Vári István:
KAN DUPLA

Akik ismernek, tudják mekkora szenvedélyem a vadászat. Családom már megszállottságnak, vagy még inkább betegségnek tartja. De sebaj, az én koromban már mindegy. Ezt a gyógyíthatatlan betegséget valahogy csak elviselem még egy darabig, gyógyszert se kell rá szednem…

A vadászat minden módozatát szeretem. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, varázsa. Az egyiket jobban szeretjük, mint a másikat, a harmadikért meg kimondottan rajongunk. De van olyan, amit imádunk, és az még álmainkban is elkísér. Na, én valahogy így vagyok a disznó vadászatával. Szeretek én szarvasra, őzre, muflonra is vadászni. Igen sokat sikerült is elejtenem közülük, de a disznó, az valahogy más. Nehéz ezt megfogalmazni. Talán azért mert izgalmasabb, rejtelmesebb, vadászt jobban próbára tevő.

Arról már nem is beszélnék, hogy mennyi kitartást, fáradozást, anyagi áldozatot is követel. Ezért van az, hogy vadásztörténeteim közül csak a disznósakat vetem papírra, holott rengeteg szebbnél szebb más vadászatot is átéltem már. Lehet, ha nyugdíjas leszek, majd azok is előkerülnek emlékezeteimből, mert ott vannak valamennyien.

Az új vadászterületek kijelölése eléggé nehézkesen történt a mi megyénkben is. Köszönhetően a vadászoknak, földtulajdonosoknak, állami hivatalnokoknak. De leginkább a törvény szövegének, amit félre lehet értelmezni. Sőt, önös érdekek miatt az utolsó kiskaput is ki kell keríteni, mindent összekuszálni. De csak azért, hogy egyes uraknak ez jó legyen. Elég szégyen, hogy a mi vadásztársadalmunk idáig süllyedt. A jószomszédi viszonyt pár hektár legelő miatt is fel tudtuk rúgni. Megint kell majd néhány év, hogy ezeket a sebeket újra begyógyítsuk valahogy. De nem panaszkodni akartam, hanem vadászatról írni.

Szóval 2007 szeptember(!) vége felé a mi kis társulatunk is megkapta ideiglenes működési engedélyét. Így már Beregdarócon is minden akadály elhárult, ami tiltotta a disznó vadászatát. Igaz, apróvadra egész szezonra tilalom volt nagyon sok társulatnál, így nálunk is. Valahogy ezt se volt könnyű megérteni, de már túlestünk rajta. Az új társulat első disznóját mindjárt az első kiüléskor sikerült elejtenem, ez október 8-án történt a Beregszászi-erdőben lévő szórómon. Ezt egymás után még négy követte egy jó hónap leforgása alatt.

Aztán november 30-án Baracsi Endre vadászmesterünkkel megbeszéltük, hogy megint van esélyünk a kis fiatalos környékén a szórómnál. Már délután háromkor elfoglaltuk helyeinket, ahová előtte beiratkoztunk. Én is felkászálódtam a lesemre, de a hátizsákban lévő kegytárgyak kipakolása közben már hallottam, hogy a disznók is talpon vannak és keményen hangoskodnak. Mire csendesen elrendeztem a cuccokat, a hóesés is beindult nagy pelyhekben. Alig telt el néhány perc és már minden fehérlett. Ez volt az év első hóesése. Csodálatos volt, hamarosan én is úgy néztem ki, mint egy hóember. A disznók pedig egyenesen felém tartottak, de hogy mekkora zajjal, az leírhatatlan. Ekkor hirtelen traktorzúgásra lettem figyelmes, ami a határon túlról, Ukrajna felől közeledett. A szórótól 10–15 méterre, a fiatalosban zajongó disznók – vélhetően a traktor zaja miatt – elcsendesedtek, és hallottam, hogy lassan megindultak visszafelé.

Na, ez jól kiszúrt velem, gondoltam, és már az összes traktorosra haragudtam, ám néhány perc múlva szép csendesen elhalkult a gép zúgása. Újra bizakodni kezdtem, hátha visszajön a konda, amikor hirtelen jobbról, a szóró mögötti kis résre egy kan beállt és felém figyelt. Hát téged várlak Pajtás! Gyorsan puska fel, célzás, ez a két dolog összesen néhány másodperc alatt, aztán rögtön lövés, mert a disznó már lépni akart. Izgultam is, hogy mennyire léphetett bele a lövésbe. Azért bizakodtam, mert a bal oldalra átlépett disznó zörgését olyan 20–25 méterre a szórótól egy pontról hallottam.

Mikor teljesen elcsendesedett, leszálltam a lesről, és a szórótól már láttam, hogy az én szép kanom mozdulatlanul fekszik a fiatal tölgyfák alatt. Rácsörögtem vadászmesterünkre és elmondtam mi történt. Az volt a kérése, hogy várjunk sötétedésig, mert ott vannak a disznók előtte, hátha kibújnak a sűrűből. Szóltam Liba Endre barátomnak is, aki az úton várakozott a Nivában, hogy sétáljon már be, és húzzuk ki a szóró mellé a disznót. A helyszíni fényképezés után ezt hamar el is végeztük. Endre visszaballagott az autóhoz, én pedig felültem a lesre. Megvárom itt a megbeszélt vadászat végét.

Fiatalos tölgyesben az elsővel

Alig helyezkedtem el a lesen, amikor balról, az erdő alatti szántásról, mintha neszt hallottam volna. Az ütő is elállt bennem, amikor megláttam három kant egymás mögött, szorgalmasan ballagva kifelé a szántáson. A távolság 100 méter volt. Azt sem tudtam, melyiket célozzam. Van sok vadásztárs, aki életében összesen nem látott három ilyen másfél mázsa körüli vadkant, nekem meg ott állnak a havas szántáson, és ráadásul fényes nappal.

Csak nyugodtan Pityu, gondold át a dolgot! Hamar megszületett a döntés. Úgy gondoltam, meglövöm az utolsót, aki az erdőtől 8–10 méterre állt, aztán gyorsan újratöltök, és még a kintebb állót is eldöntöm, amint visszafordul az erdőnek. Hát akkor hadd szóljon. A terv eleje bevált, csakhogy a meglőtt disznó egy kis megroggyanás után befordult az erdőnek, és iszkiri.

Újratöltés után azt gondoltam, hogy mégis csak a biztosra kell mennem. Ezért a sebzettet akartam lőni, de mire biztos lövést tehettem volna, becsúszott az erdőbe. Az elől álló disznó a lövésre először még kifelé ugrott, majd pár lépés múlva szintén az erdőnek fordult. Gyorsan Őt is célba kaptam, de valami azt súgta, ne kapkodj! És mielőtt a disznó elérte volna az erdőt levettem róla a célkeresztet. Azóta sem bánom, hogy nem lőttem harmadszorra is. Így voltam biztos a dolgomban.

Na, megint telefon, mind a két Endrének. Kérdezték, hogy mi a túrót lövöldözök? Mondtam az újabb kan lövését. Nagyon biztos voltam a találatban, és abban, hogy a második kanom, akit az első után húsz perc múlva lőttem, az erdő szélén fog feküdni. Liba Endre megint besétált a lesig. Vártunk egy keveset, mert jócskán sötétedett.

Az erdő szélétől húsz méterre feküdt a meglőtt kan, csakhogy közeledésünkre feltápászkodott és beljebb lépett a sűrűbe. Izgalmas követés után sikerült nagy nehezen megcélozni és megadni a kegyelemlövést. Ez sem volt ám egyszerű feladat abban a kefesűrű fiatalosban, ahol alig láttunk az orrunk elé! Ez az utánkeresés ugyancsak izgalmas volt. Szakadt rólam a verejték, termelődött az adrenalin. De haladni kellett, mert féltem, hogy később eltűnnek a nyomok a nagy hóesésben. Nem vettem volna a lelkemre, hogy elvesszen ez a szép kan.

A másodikkal az erdő szélén

Hamarosan a vadászmesterünk is megérkezett, így hát mind a két Endre megizzadt kegyetlenül, míg azon a dzsungelen keresztülhúzták a kant. A kis kötél kétszer is elszakadt mire a fiúk kiértek, meg el is tévesztették a sötétben az irányt. Így aztán mindenki megdolgozott a sikerért. Baracsi Endre amúgy tartozott is egy efféle kereséssel, mert két héttel korábban az én közreműködésemmel találtuk meg két nagy kanját.

A nagy munka közben odaért Ricsei István hivatásos vadászunk is, és a történet mesélése közben a helyszínen elvégeztük a disznók zsigerelését. Utólag már sajnálom, hogy miért nem tettük egymás mellé a két suhancot. Legközelebb a nagy munkában majd erre is fogunk ügyelni. A megmaradt kanok meg addig is növesszék az agyarukat tovább!

Azért nagyon furdalja az oldalamat, hogy mekkora lehetett az a kan, aki a kondával volt, és az ilyen 140–150 kilós kanokat kizavarta a szántásra búgás idején? Remélem, ezt a titkot hamarosan megfejtem, mert a szóróm környékén több helyen is ott felejti „Barátom” a lába nyomát. Addig is vadászok, és bízom a szerencsémben. Akik pedig olvasnak azoknak kívánom, hogy hasonló vagy még szebb sikereket érjenek el!

2008. május 18.