Dr. Czinege Zoltán:
KIRÁLYI VAD ZALÁBÓL

Előzetesen megjegyzem, hogy a cím alapján bizonyára mindenki valami egészen kapitális (minimum 10 kg feletti) bikára gondol. Számomra persze a lehetőségeimhez mérten a mérete is, élménye is mindenképp méltán szolgál rá e jelzőre a következő bikát illetően.

Az újjászületéses reggel után bizakodva, kevesebb balszerencsét remélve indultunk el a cserkelés során érintett területen fekvő lesre. A közelbe érve egy spíszert pillantottam meg, amíg nem láttam az agancsát, el lehet képzelni mi zajlott bennem. A hivatásos vadász nyugtató szavai állították meg a fegyver irányába induló kezemet. A terület jellege miatt eltűnt a szemünk elől a bika, amikor felültünk a lesre, csak időnként láthattuk háta vonalát, inkább csak sejtettük jelenlétét. Miután nem mutatkozott bőgés jó ideig, így ezt a bikát, valamint a később elénk lépkedő őzet nézhettük, hol távcsővel, hol szabad szemmel.

Már kezdett lemenni a nap, amikor bal felől megszólalt az őszi erdő sokak által nagyon várt fenséges zenéje. A jellegzetes felhívó, figyelemfelkeltő bőgést egyből követte a szintén jól kivehető terelést jelző hang. Ebből én rögtön nagyobb bikára gondoltam, de kísérőm szerint ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak. Azt kívántam, bárcsak megjelenne előttünk, de Hubertust nem hatotta meg egyelőre fohászom.

Jó ideig csend volt, nem mutatkozott semmi mozgás, így nézelődéssel, távcsövezéssel telt az idő. Később egy őzbak, majd egy suta mozgása tűnt fel előttünk. Óvatosan rájuk csettintettem a gépet, hátha látszanak majd a képeken.

Lassan teltek az alkonyodó napon a percek, amikor az előbbi bőgés elkövetője közelebb hallatta kívánatos hangját. Fokozódott az izgalmam, bár én nem igazán tudtam megítélni, hol járhat, inkább reménykedtem, hogy hamarosan feltűnik előttünk. Szinte szugeráltuk a fákat, hogy jelenjen meg, lépjen ki a sűrűből a hőn áhított bika.

Mintha csak meghallotta volna védőszentünk ki nem mondott fohászomat, hirtelen mozgás hangjára figyeltünk fel. Túl sok időnk nem volt gondolkodni, mivel szinte azonnal megjelent a fenséges agancsos. Egyből feltűnt gyönyörű koronája, amiből én nagynak véleményeztem. Kísérőm szeme elé vette a távcsövet és megfelelőnek minősítette, biztatott, hogy amint a megfelelőnek érzem, nyugodtan lőhetem.

El lehet képzelni, mi játszódott bennem e szavak hallatán. Mondanom sem kell, úgy elkezdtem remegni, mint a nyárfalevél a szellőben, talán az egész magasles megmozdult, amikor felállva, feltámasztva célzásra emeltem a fegyvert. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magara, miközben próbáltam követni a bika mozgó testét az igencsak imbolygó célkereszttel. Ugyanis ő nem várt rám, szépen elkezdett araszolni felfelé, egyre növelve a kezdetben abszolút megfelelő távolságot.

Amikor az oldalt lévő másik magasleshez ért megállt szép nyugodtan, egészen csábítóan, oldalt fordulva, szinte felkínálva magát, végtelen méltósággal. De ekkor még nem tudtam kellőképpen koncentrálni, még a lélegzetem is visszatartottam, hátha úgy mozdulatlanul célba tudom venni. A hivatásos vadász kísérőm sürgető szavai nem segítettek, bár ő jót akart, hiszen nagyon is érzékelhette, mi zajlott le bennem.

A bika hamarosan folytatta poroszkálását, erre már neheztelést is éreztem kísérőm szavaiban – hozzáteszem, teljes joggal –, hogy miért nem lőttem. Annyit tudtam magamból kipréselni, hogy nem éreztem biztosan, ami sajnos teljesen igaz volt. Rövid idő alatt sikerült némileg megnyugodnom, és már amennyire ilyen helyzetben remegés nélkül lehet, a bika blattjára illesztettem a célkeresztet. Ő viszont folytatta nyugodt egyenletes poroszkálását, csak akkor állt meg, amikor szemközt ért, egészen magasan, fel a lejtős tarvágásos részre. Ekkor összpontosítást, s fohászt követően útjára engedtem a lövedéket.

A dörrenést hangos csattanás kísérte, utalva a találatra, de a bika nem ugrott fel, hanem futásban megindult arra, ahol kilépett elénk az erdő rejtekéből. Közben gyorsan ismételtem, bár úgy éreztem lassuló mozgását látva, hogy nem lesz szükség újabb lövésre. Az említett les vonalához érve megállt, ekkor a kísérőm biztatására valóban blatton lőttem. Ezt követően összeesett, s a lejtés miatt gurult néhány métert, majd eltűnt a sűrű aljnövényzetben. Még az agancsa csúcsa sem látszott, mintha a zöld aljzat nyelte volna el.

Hatalmas sóhaj hagyta el még a látottak lázában lévő lényemet. Érzékelte ezt a kísérőm is, s megjegyezte, hogy jól van, bár hozzátette, hogy az elsővel nem teljesen a váll-lapját találtam el. Most már ennek nem volt jelentősége, annak fényében, hogy a reggeli újjászületéses balszerencsét követően egy számomra egészen királyi vadat sikerült elejtenem.

Bevallom alig győztem kivárni a cigiszünetet, kísérőmet is sürgette a természet. Azért hozzátette a gratuláció mellett, hogy amikor nem lőttem az első megállásakor, azt hitte, ismét nem volt töltve a fegyver. Még az ivartalanításom, esetleg az övé is szóba került a lesről való lelökésemmel együtt. Igazán nem is tudom, mit választottam volna, ha ismét elkövetem a hajnal baklövést. De szerencsére most töltött volt a puska, így a sikeres találatnak nem volt akadálya.

Miközben végigfutottak bennem ezek a gondolatok, eltelt a várakozásra ajánlott idő, így lejöttünk a lesről, s elindultunk a zsákmány felé. Szó ami szó, a bikámat úgy eltüntette a rejtő aljnövényzet, hogy csak egészen közelről vettük észre. Ekkor szembesültem fejedelmi méreteivel, koronájánál alig érte át a kezem. Kicsit megtisztítottuk a környezetét, hogy csinálni tudjak néhány fényképet az elejtés helyszínén. Majd holnap méltó ravatalt kap a vadászháznál.

Másnap hajnalban vaddisznóra ültünk ki egy hatalmas kukoricatábla mellé. Visszafelé úton gyűjtött tölgyágakkal készítettük elő ravatalát a vadászháznál. Ismét egy év, újabb fejedelmi élmény számomra, amit Zala adott nekem.

Nehéz szívvel vettem búcsút a számomra oly kedves, emlékezetes, maradandó élményeket adó helytől. Hogy meddig? Nem tudhatom. Él bennem a remény, hogy tartogat még számomra e dombság néhány meglepetést.

Úgy érzem, számomra megadatott az igazi királyi gímbika elejtése,
nekem ő lett Zala uralkodója.

2007. december 5.