Pintér Gábor:
A KEGYES DIANA

Egy szép napsütéses augusztusi délután feleségemmel és Endrével a feketevízi részhez tartozó ún. Feketeribizlis alatt lévő lucernatáblához mentünk őzbaklesre.
A lucernaföldet U-alakban erdő vette körül. Őzeknek, szarvasoknak kedvelt kiváltóhelye. Olyan magas volt a lucerna, hogy beleheveredve ki sem látszottunk belőle. Kellemesen telt volna az idő ha, a szúnyogok nem zajgatnak bennünket. A riasztó spray nem sokat használt. Már azzal vallatni lehetne, ahogy az ember füle körül szünet nélkül zümmögve köröznek. Szerencsénkre – nem számottevő várakozás után – kijött egy bak. A közös bírálat eredménye: Lőhető!

Zsigereléskor a kínok kínját álltuk ki. Szunyogok milliárdjai jöttek a vérszagra és ránk. Szinte úgy menekültünk el a helyszínről. A feketevízi házban adminisztráltuk az eseményt, majd Sátorrét fele vettük az irányt – mivel ez alkalommal ott volt a szállásunk.

A házhoz vezető út mellett volt egy ún. autóúti szóró aminek a lese az úttól kb. öt méterre állt. Melléérve hirtelen megállítottam a terepjárót.
Mi a baj? – kérdezte a párom.
– Nincs semmi. Rögtön jövök, csak, megnézek valamit.

Endrétől elkértem a puskám, és beléptem a sűrűbe. A les lépcsőjén araszolgattam felfelé. A felénél járhattam, amikor rápillantottam a szóróra. Ahogy szoktuk mondani: még az ütő is megállt bennem. A szóró nyiladékán keresztben egy jókora kan eszegetett békésen. A létra fokán kidugva a puska csövét, meglőttem. Két perc múlva újra a kocsinál voltam. Értetlenül néztek rám.
– Mire lőttél? – kérdezték szinte egyszerre.
– Lőttem egy szép kant – válaszoltam hanyagul.
– Hogy jutott eszedbe itt megállni? – firtatta feleségem a dolgot.
– Nem tudom! Hirtelen olyan érzésem volt, hogy fel kell mennem a lesre – mondtam.
– No, de… hétágra süt még a nap – értetlenkedik Endre is. – Hét ágra,… nem hét ágra,…ez van gyerekek!
– Segítetek kihúzni vagy sem? – vetettem véget az ámuldozásnak.

A kanhoz érve Endre – szokása szerint – felhúzta az ínyét.
– Szerinted mekkora? – nézett rám.
– Nem mindegy? – nevettem boldogan.
– Ismered a mondást: „ajándék disznónak ne nézd a fogát!”.
Persze, a könnyed viselet csak álca volt. Magamban cigánykereket hánytam a boldogságtól. Nem minden nap repül az ember szájába a sültgalamb egy méretes vadkan formájában.

* * *

Kezdő vadászként még hiányos volt a területismeretem, így Pista bácsi – a vadőrünk – olykor-olykor elkísért egy-egy „tanulmányútra”.
Ezidőtájt lőttem már néhány disznót, de igazi nagy kan nem került puskavégre. Szándékosan nem azt mondtam, hogy a puskám végére. Ekkor még az első éves sörétes puskás korszakomat töltöttem, így Pista bácsi szolgálati golyósát használtam. Ez szabálytalan volt ugyan, de mindenki megértette, és hallgatólagosan elfogadta, hogy nagyvadas területen a sörétes többet árt, mint használ. Arról nem beszélve, hogy az új Merkelem gyalázatosan rosszul vitte a gyöngygolyót. Talán mert nem erre a célra gyártották.

Egy alkalommal a Sarokerdő környékén cserkelgettünk. A Kőkútárki sűrű egyik nyiladékán indultunk volna hazafelé, amikor Pista bácsi magamra hagyott azzal az instrukcióval, hogy ha ezen kiérek, már gond nélkül a hazatalálok.
– Valamit meg szeretnék nézni – mondta indoklásul, majd utamra bocsájtott.

A nyiladék közepe táján volt egy szóró, az alsó és felső felén egy-egy paddal. Ahogy az alsó padhoz értem, pihenési szándékkal ráültem. Viharos szél fújt. Erre az esetre igaz a mondás, hogy: „ha a szél vadászik, a vadász maradjon otthon!”.

Le sem tettem a fenekem az ülésdeszkára, amikor azt vettem észre, hogy a nyiladék bal oldali részén egy nagy disznófej nyomakodik ki. A viharos szél oly mértékben hajtogatta a bokrokat, hogy hol előbújt a feje, hol a bokor eltakarta. Az erdei, oxigéndús környezet ellenére egy pillanat alatt elfogyott a levegőm. A méretén éreztem, hogy ez nem mindennapi disznó. A puskám feltettem a keresztbe szegelt stafnira, és vártam, hogy a disznó lépjen egyet. Abban a pillanatban, amikor ezt megtette, elhúztam a ravaszt. Ahogy a nyiladékra kiborult, megláttam hogy milyen hatalmas.

Újratöltött puskával megközelítettem. Öt méterre a kantól megálltam, és a fegyvert ráfogva vártam. Azt láttam, hogy a szempillája sűrűn verdes, de egyébként mozdulatlan volt. Ebben a percben éles füttyszót hallottam. Hátranézve Pista bácsit láttam, aki a két karját felemelve „kérdezte,” mi történt. A fejemmel intettem magam elé: „hogy itt fekszik”.

Hozzám érve csak annyit mondott: „sürgősen vegyen lottót!”.
– Ekkora kant már régen láttam, de az is lehet, hogy mostanában nem is fogok – fűzte még hozzá.
– Pislog a szeme – mondtam aggodalmaskodva.
– Lője még fejbe, az a biztos! Ki tudja mire képes egy ilyen disznó!? – monda gyanakodva.
A faluból kellett segítséget hívni, hogy a traktor trepnijére felgurgassuk. Koromfekete, egészséges agyarú, igazi ősállat volt.Ma már ritkán látható tősgyökeres ún. „rédei kan”.

Ma is hálásan gondolok Diana istenasszonyra, aki széles jókedvében meglepett ezzel a csodálatos élménnyel és trófeával, amire talán rá sem szolgáltam.
Ma már tudom, hogy ez a szeszélyes istennő gyakran megajándékoz kegyével arra érdemtelen fiatal nimródokat. Lám, a fiatalság varázsának még az istennők sem tudnak ellenállni! Hogy ennek valami valóságtartalma lehet, arra példa a következő történet is.

* * *

Bélaháza diszkrét szendergését hangos társasági zsivaj verte fel. Ez azon kivételek egyike, amikor nagyobb társaság verődött itt össze. Id. D. Laci, az apósom, egy vendégvadász M. István hiv. vadász és jómagam.

Lezajlott már a szalonkahúzás. Kellemesen langyos, szép, napsütéses délután volt. A ház előtt lévő asztalt ültük körül. Az esti vadászatot tervezgettük – némi itóka kíséretében. Az előbbi történetben megismert sörétes puskás státuszban voltam még akkor is. Így az esti leshelyek kijelölésénél velem, mint amolyan „pléhpuskással,” nem is nagyon számoltak. Tátott szájjal figyeltem az öreg nimródok elemzését, hogy hol és mi módon lehet majd ilyen-olyan disznókat elejteni az esti les folyamán. Ezt én soha nem fogom megtanulni – gyötrődtem magamban.
Indulás előtt szerényen megkérdeztem a „nagybölényeket”, hogy: „és akkor én meg hova…”?
Nagy fejtörést nem okoztam.
– Majd letesszük a „kisfiamat” útközben a Nyúlvesszősnél – mondta Laci, kicsit lekezelően.

Így is történt. A nagytölgyfai útról balra becsatlakozó nyúlvesszősi nyiladék előtt megálltak. „Na… gyerek, ezen az úton menjél addig, amig a sűrű sarkán lévő leshez nem érsz! Ülj fel rá, és addig maradj ott, amíg érted nem jövünk!” – hangzott a szájbarágós instrukció.
Ahogy magamra maradtam, a jobb csőbe belecsúsztattam egy csőkímélő cseh plasztik gyöngygolyót. A bal csövet a szűkítése miatt erre a célra használni nem lehetett. A puskát a vállamra kanyarítva elindultam. Sütött még a nap. Az esti disznókiváltás ideje órák múlva esedékes. Így elővigyázatosság nélkül közelítettem a les felé.

Nemsokára meg is pillantottam. Egy nem túl nagy kiterjedésű sűrű sarkán állt – szinte hívogatóan. Az egész környezetről sugárzott a háborítatlan, békességes állapot. Nem rossz hely ez – gondoltam megkönnyebbülve. Az ébredő tavaszi erdő megújulást hozó illata terjengett a levegőben. Minden olyan friss volt és vidám. A rossz szájízem egy pillanat alatt elmúlt. Rám is átragadt ez a bódító hangulat.

A leslétra harmadik fokára hágtam, amikor neszezésrte lettem figyelmes. Balra elnézve, tőlem úgy 30 m-re turkáló süldőket vettem észre. Majdnem leestem a létráról meglepetésemben.

Óvatoan megfordultam. Hátamat a létrának támasztva megcéloztam az egyik süldőt. Lövésemre felbukott. A többiek kissé szétrebbenve néztek elesett társukra. Letörtem a fegyvert. Az ejektor éles csettenése sem riasztotta el őket. A zsebemből nagykínnal előkotort újabb golyót becsúsztattam a csőbe. Az összecsukódó fegyver hangjára sem reagáltak. Lövésemre egy második süldő bukott fel. Szétrebbentek, csodálkoztak, de nem tágítottak.
Ki hiszi ezt el nekem? – ujjongtam magamban.
Letörtem újra a fegyvert, megint betöltöttem, ismét összecsuktam. Na… ettől a hangtól már besokalltak és világgá szaladtak.

A létráról leszállva a süldőkhöz mentem. Leültem közéjük a földre, és átadtam magam a váratlanul rámszakadt boldogság mámorító érzésének. Élveztem a tavaszi erdő hűs símogató leheletét. Nem tudtam betelni Diana gáláns ajándékával és a zsákmányolás felemelő érzésével. A vadgalamb a szomszédos fa tetején hiába ismételgette, hogy: v i d é k i…, v i d é k i…, nem vettem zokon. Ez alkalommal a kedves erdei dalnok tévedett. Tudtam és éreztem, hogy szívemmel, lelkemmel, minden ízemmel, idetartozom. Itthon vagyok!

Társaim a lövéseim nem hallották, mert még az autóban voltak az esemény idején.
Sötétedés után nemsokára megpillantottam a kocsi fényszóróját. Hozzám érve kiszóltak az ablakon: „Gyere Gábor! Megyünk haza.”
A kocsihoz érve szerényen megjegyeztem: „lőttem ám vaddisznót”. Döbbent csend.
– Mit lőttél? – kérdezte valaki hitetelenkedve.
– Ne szórakozz! Lövést sem hallottünk – mondta a másik.
– Na… jó, ülj be, aztán menjunk már! – szólt ki valaki türelmetlenül.
– Nem viccelek, tényleg lőttem vaddisznót – erősködtem.
– Hátha lőttél, akkor hol van? – kérdezte apósom kétkedve.
– Itt fekszik 20 m-re – válaszoltam.
Kelletlenül kikászálódtak.

– Hát ezt nem hittem volna – mondta Laci fejcsóválva, mikor a süldőhöz értünk. – Majd a házban elmeséled, hogy volt – veregette meg a hátam. A süldőt a kocsiba téve újra sürgölödtek, hogy menjünk már.
„De…én még egy vadisznót is lőttem” mondtam szinte bocsánatkérően.
Egy perces síri csend… majd kirobbanó nevetés.
– Na… pajtás, Te aztán jól megleckéztettél bennünket! – mondta Laci. Mi egész délután konspiráltunk, aztán verebet sem lőttünk. Téged meg útközben kidobtunk, és két disznót is lőttél. Ráadásul pléhpuskával. Gratulálunk! Még vadász is lehet belőled, ha így folytatod – mondta tréfálkozva.

A „nagybölények” egy dologban tévedtek. Nem én leckéztettem meg őket. Diana vonta össze szemöldökét, látva, hogy fiatal párfogoltjával méltatlanul bánnak. Kárpótlásul az ölébe vett, elringatott, elbódított, és megjutakmazott a zsákmányszerzés mámorító érzésével..

Ha belegondolok, őszülő halántékkal is bátran kijelenthetem, Diana kegye végigkísérte vadászéletem. Ha néha kis időre neheztelt is rám, sikerült mindig kiengesztelnem. Hol őszinte megbánással, máskor nagy csokor vadvirággal. Mert soha ne felejtsük, az istennő is „NŐ”, akivel egy-egy csokor virág ideig-óráig feledtetni képes az ifjuság fájdalmas gyorsasággal tovatűnő varázsát.

Pintér Gábor
2008. március 9.