Pintér Gábor:
KOMPETENCIAVADÁSZAT BALFÁCÁN MÓDRA

Az alábbi történetről mélyen hallgatni kellene inkább, semmint közreadni. De hamis képet festenék rólunk, vadászokról, ha csak remetekanokról, álombakokról, csodaszarvasokról és azok bravúros elejtéséről szólnék, melyeket csupa fedhetetlen jellemű, gáncsnélküli, zöld kalapos gráll-lovag vitt véghez. A vadász is ember, sőt gyarló ember, akivel bizony néha kibabrálhat a sors. Szóljon erről ez a kis történet!

Egy januári szombat délelőtt hármasban főzőcskéztünk a sátorréti vadászházunkban, M. Béla vadásztársam, N. Endre hivatásos vadász és jómagam. Dél körül CS. László vadásztársunk nyitotta ránk az ajtót, hangosan tappogva le cipőjéről a havat. Róla azt kell tudni, hogy abban az időben a helybéli termelőszövetkezet főagronómusa volt, egyebekben nagy vitalitású, a munkáját, az életet, a lovakat, a jó borokat, a szebbik nemet felettébb kedvelő, színes egyéniség. Mindig büszkén hangsúlyozta paraszti származását és „kun gyerek” mivoltát.

Számtalan téli estén hallgattuk elbeszéléseit, melyekben a munkája mellett gyakran emlegette a nagyapját, aki Bökönyben volt gazdálkodó. Legtöbb vele kapcsolatos története úgy kezdődött, hogy: „mikor öregapámmal befogtuk az ökröket… mikor öregapámmal kaszálni mentünk…”. Ilyenkor mindig fényesebb lett a szeme, vagy talán csak a petróleumlámpa csalóka fényénél tűnt úgy. Abban biztos vagyok, hogy a nagyapa és az ő viszonya több volt sima családi köteléknél. Azt gondolom, hogy felnőtt emberként, mezőgazdászként számára a nagyapa valamiféle példakép, etalon volt, a jég hátán is boldoguló, keménysorsú, szittya magyar, akivel szembeni megbecsülése és tisztelete egész lényét átjárta.

Ami a vadász mivoltát illeti, az sem volt szokványos. Azt gondolom, hogy őt inkább a vadászat körítése, a társaság, a vadászházi beszélgetések érdekelték jobban. Vadászni is szinte mindig utcai öltözékben jött, ami olykor fehér inget, nyakkendőt jelentett. Nos, ez a szépreményű úr köszöntött ránk egy harsány adjonistennel jellegzetes, rekedtes hangján:

– Örülök, hogy itt talállak benneteket! – mondta látható örömmel.
– Mi újság, Lacikám? Mi járatban vagy? – érdeklődtünk, mivel a ruházatából – a már ismert okok miatt – nem derült ki, hogy vadászni jött, vagy csak egy kis tereferére.

– Bajban vagyok, az istenfáját! – mondta a kalapját a mutató ujjával feltolva.
– Na, mi a baj? Elakadt a Niva, vagy kikosarazott valamelyik fehércseléd? – kedélyeskedtünk vele.
– Az még csak hagyján! Az asszony kitalálta, hogy holnap vágjuk le a disznót. Oszt, arra gondoltam, hogy jól jönne a kolbászba egy kis szarvashús. Nem vettem ki a múlt évben sem, sőt előtte sem a kompetenciámat. Most arra gondoltam, megpróbálnám… ha ti is besegítenétek. Két ilyen „fővadásznak”, mint ti – nézett Bélára és rám – nem jelenthet problémát fogni egy ilyen tölteléknek valót!

– Lacikám, ez csak természetes! – készségeskedtünk, miután úgy meglegyezgette a hiúságunkat. – Endre odaül melléd navigátornak, mi meg a Bélával hátra, aztán ha balról van esemény én lövök, ha jobbról, a Béla. Ha gondolod, akár indulhatunk is.
– No… azért annyira nem hajt a tatár! Egyétek meg nyugodtan az ebédet! Én meg hozok be a kocsiból egy kis ászári aranyérmest.

Az ebéd elköltésével és a sűrű „isten, isten”-koccintgatással jól elszaladt az idő. Volt néhány elvetélt kísérletem az indulást illetően, de ezt leszámítva, békésen, bár egyre emeltebb hangon folyt egyrészt a nők, másrészt a kaliberek és röppályák elemzése. Az előbbinek Laci, a másodiknak Béla volt az előadója. Gyakran párhuzamosan folyt a lelkes ismeretterjesztés.

Hogy a G-pont miképp idomul a célponthoz, valamint a röppálya az ingerpályához, teljesen másodrangú volt. A lényeg, hogy mindketten kedvelt témájukból adhattak elő. Mikor Laci az aktus mindent elsöprő csúcspontját az izzó vason elhiccenő vízcseppel aposztrofálta, úgy gondoltam, itt az idő. Kötelességtudatukra apellálva véget vetettem az alkalmi konzíliumnak – jelezvén, hogy egyébként is a csúcson kell abbahagyni…

A Niva hatalmas gázzal, mi meg annál is nagyobb önbizalommal lendültünk neki. Az elöl ülők remekül funkcionáltak. Laci kitűnően vette az akadályokat. Endre, mint Rommel tábornok, csak mutogatott jobbra… balra… le… föl… Majd egyszer csak jött az utasítás:
– Balról szarvasok!

Ezzel egy időben a kocsi is megállt. Óvatosan kiszálltam. Én is észrevettem a szélvédett déli fekvésű völgyben álldogáló szarvasrudlit. Kinéztem egy borjút. A bal könyököm csücskét egy fához támasztottam, és már dörrent is a lövés.
– No, ez gyorsan ment! – lelkendezett a „megrendelő”.
– Megvan? – kérdezte Béla.
– Biztos… Nézzük meg! – indítványoztam.

Megnéztük… Mármint azt, hogy milyen szépen a közepébe lőttem egy gyertyánfának.

Legközelebb jobbról kínálkozott lehetőség. Béla biztosan minden igyekezetével ki akarta köszörülni a csorbát, de a „teljesítményemet” nem tudta felülmúlni. Ahogy visszaült a kocsiba, idegesen elkezdte rázni a lábát. Kezemmel lefogtam, és csak úgy szemmel intettem, hogy nyugalom, előfordul, hogy az ember elhibáz egy vadat.
– Balról dámok! – szólt az emelt hangú instrukció.
– Jó lesz az is? – kérdeztem Lacit, abban a reményben, hogy nem kell magam újfent produkálni.
– Jó hát! – válaszolta olyan hangon, mint akinek a fogát húzzák… Csak legyünk már túl rajta! Ez alkalommal sem fa, sem vad teste nem állta el a golyó útját. Ezek után már csak azon drukkoltam, hogy balról ne találkozzunk semmivel.

– Jobbról szarvasok! – hallottam megkönnyebbülve az újabb felhívást.
Béla, mint a halálba menő gladiátor, sápadt arccal rám nézett. Láttam rajta, hogy menne ő bárhová, csak azon az ajtón ne kellene kiszállni. De ki kellett… És pár másodperc múlva hatalmasat dörrent a 8×57-es. Ennél hatalmasabb csak a csalódás volt az újabb kudarc láttán.

Eddig az elöl ülők kommentár nélkül tűrték a megpróbáltatásokat, de mostanra Endrébe beleköltözött a gonosz, és haragosan kifakadt:
– Mi a búbánatos istennyilát csináltok ti, „fővadászok”?! Nem lehet egy böhöm szarvast eltalálni hatvan méterről?! Jobb lesz, ha visszaadjátok a papírotokat! Ennyi erővel akár egy bodzabottal is járhatnátok. Az eredmény ugyanaz lenne.

Amikor idáig ért, hirtelen odaszólt Lacinak:
– Álljon csak meg, Laci bácsi! – Majd hirtelen kiugrott a kocsiból, és „add ide azt a rohadt puskát” felkiáltással szinte kitépte Béla kezéből a Mausert. Hihetetlen hanyagsággal odavetett egy kapáslövést a tőlünk úgy harminc méterre bokrok takarásában álldogáló őzcsapat felé. Az expandáló lövedéktől három azonnal összeszakadt. A negyedik púpos háttal tett néhány lépést, majd lefeküdt.

„Na, valahogy így kő ezt csináni, vadászurak” – gúnyos megjegyzés kíséretében egy flegma mozdulattal odalökte Bélának a puskát, majd Lacihoz fordulva félig nevetve megjegyezte:
– Montam én magának, Laci bácsi, hogy nem tunnak ezek lűni, csak a pofájuk nagy.

A totális megsemmisülés fogalmát az akkori lelkiállapotunk bőven űberelte. Endre szemmel láthatóan mennybe szállt. Hazafele menet többször észrevettem, hogy remeg a háta az elfojtott nevetéstől. Ha őszinte akarok lenni, volt is min.

A vadászházhoz érve Laci meginvitált bennünket egy „áldomás” koccintásra. Endre most sem bírt magával:
– Ezeknek mér tőtt, Laci bácsi? Nem csinátak semmit. Csak együttek kicsit autókázni, aztán ennyi.

Tudtuk, hogy nehéz jövő elé nézünk. Endre éget majd bennünket, ahol csak lehet. Így is lett. Nem számított, ki volt ott, ismerős vagy ismeretlen. Mindig úgy intézte, hogy szóba kerüljön a dolog, ahol azután kiszínezve elmesélte, hogy milyen balfácánok voltunk. Hiszen ketten négy lövésből egy vadat sem tudtunk lőni. Bezzeg ő egy lövéssel négyet is, megmentve ezzel a vadászurak becsületét.

Mondanom sem kell, hogy az ilyen, vagy ehhez hasonló évődések, ugratások nélkül a vadászélet sokkal színtelenebb lett volna. Nem is vette ezt senki zokon. Legfeljebb alkalomadtán törlesztett, mert ugye az örömök közül a káröröm – amikor a társunk rovására annak esendőségén mulathatunk – a földi örömök közül talán az egyik legédesebb, vagy ahogy mondani szokás, ettől hízik a májunk.

Késő estére járt az idő, mire Lacinál végeztünk a hús darabolásával. Eközben Endre persze továbbra is élvezkedett. Mikor az utolsó húsdarab is konyhakész állapotba került, házigazdánk teletöltötte a borospoharakat. Egyet bal kezébe fogva terpeszállásba elénk állt, domború mellkasát még jobban kidüllesztve így szólt:
– Gyerekek! Legyen már vége ennek a vadászhülyeségnek! Vannak ennél sokkal komolyabb dolgok is. Ismeritek például azt a nótát, hogy „…megugrott a Hortobágyon a karámból egy csikó”?

Ismertük, sőt! még számos másikat is. Mire végigmentünk a nehézveretű dolgokon, Csaba királyfi csillagösvényétől az akácos útig, onnan az ezüst folyón át, háborgó Balaton vizéig, majd a délibábos Hortobágyon át a kivirágzó Tiszáig, bizony pirkadni kezdett. Ekkor a mi Laci barátunk bölléri minőségében felszolgálta a „lefogó pályinkát”, és szegény disznónak a vérét vettük. Nem volt nehéz dolgunk. Az éjszakai kornyikálásunktól nem volt már az istenadta se élő, se holt.

2008. augusztus 10.