Szokásos reggeli futásomhoz készülök, de a mai napon valahogy a kutyasétáltatás mellett döntök. Előkeresem két kutyám pórázát, őrült farokcsóválással várják az indulást, s ahogy megnyitom az autó ajtaját, egyböl a hátsó ülésen teremnek. Igaz telkünk egy fél hektáros erdei terület, de ennek ellenére is imádnak menni. Lakóhelyem kiválasztásánál fontos szerepet játszott, hogy a napi munka után senkihez ne kelljen alkalmazkodni, ne legyenek szomszédok, és a jelenlegi gyötrelmes, gyalázatos magyarországi gazdasági helyzet hétköznapjai után szívesen jöjjek haza. Negyven percnyi autóútra sikerült egy terület vadászati jogát bérelni pár vadász barátommal, amely száz százalékban erdő.

A területen létesítettünk szórókat, ugyan én a lesvadászatot nem kedvelem. Úgy gondolom, az igazi vadászat a vad útvonalainak megfigyelése, a vad cserkeléssel való megközelítése. Ez jelenti számomra a tisztességes vadászatot. Bőgő bikát hallgatni tíz méteres távolságból, üzekedő őzeket becserkelni, koslató rókát figyelni, ahogy egy méterre lefekszik lábamtól és teljes biztonságban érzi magát, erdei egeret nézni, ahogy lábfejemet választja éjszakai alvóhelyének – ezek az értékek, amelyek igazi élményeket jelentenek egy vadászember életében. A szórót kifejezetten a vad megfigyelésére, illetve fotózásra és a vad téli etetésére használom. Nyári időszakban hetente-kéthetente viszek egy-egy vödör kukoricát a vad helyben tartásához. A területen sok vaddisznó és dámszarvas él, néha pár gímszarvast is látni.

Kutyasétáltatás közben egy barkás gímbika ugrik fel megszokott cserkelő útvonalam nyomvonaláról. Tovább sétálok kutyáimmal, alig győzöm tartani pórázukat, úgy ugrottak a bika után. Gondoltam magamban, ez nem áll meg a szomszéd terület határáig, törte maga előtt az ágakat, mintha egy gyorsvonat a sínpályájáról elszabadulva vágott volna neki az erdőnek. Később egy rudli dám váltott át előttünk. Már megbántam, hogy a kutyákat elhoztam, semmit nem tudok megfigyelni, minden menekül, mintha hajtásban lennék. Különösen nagy ma a vadmozgás, így hajnaltájt ritkán látni ennyi vadat.

Az autó felé veszem az irányt, közben útba ejtek egy dagonyát. Nem tudom a nyomokat megkülönböztetni egymástól, annyian tömörülhettek az elmúlt éjszaka a víznél. A dagonya alján inkább sárnak nevezném az összetaposott talajt, itt találok szarvas- és vaddisznószőrt is az iszapban. – Micsoda fürdőzést tartottak itt az erdő lakói! –, s megszabadulva élősködőiktől térhettek vissza nappali fekvőhelyükre.

Pár nap kihagyás után ismét a szóró felé indulok, nyoma sincs vadnak, az erdő ellátja őket jobbnál jobb finomságokkal. A disznók gilisztáznak, gombásznak, felkeresik a mezőgazdasági területeket, a szarvasok a friss akáchajtásokat tépázzák. Erőteljesen látszik a szarvasok jelenléte a fiatal akácokon, fejmagasságban legelik le a gyenge leveleket. Már augusztus eleje van, suta hívóhangú síppal járom a terület egy bokros részét, ahol már korábban találkoztam őzekkel, itt próbálkozom a hívással. Ennél vágyakozóbb hangot nem is adtahattam volna. A negyedik versszak után beugrott egy közepes agancsú bak, amelyet később el is ejtettem. Az Idei üzekedésnél összesen öt bakot lőttem, persze nem mindet a mi területünkön. Aztán vége lett az üzekedésnek, és én alig várom a bikák gyönyörű orgonajátékát.

Az elugró bikámat azóta többször láttam, gyönyörű vastag, erőteljes szemágakat hozott, jobb felén négyes koronával, ebből három koronaág gyertyatartót formál. Bal felén jégághiányos, villás agancsa van. Erősen gyöngyözött, sötét agancsán látszanak a tisztítás utáni fa rostjai. Feje legutóbb egy vonalban volt a testével, amikor ballagott át a fiatal akácoson, mozgásából ítélve öreg bikának látszott. Mindig egyedül láttam – bárcsak bőgnél már öreg barátom, nagyon kíváncsi vagyok az orgonajátékodra!

Szeptember 9-e van, bőgőkürtömet vállamra véve indulok neki az erdőnek. Még reggel, sötétben járom a kitaposott ösvényem, a hajnali cserkelés a mindenem, ilyenkor nem ropog a levél az éjszakai pára miatt. Apróbb nyöszörgéseket hallok, de ez nem az én kiszemelt barátom. Egy tisztás szélére érve megbőgetem vágyakozó bikámat, válaszul egy erőteljes, fél másodperces bikariasztást kaptam – megvagy öreg harcos.

Szeptember 12., több napja nem alszom, folyamatosan a bika képe lebeg előttem. Előző este megrendeltem öt őzbakom trófeaalátétét és rendeltem egy bikaalátétet is. Barátaim mosolyogtak, hogy előre iszom a medve bőrére, ez szerencsétlenséget okoz. Nem tudok aludni, 4:45-kor felkelek, csak a bika jár az eszemben. A munkahelyemen használhatatlan vagyok. Előveszem a fegyverszekrényből a 300-as Win. Magnum puskámat, egy lőszert teszek bele, így szoktam, a vadnak is egy esélye van, ő az életével játszik, én csak szórakozom.

Még sötétben érek a kiválasztott leshelyemre, egy tisztás szélén helyezkedem el. Derékig ér a gaz, leterítem plédemet a fűbe. Egy fehér-kék kockás takaró, igazi „rejtőzködő” színekben pompázik. Hanyatt elheveredek és élvezem a szeptemberi hajnal illatát. Lassan a madarak is énekre zendülnek, egy bagoly hallatja velem monoton dallamát, szajkók repülnek át felettem.

6:10 van, kivilágosodott, pár méterre tőlem halk zörejt hallok az erdő felől. A szelem éppen arra fúj, igaz nem érinti az erdőt, de a tisztás szélén húzódhat az erdősávval párhuzamosan. Akármi is legyen az, ahogy kilép az erdőből biztos megérzi a felé fújó szélben száguldó illatokat. Tőlem 6-7 méterre megpillantom az öreg bika gyertyatartóját. Ez nem lehet igaz! ˘– gondolom magamban.

Kiérve a tisztásra hatalmas ugrással veti át magát, úgy húsz méterre az erdősávtól. „Biztos megérzett, nem ugrott volna ekkorát, hisz eddig olyan nyugodtan, szinte őzes neszekkel közlekedett”. Megállt és komótos mozgásával, szinte bóbiskolva ballagott velem párhuzamosan. Lassan felemelkedve kukkantottam ki a gazból, láttam, hogy az öreg bika tőlem tíz méteres távolságban ballag, most már jó széllel, folyamatosan érzem orromban az erős bikaszagot.

Kezem-lábam remegett, ott állt előttem, ha megmozdulok, észrevesz, ha nem, életem egyik legszebb vadászemlékének nem lesz befejezése.

Emelem kibiztosított puskámat, feltérdelve tenném a szálkeresztet a bikára. Felém ballag, távcsövemben nem is látom, olyan közel van.

Észrevett, hirtelen pár méterrel hátrébb ugrott, nem is tudom melyikünk ijedt meg jobban. Ekkor már látom a nyakát a távcsőben, teljesen betölti a látható képet, s lövésem azonnal tűzbe ejti a bikát.

Sokáig nem mozdulok, még mindig mindenem remeg.

(2006. szeptember 19.)

* * *

Egy üveg száraz bor kortyolgatása közben nézem agancsát trófeaszobám falán. Koronája köré kötöttem az ezüstérmet, és így vetettem papírra felejthetetlen vadászélményemet. Enyém az erdő királya.