KAMARAERDEI SZALONKA

Ez is régi történet, vagy huszonöt éves. Vadászengedélyem még csak pár napos volt, 19 éves elmúlván épphogy az elején álltam a jövõ vadászösvényeinek, szalonkázásainak. Amíg puskám nem volt addig is rendkívül vonzott a szalonkavadászat, évek óta jártam a Kamaraerdei Diana VT-hez szalonkaidényben vadászmentoraimhoz kibicelni. Hol egyiket, hol másik tiszteltem meg jelenlétemmel, és mivel hasznomat vették a figyelésnél, a lelõtt szalonka keresésénél, nem is tiltakoztak jelenlétem ellen. Én pedig részesülhettem a szalonkavadászat elõiskolájában, a puska nélküli lesre járásban. Harmadik éve volt ez már így, amikor Igaly József – akit legtöbbször kísértem az esti és hajnali húzásokra – a koronglövõedzés végén váratlanul nem a páncélszekrénybe, hanem autója csomagtartójába rakatta velünk a sportfegyvereket. Szalonkaidény elején jártunk, nem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Nagy izgalom vett erõt rajtunk, pontosabban kettõnkön, ifjú sporttársammal. Jóska bácsi – ahogy mi akkoriban õt szólítottuk – elmagyarázta, ha úgy adódik és nem lóg ki nagyon a lóláb, a sportpuskával mi is lesbe állhatunk egy félreesõ helyen. Gyakorlott lövõk voltunk már akkor, több tízezer patront elõttünk a budaõrsi skeet-lõtéren, rendszeresen jártunk hajtónak a vadászatokra, szóval volt alapja annak, hogy megbízott bennünk. Meg szeretett is minket, ifjú titánokat, fia nem lévén ránk pazarolta tehetségének-tudásának átadását. A gyülekezõhelyre érve olyan izgalom vett erõt rajtam, mint az autókból elõkerülõ vizslákon. Csak arra emlékszem, hogy miután eloszlottak a vadászok ismét kocsiba ültünk és Jóska bátyánk felvitt minket a Tétényi-fennsík oldalazta erdõszélre. Egy szélesebb erdei úton begyalogoltunk vagy ötven métert ahol engem leállított egy szobányi tisztáson, Tibi barátomat meg beljebb irányozta és visszaülve autójába sietett a többi vadász után, kedvenc leshelyére. Szigorúan meghagyta, el ne mozduljunk, ott várjuk meg, amíg a húzás végén visszajön. Körülnézve leshelyemen eleinte igen elégedett voltam kilövési lehetõségeimmel, de ahogy erõsebben kezdett sötétedni, rá kellett döbbennem, hogy a kopasz fák koronái – bár nem szöktek magasra – hamar becsukják elõttem a lövési lehetõséget. Megállapítottam, hogy körülbelül a tisztással megegyezõ nagyságú égbolt maradt észlelési, célzási és lövési területnek hacsak nem úthosszában jön a szalonka. Ez a tisztás alig 7-8 méter átmérõjû lehetett, de azért bizakodtam. A siker érdekében erõsen koncentráltam, radarszerû pontossággal forgattam oda-vissza nyakamat, szemeim a rövidke kis lõtáv minden részletét felszívták. A puskát állandóan lõkész helyzetben tartottam, itt aztán igazán nem volt idõ valami kényelmes várakozó pozíciót felvenni. Teltek a percek, a tízpercek, én nem lazítottam. Idõközben néhány lövés hangját hozta gyengén a szél, ilyenkor fel-fellángolt bennem a reménysugár. Aztán a húzás vége felé pontosan velem szemben, mintegy tíz méter magasan a fák hegyénél tempós, gyors repüléssel feltünt egy szalonka. Azonnali célzás – már a fejem fölött van mire vállhoz ér a fegyver –, lövés erõsen hátrahajló derékkal, és a tavaszi vándor belevészve a mögöttem lévõ sötétségbe kb. húsz méterre az avarra zuhan. Azt se tudtam, mit csináljak hirtelen. Nem akartam bebújni az erdõbe, mert hátha jön mégegy, de szerettem volna azt is tudni, megvan-e elsõ szalonkám? Aztán a regula szerint a helyemen maradtam, Jóska bátyámnak van jó kutyája, azzal majd megkeressük a húzás végén. Közben erõt vett rajtam, a tapasztalatlan ifjún, a bizonytalanság. Hiába jártam évek óta szalonkalesre, kétségeim kezdtek támadni, vajon biztosan szalonkát lõttem? Annyira villanásnyi idõ állt csak rendelkezésre, micsoda szégyenbe kerülök, ha egy gyorsröptû énekes rigót találtam lõni. Szerencsére nem így történt, a keresés megkezdését követõen szinte azonnal rátaláltam az avaron pihenõ élettelen vándorra. A kisebb méretû tavaszi elõhirnökök közül való volt, azért okozott annyi izgalmat a megtalálása elõtt. Megmutatni nem lehetett mindenkinek, csak a közeli vadászcimboráknak, hiszen sportpuskával tulajdonképpen orozva lõttem. Jóska bátyám pedig megjegyezte, nagyon ritka és szerencsés az, aki elsõ szalonkavadászatán sikerrel jár, megérdemeltem, de emlékezzek majd vissza amikor egyedül járok szalonkázni, hogy ez ritka, különleges eset. Abban az évben még egy szalonkát sikerült lõnöm, és azóta is évente csak egyet-kettõt, sõt volt olyan év, hogy egyet sem. Mégis szívesen járok tavaszonként újra meg újra szalonkahúzásra, bár arra a szobányi, gyors reflexeket igénylõ tisztásra manapság már nem állnék. Preisz Gyula