Kriston Miklós:
A KÖMLŐI VADKAN

Kömlő a Tisza-tótól tíz kilométerre, Besenyőtelek és Tiszanána között helyezkedik el. Ott kezdeném a történetem, hogy megköszönném vadásztársaim, a Kömlői Földtulajdonosok VT. támogatását, ugyanis tavaly október közepétől közöttük hódolhatok e gyönyörű szenvedélyemnek.

November végén két barátom segitségével építettünk egy magaslest, én pedig elkezdtem egy szóró kialakítását. Szorgalmasan hordtam a kukoricát, majd silót, aztán megint kukoricát. A téli hónapok jóformán az etetéssel teltek, vadászat nem igazán sikerült úgy, ahogy én szerettem volna. Egyrészt a hideg időjárás, másrészt a munka sem engedte. Aztan a tavasz már ígéretesebbnek látszott, a hét napjain legalább háromszor, de volt hogy többször is vittem az ennivalót a szóróra. Figyeltem mozgást, mikor ette föl és mi volt rajta, a lábnyomokból próbáltam következtetni. Volt ott minden állat, de nagy disznóra még gondolni sem mertem.

Aztán jött a május, egyre melegedett az idő, a madarak zengték be a tájat. Számomra nincs szebb, mint egy éjszakai vaddisznó lesvadászat. A pitypalatty szünet nélkül szól, lengedező szellők hol meleget, hol pedig hüvösebb levegőt hoznak. Így volt ez május 16-án is.

Korábban végeztem a munkával, kezdtem tervezni az esti vadászatot. A szórón tapasztaltak arra engedtek következtetni, hogy valami nagyon szeret ott megjelenni. Kettesben indultunk Norbival, a szomszédom fiával, aki most végzi az erdészeti szakiskolát.

Nyolc óra volt, amikor a leshez értünk. A srácot fölküldtem, hogy gyorsan fölpakoljunk, én meg a kukorica- és zabkeveréket egy vödörrel kiöntöttem a szóróra. Megyek vissza, amikor Norbi halkan megszólal.
– Miklós bácsi, jól látok? Muflonok itt?
– Jól látsz, fiam – mondom neki –, kiszöktek a tepély-pusztai vadaskertből. Mikor fölértem, én is megcsodáltam őket, a kosok – mert kettő volt a csapatban – gyönyörű csigákkal felénk fordultak és pazar látványt nyújtva elkápráztattak bennünket.

Nem sokkal azután, hogy elhelyezkedtünk, elvonultak. Úgy harmincan lehettek, nem kis bánatára a földtulajdonosnak, mivel a búzatáblát taposták. Na, de mi másért jöttünk!

Lassan kezdett sötétedni, már amennyire ilyen holdállásnál ez lehetséges. Az időjárás gyönyörű, csak az a francos szél ne kavarogna. Mondtam is a gyereknek. Figyelmem egyszer csak a szóró meletti bokros részre tévedt, most meg én nem akartam hinni a szememnek. Akkora fekete árnyat pillantottam meg, hogy beleborsózott a hátam. Aki látott már ilyet, az tudja, milyen érzés ez.

Felkaptam a keresőtávcsövet, hogy jobban szemügyre vegyem, Megláttam hatalmas alakját és rögtön tudtam, hogy ez egy nagy kan. Akkora szőrös fülei voltak, mint egy medvének. Csak az elejét mutatta, azt sem sokáig. Talán szagot kapott, mert a szórót megkerülve angolosan távozott a nagy fűben.

Feltűnt nekem, hogy a fű magas, én pedig a disznó egész hátát és fejét láttam .A puskát mégsem emeltem, lehet hogy a meglepetésemben, de inkább megnéztem, hogy kivel állok szemben.

– Elment – mondtam Norbinak – de bemutatkozott. Tudtam, hogy ha elmegyünk, vissza fog jönni, de ma már nem várom meg.
– Pakolunk és megyünk – mondom a srácnak. – Majd holnap este úgy jövünk ki, hogy ha kell, reggelig maradunk. Az ilyen vad nagyon óvatos és ravasz tud lenni.

Másnap Norbi helyett az apja, Feri, régi jó barátom jött velem. Fél nyolc is elmúlt amikor elhelyezkedtünk. Suttogva beszélgettünk – már régen találkoztunk –, de közben azért figyeltünk, nehogy meglepetés érjen bennünket. Megint tíz óra körül járhatott az idő, a hold fényesen világított nappali világosságot produkálva, a szelünk kitűnő, a szóró felől gyengén, de fújt.

Bakok riasztottak messze távol, szép erős mély hangú bak volt az egyik. Ám amire vártunk, az nem akart megjelenni. Mondtam is a barátomnak, lehet hogy most nem jön, vagy ha mégis, biztos hajnalban. A távcsövet azért le sem vettem a szememről.

Úgy tizenegy körül járhatott az idő, amikor megláttam a fiatal nyárfás között hatalmas fejét, szőrös füleit. Teste kiemelkedet a nagy fűből. Megállás nélkül a szóró felé tartott, de a bokrok közt eltűnt.

A szívem a torkomban annyira dobogott, hogy talán Feri barátom is hallotta. Pár perc elteltével félig kiállt a bokros szélére, majd megint eltűnt. Ez még egy párszor megismétlődött, közben a hold elé bárányfelhők úsztak és kissé homály fedte be a tájat.

Valahogy a disznó is tisztában lehetett ezzel, kicsit bátrabb lett Kimerészkedett, és én teljes egészében megcsodálhattam. Egy őzbak, gondolom megérezte a disznószagot, a lestől nem messze borzalmasat vakkantott, még én is megijedtem. Ekkor a disznó behúzta a csíkot a bokrok közé.

Átkozott légy te őz, gondoltam magamban, és mintha fogott volna az átok, elinalt a bak. A távcső szinte a szememhez nőtt. Borsózott a hátam az izgalomtól, de ebben valószinűleg a hideg is közrejátszott.

A következő pillanatban megint kijött, de most meg sem állt a szóróig. Ekkor már nyúltam az öreg 7×64-eshez, a távcsővet Feri barátom kezébe nyomtam, hogy ő is figyelemmel kísérje a dolgokat. A céltávcsővel már rajta voltam a disznó hatalmas, fekete testén, közben kérdezgettem a barátomat hogy, eszik-e már a disznó? Azt felelte, igen.

Az agyamon átszaladt, csak akkor engedd útjára a lövedéket, ha meggyőződtél a vadról, lőhető vagy sem. Nincs más hátra, lámpát rá. Mintha vezényeltek volna neki, jobbra át, máris szembefordult. A két szeme közé próbáltam helyezni a szálkeresztet.

Eldördült a lövés, a lámpa fényénél láttam, amint oldalra veti magát. Tehát nem lőttem a szeme közé, mert akkor nem ugrik el, az biztos. De akkor hová lőttem, kérdeztem magamat. Gyorsan Ferinek szegeztem a kérdést, ő azt mondta, éppen a távcsövet vette el a szeméről, nem látott semmit. Egy rövid csörtetést hallottunk, aztán azt se.

Na, pakoljunk össze, aztán még várunk egy kicsit és megnézzük a rálövés helyét. Lementünk a lesről, a kocsiból elővettem az aksis nagy lámpát és irány a szóró.

A puska a kezemben, a rajta levő lámpával én mentem előre. A földön kerestem a vért és már kezdtem elkeseredni, amikor följebb világítottam. Spriccelt vér tárult elém. Már láttam is a vércsapát, amerre elindult. A nagy fű és a sötétség miatt a keresést abbahagytuk, megbeszéltük, hogy hajnalban korán kijövünk.

Hajnali egy óra volt hogy hazaértünk, mondanom sem kell, egy percet sem aludtam.

Eljött a négy óra, már pirkadt, indulás a tetthelyre. Most már hárman eredtünk a sebzett disznó nyomába. Mentünk a nagy füben, a kis nyárfásban elég szépen volt vér. Jó magasan volt a kenés, amiből arra következtettem, valahol a vállát érhette a lövedék. Lement egy nagy árokba és itt már meg is feküdt, nagy tócsa vért hagyva maga után. Innét egyenesen fölfelé vette az irányt, bele egy búzatáblába, ott megint pihent, és most találtam először habos vért. Újra irányt változtatva visszafordult, egy ároknak indult, és már egyre kevesebb volt a kenés.

Az árokban megmutatta a lábnyomát, ami nem egy nagy disznó csülkének látszott, de utána se vér se nyom. Ekkor már hasig el voltunk ázva, ezer szúnyogcsípésen túl, remények nélkül, hogy ezt a disznót már nem fogjuk megtalálni. Mindent átgondolva eldöntöttem, ide tapasztalt vadkereső és jó csapázó kutya kell!

Felhívtam telefonon a vadőrünket, Nagy Norbit, segítsen, és ajánljon valakit. Sajnos, akire számitottunk, annak a kutyáját most hasitotta fel egy kan. Van egy közös barátunk, akinek nagy tapasztalata van, ő a Veréb Jóska. A bátyámnak van egy mondása „ritka ember az, akinek a foglalkozása is ugyanaz, mint a hobbija". Na, ő ezek közé tartozik. Ők ketten régi jó barátok, én onnét ismerem őket, hogy kissrác koromban Jóska mindig ígért nekem egy kiskutyát.

Jóska mobiltelefonon nem volt elérhető, a számtalan próbálkozás után vonalas telefonját csörgettem meg. Ekkor már déli egy óra volt. Felvette a telefont, mondom neki a bajom. Azt mondja, hogy délelőtt is ezt csinálta, nagyon elfáradt. Nekem azért eljön, legyek húsz perc múlva nála.

Délután három órakor értünk a területre, ekkor már öten voltunk plusz a négy kutya. Iszonyatos hőség volt, attól tartottam, hogy vihar lesz és odavész az összes nyom. Jóska azt mondta, az utolsó elfekvéstől induljunk. Nem sokkal későb ott álltunk az árokparton az égig érő csalán közepette. Minden négyzetmétert lekerestek a kutyák, nem találtak semmit. Már kezdtem beletörődni, hogy nem lesz meg a nagy disznó, Jóska azonban nem adta fel és kerestük tovább.

Egy fiatal akácos volt előttünk, Jóskával kellő távolságra együtt mentünk és az egyik kutyával egyszerre pllantottuk meg egy őzetető közelében a disznót. Jóska óva intett attól, hogy odamenjek, majd a kutya először megvizsgálja. A kan már nem adott életjelt. Közelebb mentünk, megláttam az agyarait. Olyan boldogság öntött el, amilyet még sohasem éreztem.

Mindenki nagyon örült, hogy megvan a disznó, nem kell tovább keresni. Itt szeretném társaim fáradozását megköszönni. Igaza volt egy vadásztársamnak, a vadkeresés fizikailag és szellemileg is felkészült embert kíván. De a szakértelem és a jó kutya is elengedhetetlen, mert nélküle sem szabad elindulni, egy ilyen vadat sarokba szoritani. Gondolni se jó rá, mit tud csinálni, ha egy nem várt irányból támad.

Hát így történt, örök emléket hagyva bennem. Az nagy agyarak 17 cm, a kicsik hossza 10,5 cm, szép egyformák. A trófea már a falon díszeleg mindenki csodálatára.

Kriston Miklós
2008. május 28.