A gyakorló vadászok körében ismert a napjainkban használatos nagy teljesítményű expanzív lövedékek gyakran egészen rendkívüli teljesítőképessége, amellyel biztosítható a jó helyen talált vad terítékre hozatala. A korszerű technikának ezek a remekei jó esetben miután elvégezték dolgukat, többnyire átütik a célba vett vadat és ami megmaradt belőlük, vagyis a „maradványtest” immár energiájának nagy részét leadva, deformálva továbbhalad és örökre eltűnik a vadászterület növényzetében.

Igen, ez általában így zajlik, de vannak különleges esetek is. Előfordul, hogy a vad testének elhagyása után a maradványtest egészen bizarr pályára áll, és hát a költővel szólva „ki tudja, hol áll meg?”. Egy ilyen furcsa pályamódosulás emlékeként őrzök egy gombásodott maradványtestet, és vadásztársaim okulására közreadom történetét.

Eredménytelen augusztus eleji őzhívás, este hét óra felé kettesben ücsörögtünk a ferde lesen Ádámmal, fiatal hivatásos kísérőmmel. Mellesleg nem a les volt ferde, hanem a nyiladék, amelynek végén úgy hetven méterre kitaposott szórón sárgállott a reggel kiszórt szemes kukorica, esti disznós reményeink legfőbb biztosítéka. Öreg ZKK .30-06-os fegyveremet 9,7 grammos Norma Orix lőszerrel táraztam, számolva egy esetlegesen befutó nagyobb kannal is.

Társam jóslatának megfelelően nyolc óra után néhány perccel a száraz avar harsogó zörgése közepette megjelent a szórón a 12–15 tagból álló konda, és kezdetét vette az össznépi disznóvacsora. A konda magvát két fekete koca adta – úgy látszik a szoptatás miatt még mindig nem maradt energiájuk a vedlésre –, a körülöttük nyüzsgő malacok már elveszítették csíkjaikat, szinte teljesen egyforma nagyságúnak tűntek. Volt aztán még a gyülekezetben négy különböző méretű süldő, valószínűleg a tavalyi szaporulatból maradtak a kondában.
Figyelmünk természetesen rájuk irányult, közülük szerettem volna a legnagyobbat kiszólítani, amire a kezdeti tömörülés miatt nem volt lehetőség.

– Ott a bal szélen arra szürkére lőjön – sutyorogta fiatal kísérőm, aki szemmel láthatóan nálam is sokkal jobban izgult.
– Megvárom amíg eltakarodnak mögüle a malacok, csak aztán lövök! – leheltem vissza, de mindenesetre jól kitámasztva a kiszemelt állatra helyeztem a célkeresztet.

Úgy kétperces feszült várakozás után kitisztult a tér a süldő körül, és amikor keresztbefordult, odagyújtottam. Minden úgy történt, ahogy vártam. A meglőtt süldő oldalára dőlve mozdulatlanul feküdt, a konda szétugrott és eltűnt a tölgyesben. Gyorsan ismételtem és szemügyre vettem az elcsendesült szórót.

Azaz dehogyis volt az csendes! A mozdulatlanul fekvő süldő orrától úgy két méterre egy jókora malac rugdalózott és néha bizony vadászfülnek kellemetlen hangokat is adott. Elképedten bámultunk egymásra. – Egy lövésre kettő? De hiszen a malac jóval a süldő orra előtt állt a lövéskor! – hüledezett Ádám vadőr, és bizony én sem értettem az esetet. Mivel láttuk, hogy a malac még mindig él, ürítés után gyorsan leereszkedtünk a lesről és társam vadászkésével megszabadította a malacot fájdalmaitól.

Ezután jött a szemrevételezés. A lövedék a süldő jobb lapockáján hatolt be. Amikor megfordítottuk láttuk, hogy a tízforintosnyi kilövés a nyaktövénél baloldalon pirosodik. Furcsa volt ez az irányeltérés, mert a lövést a disznó testére merőlegesen adtam le, a kilövés pedig másik oldalon harminc centivel előbbre látszott.
Most a malacot vettük szemügyre, amelynek hátán a gerinc mentén ujjnyi hosszúságú hasított és egyre mélyülő seb vörösödött. De hogyan érhette a süldőből távozó lövedék a lőiránytól kilencven fokkal jobbra két méterre eszegető malacot?

A talányra a zsigerelés derített fényt. A disznó hónaljazásakor azt találtuk, hogy az eddig testre merőleges lőcsatorna a lapockacsont belső oldalától előre a nyak irányában folytatódik. Kétségtelenül a lövedék a kemény lapos csonton gurulatot kapott, majd ferdén szinte előre távozva gerincen találta az oldalvást elöl álló malacot.

Az eset még egy meglepetést tartogatott. A hivatásos vadász – aki mint később bevallotta, ez volt az első eredményes kísérése – reggel kipirult arccal kopogtatott ajtómon.
– Jó reggelt! Megvan a lövedék! – és mutatta véres ujjai között a maszatos maradványtestet. Annak letakarítása után egyértelművé vált, hogy a Norma Orix lőszer a süldőt találva előírásszerűen felgombásodott, majd a lapockacsont belső oldalán irányt változtatva, tömegéből szinte semmit sem veszítve felhasította a malac hátát, és az egyik csigolyában végképp befejezte kalandos pályafutását.

Úgy gondolom az esetnek két tanulsága is van:
– Az egyik az, hogy a szóban forgó lőszer kiváló konstrukció, bőven teljesíti a vele szemben támasztott elvárásokat;
– A másik konklúzió pedig az, hogy a leggondosabb célkiválasztás, meggondolt lövés esetén is történhetnek előre nem látható dolgok. A jól irányzott lövedék extra esetben teljesen kiszámíthatatlan irányban is folytathatja útját, golyólövés esetén nem lehet eléggé óvatos a vadász! Az azonban elvárható tőle, hogy mindent elkövessen a biztonságos vadászat érdekében.

2009. július 7.