009. április 23.