Egy mátyás ült az ágon. Puha felhők úsztak felette, tollait szelíden simogatta az április végi hajnal langyos melege. Egyedül volt, bár érezte, ez nincs így jól, hisz’ mögötte csupa dal és nász volt az erdő. Beteg volt a mátyás. Buksi fejét már lassan forgatta és azokra az időkre gondolt, amikor még tőle volt hangos a pagony, és párja tojásokon ült a forró fészken.

Előtte haragoszöld a vetés. Közepén szinte világít az ott trónoló kakas, és a mihez tartás végett időnként nagyokat kurjant a friss hajnalba. A tábla alsó felén a galagonyásból egy bak lép ki. Bosszúsan nézi a vörös daliát – hogy a fene enné ki a gigáját –, majd csipegetni kezd. Nem törődnek már egymással.

Az úton egy lassan guruló kocsi jelenik meg, majd lefékez. A kakas lelapul a búzában, a mátyás pedig összehúzza magát. Épp’ alatta állt meg. Bentről kapkodás hallatszik.
– Ott egy őz! Add ide a távcsövet!
Kis csend…
– Na?
– Bak…
– Milyen?
– Nagy…
– Mutasd! – és kiveszi a másik kezéből a távcsövet. – Hú, Feri, ez túl nagy, nem!?
– Túrót túl nagy. Ennél sokkal nagyobbat lőtt a Sárosi Gyuri éjszaka a megyeri táblán! – és kotorja is elő puskáját a hátsó ülésről.
– Fiatal is…
Erre a másik felmérgelte magát.
– Na ez most már sok. Nem érdekel! Ha itt mindenki azt lő svarcban amit akar, akkor én is lövök egy bakot! Erről beszéltél tegnap, ez az a bak?
– Tegnap kisebbnek tűnt, mert…
– Na jó! Mennyire van?
– Százhetven körül… – motyogta a vadőr és már meg is bánta, hogy belement. Tartozott Ferinek. Egyszer kihúzta a slamasztikából, mikor részegen igazoltatták, valahogy meg kellett hálálnia. Feri egy bakra gondolt…
– Százhetven… – suttogta szinte magának a köpcös a céltávcső mögül, majd rágörbült a ravaszra.

Bumm!

A bak összerezzent, egy pillanatig még állt, majd egy ínszakasztó szökkenéssel bevetődött a sűrűbe. Se kép, se hang…
– Na, mi van?
– Elhibáztad – sóhajtott fel.
– Hibáztam a jó… Honnan veszed?
– Alája vágott.
– Hát ez nem igaz!

A kakas eddig bírta a tábla közepén. Felpattant és szaladni kezdet az út felé.

– Add ide a kisgolyóst!
– Ugyan Ferikém… – de erre egy olyan pillantást kapott, amit nem lehetett félreérteni. A fácán már a tábla szélénél tart, a kocsi előtt akar átfutni az úton, de egy pillanatra még megáll. Akkor csattan a lövés.
– Tudtam, hogy a puskával lesz a baj, látod! Hogy meglőttem a kakast! He-he…
– Szép volt Ferikém…
– Nekem mondod! Na, hozd ide aztán tűnjünk el, mert a végén még valakit erre esz a fene!

Csend van a határban. Halkabbak a madarak is, a nap is magasan jár. Üres az ág. A beteg mátyás a fa alatt fekszik és már nem piheg. Szárnya még mozdul egyet, aztán már az sem.
A vadőr visszafelé megpillantja a madarat.
– Te Feri. Itt egy döglött szajkó!
– Jól van, dobd be azt is! Nem kár érte…

Az arra repülő cinke is ezt mondja… Nem kár.

Nem a szajkóért kár.

2005. április 30.