Pintér Gábor:
KARÁCSONY AZ ERDŐN

Volt idő, mikor az erdő és a vadászat iránt érzett lobogásom oly mértékben elhatalmasodott rajtam, hogy már a karácsonyi ünnepeket is alig bírtam ki otthon. Kiokoskodtam hát, hogy kössük össze a kellemest a hasznossal: menjen a család is a megszállott apukával együtt a Bakonyba.

Így esett, hogy 1981 karácsony reggelén útra keltünk, megannyi élelem, ruha, szánkó stb. társaságában. Feketevíz-pusztáig valahogy elvergődtünk. Ott azonban a nagy hó miatt tovább menni nem tudtunk.

Csordás Laci vadászkollégám a tsz terepjárójával megpróbálta a lehetetlent, hogy a Bélaházi vadászházba felvigyen bennünket. A meredek lejtő és a nagy hó azonban megadásra késztette a terepjárót is. Így gyalog cuccoltunk fel a házba, ami nem volt elhanyagolható sportteljesítmény.

A ház egyébként Feketevíz-puszta felett egy őstölgyesekkel körülvett magaslaton helyezkedett el, a festői környezetbe harmonikusan illeszkedő, sőt szinte odakívánkozó, klasszikus értelemben vett vadásztanya volt.

Azt mondanom sem kell, hogy ez esetben minden szempontból megfelelt az otthon hagyott „karácsonyi hangulatnak”. Hideg volt és rideg. Igyekeztem minél előbb meleget csinálni, mielőtt a család a fejemet veszi. Ahogy a celsiusok emelkedtek, a lincshangulat is alábbhagyott. Nem volt ám ez részemről sétagalopp, hiszen egy fázós feleséggel, egy még fázósabb tizenegy éves lánnyal és egy hároméves „utánpótlással” kellett elhitetnem, hogy az összkomfortos, négyszobás családi otthon helyett mennyivel jobb itt, az Isten háta mögött, a térdig érő hóban vánszorogni, fagyoskodni, lavórból mosakodni, meg petróleumlámpa fényénél vakoskodni.

Az esztelen és felelőtlen ötletem mégis jól sült el. Felejthetetlen hetet töltöttünk a Bélaházi vadásztanyán. A szoba sarkába fenyőfát állítottunk, hogy a karácsonyi hangulat se hiányozzon. Napközben szánkózással, hóemberépítéssel, erdőjárással telt az idő. A nappali szánkózástól, hótaposástól, jó levegőtől a kiadós vacsoráktól és a cserépkályha barátságos melegétől a gyerekek nagyokat aludtak. Este a családdal voltam, mert a sötétben féltek egyedül maradni ezen az elhagyatott helyen, de reggelente kijártam vadászgatni.

Egyik nap még vendéget is kaptunk. Csatkai vadásztársam, Tűz Feri bácsi – aki tsz-elnök és országgyűlési képviselő volt – látogatott meg bennünket. Irigykedve csóválta a fejét, elismerve, hogy ő sosem tudná rávenni az övéit ilyen áldozatra.
– Büszke lehetsz a családodra. Kívánom, hogy mindig ilyen egyetértésben éljetek – mondta búcsúzóul.

Egyik reggel Nagy Endre, akkori hivatásos vadászunk, a pusztából üzenetet hozott. Az elnökünk kérte, hogy aki tud még ebben a néhány napban szépíteni az őzkilövési tervünkön, az tegye meg. Magam részéről az őzsutát csak amolyan erdei karácsonyfadísznek tartottam. Rá csupán a tervek kényszerítő szorításában emeltem a fegyverem.

Reggeli után – szép napos idő lévén – a család leszánkózott a pusztába Endre édesanyjához, Mariska nénihez egy kis tereferére, sütizésre. Mi Endrével – eleget téve a kérésnek – őzvadászatra indultunk a közeli Maracskóba.

Ez a területrész abban az időben igazi őzparadicsom volt. Nem okozott különösebb gondot„ „őzet fogni”. Így aztán kis idő múltával sikerült kéttőt terítékre hozni. Kötélre fogva, szánkó módjára behúztuk őket Feketevízre. Endre félig viccesen, félig komolyan figyelmeztette a szüleit, hogy csukják be jól éjjelre a tyúkokat, mert a vérnyomot követve éjszaka a környék összes rókája a pusztába fog jönni.

Az utolsó nap, 31-én reggel, szokásomhoz híven vadászni indultam. A Tavi dagonya lejtőjén leérve felkapaszkodtam a szemben lévő dombra. Egy kidőlt fáról letakarítottam a havat, és ráültem egy kicsit szuszogni. Ahogy az alattam lévő részt végigtapogattam a távcsővel, észrevettem egy teknőszerű csapást, mely a tófarokból jött felfele a szarvasdombokhoz.
– Biztos, hogy disznócsapa. Lógó hasuk hóekeként árkot húzott a hóban – morfondíroztam magamban.
– Lemegyek az alattam lévő nyiladékra, és ráállok a csapára – határoztam el.

Úgy száz métert haladhattam, amikor megpillantottam a velem szemben mozdonyként fujtató kant. Hóeke módjára tolta, szórta a havat, ahogy nagy igyekezettel közelített. Abban a pillanatban amint megálltam, ő is észrevett. Mindketten megmerevedtünk. Ha megmozdulok, elugrik, akkor meg hogy vegyem le a puskát a hátamról? – aggodalmaskodtam.

– Ebben a hóban nem tud olyan gyorsan megfordulni, hogy ne tudnám elkapni – bíztattam magam.
– Hát akkor gyerünk – határoztam el.

Egy gyors mozdulattal lekanyarítottam a puskát a hátamról, és ugyanazzal a lendülettel a vállamhoz kaptam. Ha létezik kapáslövés, ez biztosan az volt. A kan tűzbe rogyott, meg sem mozdult többé.

Hozzá érve nem akartam hinni a szememnek. A lövés mértani pontossággal a homloka közepén volt. Ezt a bravúrt, hogy kapásból homlokon lőjek egy disznót, később megismételni, soha nem tudtam.

Széles vigyorral érkeztem haza. Büszkén újságoltam, mi történt.
– Mi lesz a vaddisznóval Apa? – kérdezte izgatottan a fiam.
– Most az lesz, hogy reggelizünk, utána elmegyünk szánkóval a disznóért. Ha még mindig ott van, és nem szaladt el, akkor lehúzzuk a pusztába, Endre bácsihoz. Neked majd a lábát kell segíteni emelni, ha a szánkóra tesszük – készítettem fel a feladatra.

Na, ez már vadászpalántának való kihívás. Alig várta meg, hogy felöltöztessük. Érthető volt az erős menési vágy és izgalmi állapot, hiszen sokat késlekedni nem lehet, mert a disznó még a végén „elszalad”.

Azt nem részletezem, mi módon került fel a szánkóra a kancsi, de családi összefogással csak sikerült. Fényképezkedtünk, majd elindult a menet a puszta felé… A vadászalbumomban ez a képsor talán nem meglepő módon a „szánkós disznó” elnevezést kapta. Délre összepakoltunk, majd – azzal a fogadalommal, hogy jövő év végét is itt töltjük – búcsút intettünk Bélaházának. A vadásztanya maradt, de az itt töltött szép napok emlékét vittük magunkkal.

A szánkós disznó

A Kristályszálló nagytermében – a szilveszteri bálon – senki nem sejthette, hogy az az elegáns hölgy, akivel a táncparkett közepén keringőzöm, nem sokkal előtte a Bakony eldugott zugában még gumicsizmában taposta a havat, egy véres vaddisznót húzkodva.

A szemében volt valami sejtelmes csillogás… – amit csak én láthattam.
Valami rejtelmes titok… – amit csak én érthettem.

Hogy ilyen sejtelmesen csillogó a holdas éj?
Hogy ilyen rejtelmes és titokzatos a Bakony erdeje?
Rajtunk kívül ki tudhatta?

2008. december 30.