A KAPANYÉL IS ELSÜL…

Egy számomra örökké tanulságos esetet szeretnék elmesélni, mely egészen másképp is végzõdhetett volna, ha annyiszor nem verik a fejembe a fegyver kezelésének vastörvényeit. A budaörsi koronglövõ lötéren történt az eset, nyári melegben, vastag bõrmellényben izzadtunk, készültünk valamelyik közeli versenyre, amikor Igaly Jóska bátyánkat elszólította a kötelesség egy rövid idõre az edzésrõl. Velünk maradt egykori sporttársa, Bertóti Béla, a nagynevû Bertóti Pista bácsi fia. Béla bátyánk – aki jó 15 évvel volt idõsebb nálunk – viszont kicsit rugalmasan kezelte lõtérfelügyelõi tevékenységét, és emlékeim szerint nem különösebben tiltakozott a felettünk elhúzó galambcsapatok gyérítése ellen. Ami egyébként szigorúan tilos volt, több mint tízéves pályafutásom alatt csak néhány esetben fordult elõ eme regula megszegése. Ám akkor éppen úgy adódott, hogy hiába állt be a Gosztola Tibi a lõállásba, olyan kívánatos mennyiségû és sebességû galambcsapatok érkeztek fölénk a legjobb lõtávolságra, hogy egyszercsak huszonéves sporttársam minden teketória nélkül a korong helyett közéjük duplázott. Ezt mintegy jelként felfogva néhányan puskát ragadtunk és csatlakoztunk a minden lõtérszabályzatot megszegõ eljáráshoz. Úgy emlékszem, magam is lõttem egy toronygalambot, ám mivel a skeetsörét 14-es méretû, a csapatok meg magasan jártak, csak igen hosszú gondolkodás után esett le zsákmányom. Kicsit mámorosan lövöldöztünk a tiltott vadászat lehetõségétõl megrészegülten, és nem vettük észre a hegy mögül hirtelen érkezõ zivatart. Mindenesetre annyi idõnk nem volt az égi csatornák megnyílása elõtt, hogy a mintegy száz méterre lévõ klubházba érjünk, ezért beugrottunk a Bertóti Béla közelben leállított, vadonatúj, háromhetes Wartburgjába. Ez a kocsi akkoriban, 25 évvel ezelõtt nagy szó volt. Béla bátyánk jól menõ állatorvosként is sok évet várva jutott hozzá. Én is beugrottam a hátsó ülésre, de eszembe villant a puskaállványon hagyott fegyverem, melyet galambok híján néhány percre magára hagytam. A szakadó esõben kiugrottam a drága sportfegyverért, és szaladtam vissza az autóhoz, ahol lábaim közé véve csõvel felfelé irányozva visszakucorodtam helyemre. Közben eszembe jutott, hogy talán – bár biztos üres –, de az ürítés és kinyitás folytán felhúzva maradhatott a fegyverem, ami nem tesz jót az elsütõrugónak, legjobb lesz ha elcsettintem. Nincs rosszabb, mint egy kemény gyutacsú, gyenge elsütõrugó miatti csütörtökös töltény a helyezésekért folytatott szétlövés során. Valahogy azonban mégsem vitt rá a lélek, hogy ott az autóban ezt az egyszerû fesztelenítést megtegyem. Hiába, azt verték belénk nap mint nap: zárt helyen, pláne ember felé soha, semmilyen körülmények között nem szabad a puskát elsütni. Jónéhány tehetséges lövõt tanácsoltak el már az elsõ hetekben eme vastörvények ismételt megszegése miatt. A fegyver kinyitására helyhiány miatt nem volt lehetõség, nem tudtam ellenõrizni, ezért úgy döntöttem, hogy bármennyire is szakad az esõ, résnyire kinyitom a kocsi ajtaját, és a puskacsövet kidugva csettentem el fegyveremet. Kicsit nevetségesnek is éreztem magam, hisz tudtam, úgyis üres. De nem volt az. Csak marokra fogva a fegyver nyakát az égnek irányozva egyszerûen belenyúltam az elsütõbillentyûbe, mire a puska akkorát dörrent, hogy a beszélgetésnek azonnal vége szakadt és rövid, kínos csend után rosszalló megjegyzések fokoztak igen nagy zavaromat. Mivel nem történt baj, Béla bátyánk elütötte a kínos helyzetet azzal, hogy legalább nem lett szép, szabályos lyuk új autója tetején, de én igen megszeppent állapotomban nem tudtam napirendre térni az eset felett. Hisz emlékeim szerint üresen tettem le a fegyvert. De hát kit érdekelt az, hogy vajon jól emlékszem-e? Még engem sem. Évekkel késõbb mertem elmesélni Jóska bátyánknak az esetet – bár szinte biztos, hogy a Bertóti Bélától aznap megtudta –, mire õ még hajmeresztõbb történetet mondott el. Hasonló nagy zápor lepte meg õket is a lõtéren, sok-sok évvel azelõtt a 70-es években, ezért beugrottak a nagytoronyba – magas toronynak is mondják –, amelynek aljában 5-6 ember már csak összezsúfolódva fér el. Mindenki szorongatta drága fegyverét, és Jóska bátyánk is hozzám hasonló dilemma elé került különleges, Y-villás MC-8-asának rugóját illetõleg. Olyan rugót életemben egyszer csináltam Diána nevû lányának egy nemzetközi versenyre, mert szinte lehetetlen volt beszerezni. Szóval mindenképpen le szerette volna csettenteni fegyverét, ám felette tartózkodott a gépkezelõ, ezért addig furakodott a szûk helyen, míg a fal felé tudta fordítani a csövet. A billentyû elhúzásának eredménye óriási füstfelhõ, dobhártyaszaggató dörrenés volt, a sóskúti kõbõl épült torony falában pedig öklömnyi lyuk képzõdött. * * * És hogy sose árt vigyázni, emlékembe idézõdik még néhány kevésbé szerencsés esemény is. Egyszer hibás orosz automatát javítottam, és próbaképpen lementem a lõpincébe, hogy ellenõrizzem a javítás sikerességét. Ám a billentyû elhúzására mind az öt töltény sorozatban elsült, és természetesen az ötödik már a lámpába ment, mert egy ilyen vadul lövöldözõ fegyvert nem lehet megtartani. Máskor a Kis Karcsinak, a fegyvermûhely vezetõjének sült el egy duplacsövû elefántpuska mindkét csöve egyszerre, mire a drága fegyver jobbra nagy ívben hagyta el az elsütõ kezét, és méterekre landolt a hanyattesett céllövõtõl. Arról a rendõrrõl pedig csak mosolyogva lehetett beszélni, aki pisztolya erejét próbálgatva földre fektetett fagerendát lõdözött keresztül, és hogy ne billegjen, lábfejével alulról megtámasztotta. Ezek után következõ lövésével saját lábfejét is keresztüllõtte. Külön monda keringett egy cowboy-hajlamú rendészeti közegrõl, ki azt gyakorolta, hogy fegyverét zsebébõl elõrántva azonnal tüzeljen, mindaddig, míg egyszer el nem akadt kézifegyvere a ruha és a zseb ráncaiban, és egész egyszerûen a lendülettõl vezérelve – már bocsánat – „tökön lõtte” magát. * * * De vadászbalesetet nem csak fegyver okozhat. Igaly Jóska bátyám bal halántékán hófehér õsz tincs mutatkozott a ritkuló, de egyébként sötét hajban. Egyszer szóba került ennek története, mely ifjúi lelkemet sokáig nyugtalanságban tartotta. Rókakotorékokat keresett mentorom néhány évvel korábban – már akkor nagy szenvedélye volt a rókavadászat. Cetka motorját leállítva egy frissen felfedezett és lakottnak tûnõ kotoréknál megpróbált belesni a lyuk szájadékán, sõt Isten tudja milyen szándéktõl vezérelve, hason elõre be is kúszott felsõtestével. Ám a lejtõs, befelé szûkülõ kotorék csapdába ejtette. Mikor a terepszemle után kifelé akart kecmeregni, minden mozdulatra csak beljebb csúszott ráadásul tüdejét egyre jobban összeszorította a tölcsérszerûen lefelé szûkülõ járat. Fogyott a levegõ és Jóska bátyám rövidesen belátta, kár küszködnie, eljött a vég. Nem mozdult, ez volt a legtöbb, amit tehetett, felkészült végórájára. Hosszú idõ telt el így, amikor Tóth Jóska, egyik vadászcimborája arrafelé tekeregve észrevette a magára hagyott, ismerõs motort. Szólongatni kezdte vadásztársát, aki szorult helyzetébõl semmilyen jelt nem volt képes már adni. A vadásztárs azonban szerencsére nem adta fel a keresést, és megtalálva a kilógó lábakat kihúzta a rókalyukból a megszorult cimborát.

Preisz Gyula